2. Fejezet

A nővérek költözése

Édesapámtól elég sok mindent tanultam. Persze ki ne tanulna, hisz’ minden ember a szüleitől tanulja meg az alapvető dolgokat az élethez. Hogy melyik szülő ezt milyen módszerrel teszi, az már teljesen más kérdés.

Több nevelési eszköz van a gyermekek életét terelgetni. Azt, hogy egy szülő melyiket választja, csak magától a felnőtt embertől függ. Nálunk a pszichológiai hadviselés volt érvényben. Édesapám ezt az évek során tökélyre fejlesztette.

Ennélfogva olyan hét-nyolc éves koromra eljutottam odáig, hogy nem tudtam, mikor viselkedem jól, mikor rosszul. Anditól, az idősebbik nővéremtől ezt egyszer meg is kérdeztem, de határozott választ nem tudott adni. Pedig benne volt minden reményem, hogy választ kapok.

Hármunk közül mindig is ő volt a legmegfontoltabb, legfelelősségteljesebb és legőszintébb. Addig bármit kérdeztem tőle, mindig őszintén és komolyan válaszolt, annak ellenére, hogy alig volt több tizenöt évesnél. Szeretett tanulni, még akkor is, ha a tankönyveit általában kispárnának nézte, vagyis inkább használta. Mégis mindig jó jegyei voltak. A dolgaira is mindig nagyon vigyázott, még a ruháit is pedáns rendben tartotta. Szüleinknek soha nem mondott ellent, és nem is volt tiszteletlen. Nem volt ő tökéletes gyerek, csak okosan csinálta a dolgait. Talán ezért is tiszteltem és néztem fel rá, mint egy példaképre. Talán ezért is volt apánk kedvence.

Így igen meglepődtem, amikor arra a kérdésemre, miszerint mikor jó vagy rossz valaki, csak annyit válaszolt, hogy ez a helyzettől függ. Kösz, ebből aztán sok mindent megtudtam.

Másnap apám szólt, hogy beszélni szeretne velem. A „szólt” azt jelenti, hogy üvöltötte a nevem, és akkor az ember fia, vagyis lánya tudja, hogy jelenése van. Ilyenkor nem biztos, hogy ez kellemes lesz, sőt, inkább előre érzi, hogy nem fogják megdicsérni. Legalábbis nálunk.

– Mit nem értesz azon, hogy jó vagy rossz? – kérdezte.

– Nem tudom, hogy mikor viselkedem jól és rosszul.

– Nem kell rossznak lenni, és nem lesz baj.

Ő is jól elmagyarázta, méghozzá példákkal ellátva, nem? Apám mindig is ilyen volt.

Nem szeretett magyarázni, csak elmondani, hogy szerinte mit és hogyan kéne csinálni. Ha ő azt mondta, hogy ki kéne takarítani hétvégén a lakást, ez azt jelentette lefordítva a mi nyelvünkre, hogy hétvégén nagytakarítás lesz.

Még gondolatnak szánt mag sem voltam, amikor megtörtént egy viccesnek nem mondható, de annál inkább felháborító eset. Egyszer az éjszaka közepén hazaért a munkából, végighúzta kecses kidolgozású, gyönyörűen vastag ujjait a lambéria tetején, és ha az ujjbegyei porosak lettek, azon nyomban felkeltett mindenkit a családban egy kis éjszakai testedzésnek szánt portalanításra.

Bár gondolom, azt a kurta beszélgetést is, amit az előbb leírtam, kedves nővérkémnek köszönhetem. Azt nem tudom, hogy csak alám akart tenni, vagy tényleg jót akart. Szerintem inkább az utóbbi, mert engem szeretett. A másik testvére, Erika volt mindig a célpont. Ráadásul olyan ügyesen csinálta, hogy egy idő után bármi is történt, mindig Erika lett elővéve.

Így lett Erika a család fekete báránya. Bár azt is meg kell vallani, volt is vele baj. Nem is igazán kellett ahhoz sokat tennie, hogy eme csodás, megtisztelő címet kiérdemelje. Ő pont az ellentéte volt a „teljes szívéből imádott nővérének”. Erika nem igazán, sőt, egyenesen utált tanulni. Nagyon szétszórt és rendetlen volt. Míg nővére komoly volt, ő addig egy teljesen laza és lezser lány. Szerette a divatot. Ezért is történhetett meg, hogy amikor kikönyörögte és megkapta azt a méregdrága hosszú szárú farmernadrágot, amit szeretett volna, egyszerűen levágta rövidnadrágnak. Mindkét fenékrészére rajzolt egy-egy tenyeret, és ha ez még nem lett volna elég, a levágott részt ki is rojtozta. Csak azért, mert az volt a divat. Szerinte.

Szerintem apám itt megkapta a sokadik, de egyben a legnagyobb szívinfarktusát. Anyám szokás szerint nem szólt egy szót sem, habár az arcszínének hirtelen kifehéredése tanújele volt az első igazi ájulás környéki állapotáról. Habár anyám jobban járt volna az ájulással, mint apám a szívinfarktussal. Igaz, később lett neki három is.

Hát, az biztos, hogy nem Erika volt a mindenki által megálmodott tökéletes leányka. Ezek után el lehet képzelni, hogy a két egymásra ennyire hasonlító, szinte már egypetéjű ikerpár egy és ugyanazon szobán osztozik. Mennyire lehetett meleg, kedves és udvarias a légkör.

Csak hogy írjak még egy kicsit a két nővérkém egymás iránti szeretetéről. Megesett az is, hogy a lányoknak (mi a családban csak így hívjuk őket) az iskolában szavalóverseny volt. Ha Andrea jelentkezett, akkor Erika sem maradhatott ki.

Mindketten egy szobában tanulták a maguk kicsiny versét. Persze, hogy zavarták egymást, de egyikük sem ment volna ki a nappaliba tanulni. Inkább már majdnem kiabálva tanulgattak a lelkeim. Addig fajult a dolog, hogy Andi felállt egy székre, hogy majd ő onnan mondja a versét. Erikának se kellett több, megvolt a tökéletes terv. Hipp-hopp, hopp, megbillentette a kicsiny széket, melyen imádott testvérkéje állt. Azt gondolta, hogyha a szék eldől, Andi leugrik róla, és mérgében átmegy máshova tanulni.

Gondolta ő. Igen ám, de a székkel együtt borult Andi is, teljes testsúlyával rá a karjára. Efféleképp bemutatta a családnak a gyors kartörési mutatványát. Hát igen, a testvéri szeretet már akkor is megvolt kettejük között.

A gyermekkoromból nem túl sok mindenre emlékszem. Egy-egy részlet beugrik, de ha megkérnének, hogy meséljem el, mit csináltam nyolcévesen, nem tudnám megtenni. Gondolom iskolába jártam. Többször gondolkodtam azon, hogy lehet, jó is ez így. Amit az ember nem tud, az nem fáj. Sok igazság van benne.

Az óvodai éveimből van pár emlékem. Ilyen, mikor alvás után a szüleim együtt jöttek értem. Kivételes alkalmak egyike volt. Talán ez volt az egyetlen alkalom. Nem tudom. Van egy jelenet, amire mai napig emlékszem. Az óvodában a teremben volt egy fal, erre föl volt akasztva egy kék tabló, azon volt négy zseb. Mindegyik zsebbe heti váltással beleraktak egy-egy jelet. Akié a jel volt, az láthatta el azon a héten a hetesi feladatokat. Ez igencsak nagy megtiszteltetés volt. Egyik nap a körte jel került föl a tablóra. Ez volt az én jelem. Nagyon boldog voltam, hogy én lehettem a hetes. Csak álltam, néztem és fogadkoztam, hogy ezt nem fogom elfelejteni legalább negyedikes koromig. Mai napig megmaradt.

Én, mint kis óvodás, mit is érthettem még az életből. Szinte minden nap valamelyik nővérem hozott el az óvodából. Egyik nap Erika jött értem. Hazafelé egész végig azt kérdezgette, hogy nem vettem-e el pénzt anyu pénztárcájából. Persze, majd pont egy négyévesnek jut eszébe ilyesmi. Mikor beléptünk a lakásba, már javában tombolt a balhé. És igen, engem is faggatóra fogott apám. Nem volt nehéz neki, hisz’ rendőr volt. A történet vége az lett, hogy nem került elő a tettes, pedig szüleim igencsak nyomoztak utána. Így, hogy nem tudták bizonyítani, hogy ki tette, nagyon igazságosak voltak, és mindkét nővérem kapott büntetést. Én nem.

Ez a pénzeltűnési eset nem egyszeri alkalom volt. A végén anyám betette a párnája alá a pénztárcáját, és úgy aludt. Mint utólag kiderült, nem mindig a „lányok” voltak. Volt rá példa, hogy anyám nyúlt le pénzt a családi kasszából, és mikor apám gyanakodni kezdett, jött a kézenfekvő megoldás. Neki. Már akkor is szeretett minket.

Az előbb jól olvastátok, igen, bizonyítékot írtam, mert mindig az alapján kaptuk a büntetést. Általában a bizonyíték abból állt, hogy apám úgy kérdezett minket, hogy az neki jó legyen, és általában jó is volt. Neki. Szépen a nappaliba felsorakoztatott minket, a legidősebbiktől a legfiatalabbik, és kezdődött a kérdezz-felelek. Jó volt. Úgyszintén neki. Aki elkövetett valamit, az mindig le is bukott ezzel a módszerrel. Aki pedig bevallja azt, amit tett, azt meg kell büntetni. Akárhogy is fájt neki jobban, mint aki a bűnt elkövette. Mondta ő.

Néha nem tudom, mit is gondoljak anyámról. Fizikailag mindig ellátott minket, szép tiszta ruhákban jártunk, mindig mindenünk megvolt, ami az iskolába vagy bárhova máshova kellett. Sokáig otthon dolgozott, így mire hazaértünk az iskolából, mindig meleg étel fogadott. DE soha nem éreztem, hogy szeretne. Egy ölelés, nem sok, de ennyi sem jutott. Nem is rémlik, mikor ölelt meg utoljára. Talán, ha egy alkalomra emlékszem.

Éppen egy borzalmas rémálmomból ébredtem fel, amelyben elveszítettem. Gyorsan felkeltem, megkerestem, és a nyakába borulva zokogtam, hogy ne haljon meg. Akkor is én öleltem meg, ő meg csak állt. Két kezét maga mellett tartva, mintha leprás lennék. Nem ölelt vissza. Én meg zokogtam a vállán.

A két nővéremmel sokat beszélgettünk erről, és abban teljesen egyetértettünk, hogy soha nem éreztük az anyai szeretet. Ha valamit szerettünk volna, vagy kérdésünk volt, mindig apukámhoz fordultunk. Pedig mindig ő volt a szigorúbb. Anyámtól bármit kérdeztünk, két választási opció állt fenn. Választhattunk a „nem” szócska és a „kérdezd meg apádtól” mondat között. Igazán kecsegtető kilátások voltak. Így már hagytuk is az egészet. Nagyon ritkán mondott igent. Mi pedig örültünk, mint a majom ama bizonyos testrészének. És ismét DE, itt kezdődött a balhé.

Ha már balhéról beszélünk, megosztanék egy kis történetet arról, hogyan is költözött el a kisebbik nővérem, Erika. Azt azért jegyezzük meg, hogy itt már udvarolt Erikának Zoli, a sógorom. Az én drágám általános után gimnáziumba ment, ott egy év után kibukott. Nem gond, mondta apám, próbáld meg máshol. Megtörtént. Ide meg egy teljes évig nem járt be. Évvégén pedig azt mondta a szüleinknek, hogy első év végén nincs bizonyítvány. Ezt azért már apám sem vette be. Gondolt egy nagyot, és beküldte az iskolába Erikát, és vele együtt biztos, ami biztos alapon, az Andinak udvarló pici Ricsi fiút.

Bementek, ott közölték a pici Ricsi fiúval, hogy aki egy tanév alatt nyolc tanítási napot tölt bent az iskola területén, annak sajnálják, de a legnagyobb jóindulattal sem tudnak bizonyítványt adni. De ha nagyon szeretné, akkor kitöltenek egy igazolást, hogy azt a nyolc napot igenis bent töltötte az iskola területén. Mit volt tenni, vissza a családi fészekbe, após jelölttel közölni a tényeket, és várni a következményt. Nem is maradt el.

Apám rövid szónoklatot tartott. Eszerint Erika lánya mától nem iskolás, büszkén kijelenti, hogy immáron felnőtt ember, és mint ilyen, beléphet a felnőtteknek szánt világba. A munka világába. Tehát Erika elkezdett dolgozni. Egy idő múlva azért megesett rajta „kedves” édesapám szíve, és megengedte, hogy munka mellett estin letegye az érettségit. Azért ezt sem bízta a véletlenre.

Andi akkor már estin végezte a gimnáziumot. A legkézenfekvőbb ötlet valósult meg. Erikát is oda kell beíratni, egy osztályba a komoly és felelősségtudatos testvérével, aki majd odafigyel, hogy az ő kicsi báránykája el ne tévedjen. Talán ekkor történt meg a két testvér között először, hogy ha nem is puszipajtások lettek, de kijöttek egymással.

Kitalálták, hogy egyik nap Erika, a másik nap Andrea jár be az órákra, és átadják egymásnak a jegyzeteket. Szép és jó volt minden, működött is. Egy darabig. Andrea lelkiismeretesen jegyzetelt az órán, míg Erikának ez esze ágában sem volt. Minek koptassa ő a kezeit, amikor a tankönyvben már úgyis le van írva. Itt kezdődtek meg újfent a problémák a két testvér között.

Egyik délután elkezdett esni az eső. Az elején még csak szemerkélt, és egy ideig úgy tűnt, nem is lesz belőle semmi. Ám aznap Isten nagyon sírhatott, mert nem hogy elállni nem akart, inkább egyre jobban esett. Később már villámlott és dörgött is az ég. A szobából nem sok mindent lehetett látni a sötét felhőktől és a vízfüggöny mögül. Néha egy-egy villanásnál, mikor a villám lesújtott a füves földre, mintha Isten haragja lenne, lehetett látni, amint a panelrengeteg elfoglalja a teret az üde növényzettől. Nem marad más utána, csak a kopár föld és a néhol még föltűnő, régen lombos fák kiszáradt, elkorhadt törzsei. Mintha az ég is megérezte volna az elkövetkezendő időket. Ily természeti elemekkel kísérve, és mivel apámnak áldott jó szíve van, támadt is egy remek ötlete. E remek tervét megosztotta leendő vej jelöltjével is, a pici Ricsi fiúval. Ő már nem díjazta ezt az ötletet olyan nagyon. Próbálta is lebeszélni após-pajtást a haditervéről, persze sikertelenül.

– Gyere, Ricsi fiam, meglepjük a lányokat. Elmegyünk értük az iskolába – invitálta majdani unokáinak szánt apját.

– De Tibi bá’!

– Nem megmondtam neked ezerszer, hogy ne „bázz” engem. Inkább tegezz, de ne „bázz”. Megértetted?

– De Tibi, hazatalálnak ők egyedül is, nem kell nekik kísérő.

– Gyere már, esik az eső. Még a végén megfáznak.

– Nem cukorból vannak.

– Jössz vagy sem, én megyek. Remélem, tudod, hogy lelketlen vagy. Ha nem kedvelnélek annyira, most kitekerném a nyakad.

– Jó, meggyőztél. Csak meg ne bánjam.

Így indultak el a lányok elé. Bár pici Ricsi fiú számára nem volt oly meglepő, mint apámnak, mikor az iskolához érve kiderült, egyik leánygyermeke eltűnt. Bezzeg ő igen bőszen kereste az iskolában, de hiába. Középső gyermeke aznap még kívülről sem látta Magyarország eme csodás építményét, nemhogy belülről. Így három gyönyörű leánygyermeke közül az elsőszülöttet szólította fel, hogy lehetőleg e szent pillanatban közölje vele a középső lánygyermek tartózkodási helyét. Ám legidősebb leánya nem tudott információval szolgálni a számára oly becses kishúga felől. Döntés született. Hazamenni, otthon megvárni az elveszett báránykát.

Szépen haza is mentek, és vártak. Kis idő múltán a mi kis drágánk megjelent családi fészkében, ahol már kimondhatatlanul várták. A középső leány vette minden bátorságát, és belépett az oroszlán barlangjába, mögötte a hősiesen megbúvó udvarlójával egyetemben.

– Hol voltál? – hangzott az első és legfontosabb kérdés az oroszlán szájából.

– Iskolában. – Itt csattant el az első pofon.

– Még egyszer megkérdezem, hol voltál?

Választ nem kapott csak egy hirtelen megnémult leányt. Apám odafordult az eddig leendő vejének vélt hímegyedhez, és közölte:

– Te pedig takarodj, öcsém!

– Igenis, Tibi bácsi – válaszolt sógorom, majd egy mély meghajlás közepette távozott a lakásból.

– Várj, Zoli, megyek én is! – szólt utána a nővérem.

Apám odafordult Erikához, és csak ennyit mondott:

– Hogy legyen miért.

Ezután már csak a pofonok csattanását hallottuk. Andival a nappali kanapéján ültünk, és összeölelkezve sírtunk. Egyikünknek sem volt bátorsága odamenni. Bár a két nővérem között mindig is megvolt a testvéri féltékenység és rivalizálás, de ilyet soha nem kívántak volna egymásnak.

Nem tudom, hogyan, de apám és Erika valahogy a lányok szobájába kerültek. Ide már utánuk ment Ricsi is. Azt, hogy ott bent mi történt, már csak az ő elmondásából tudtuk meg. Állítólag mire beért, Erika már a földön feküdt, és tiszta vér volt. Apám meg ahol érte, ütötte vagy éppen rúgta. Ricsi szedte le róla. Szó szerint.

Ahogy Erika fel tudott kelni a földről, kimenekült az ajtón. Zoli sógorom mintha megérezte volna, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkifejlete, a lépcsőházban, az ajtó előtt várakozott. Átvitte magukhoz nővéremet, ahol le tudott mosakodni, mert mindene tiszta vér volt. Mielőtt megmosakodhatott volna, megjelent sógorom anyukája. Ahogy észrevette Erikát, rögtön el akart menni a rendőrségre feljelentést tenni. Nővérem ezt nem szerette volna, így nem is lett belőle semmi.

Persze anyám jó szokásához híven az egészet a háttérből nézte végig. Egy szó, egy megmozdulás, szemrebbenés nélkül. Én személy szerint erről nem szeretnék véleményt nyilvánítani. Pár hónap elteltével Erika mégiscsak felvette a kapcsolatot anyámmal. Mivel szó szerint annyit vitt magával, ami éppen rajta volt. Így anyám –apám háta mögött – apránként kicsempészte a nővérem ruháit. Nem sokkal később az is kiderült, hogy Erika terhes. Rá kilenc hónapra megszületett az unokaöcsém. Sok gondolkodás és több barát, ismerős és családtag bevonásával sikerült elkeresztelni – nagyon szellemesen Zolikának. Bár már lassan tizenkilenc éves, de nekünk még mindig csak „kis Zotya”.

A másik nővérem, Andrea elköltözése a családi házból már nem volt ennyire véres. Itt inkább megint az anyai szeretet megnyilvánulása lelhető fel. Mint mindig, nővérem ekkor is számíthatott rá. Ez nem sokkal Erika elköltözése után történt, talán ha egy év telt el a két költözés között.

Erika a költözés után otthagyta az iskolát, míg Andrea folytatta. Sikeresen letette az érettségit majd még elment szakmát tanulni. Időközben sajnos a kicsi Ricsi fiú meghalt egy autóbalesetben. A balesetről és Ricsiről majd később mesélek. Róla aztán vannak vicces sztorik, és az igazság az, hogy ő volt életem egyetlen barátja, mai napig fáj az elvesztése. Egyszer voltam a sírjánál, a temetésekor. Azóta nem tudtam megtenni, hogy kimenjek. Talán valamikor érzem majd magam olyan erősnek, hogy ezt megtegyem. De most még nem.

Kanyarodjunk vissza oda, hogy az idősebbik nővérem elköltözött. Andrea akkor ismerkedett meg a mostani férjével, Ferivel, amikor elkezdett egy közértben dolgozni, mint eladó. Apám a közérttől nem messze dolgozott, így sűrűn látott vendég volt. Feri abba a közértbe szállított kenyeret. Itt ismerkedtek össze.

Ahogy az lenni szokott, először csak beszélgettek, és az idő múlásával vált egyre komolyabbá a kapcsolatuk. Már az egymásnál alvásnál tartottak, de Andinak még mindig engedélyt kellett kérnie, ha ott akart aludni náluk. Hiába múlt el már tizennyolc éves, és hiába rendelkezett saját, önálló keresettel. Persze ennek a felét le kellett adnia rezsire. De mivel még a szülői házban lakott, ha le akart menni valahová, el kellett kérezkednie.

Egy nap, mikor végzett a munkával és hazajött, kereste apámat, hogy megkérdezze, átmehet-e aludni Feriékhez. Egész hétvégére ott szeretett volna maradni. Mivel apám nem volt otthon, így anyámat kérdezte meg, aki csak annyit mondott, hogy „tőlem”. Andi el is kezdett összepakolni, szólt anyunak, hogy akkor elmegy, majd vasárnap jön.

Vasárnap viszont meglepetés érte, mikor hazajött, mivel apám csatarendbe állította. Megkérdezte tőle, ugyan merre járt, mert már két napja nem tudnak felőle semmit. Andi elmondta, hogy Ferinél volt egész hétvégén, mert anyám elengedte. Anyám ezt tagadta. Szerinte Andi hazajött, összepakolt, és egy szó nélkül elment. Neki nem szólt egy szót sem. Apám pedig persze, hogy a feleségének hitt.

Andinál itt telt be az a bizonyos pohár, és kijelentette, hogy saját keresettel rendelkezik, és amúgy is elmúlt tizennyolc éves, oda megy, ahová akar. Erre apám sem volt rest, szépen megkérte, hogy akkor keressen magának albérletet.

Pár nap múlva mentem haza az iskolából, és látom, hogy apám a sétáló utcában sétálgat. Megkérdezem tőle, hogy miért van ott, mert nem szokása kirakatokat nézegetni. Andi talált albérletet, és pont akkor költözködött. Ezért nem szeretett volna otthon maradni.

Ekkor maradtam teljesen egyedül. Mindenki, aki eddig számított is valamit az én kicsiny életemben, vagy meghalt, vagy elköltözött. Egészen addig teljesen egyedül voltam érzelmileg, lelkileg, míg meg nem találtam a párom.

Ameddig a két nővérem otthon lakott, addig ők voltak porondon, én mindig a háttérbe szorultam. Bár ezt nem bántam, soha nem szerettem a középpontban lenni, és most sem szeretek, főleg azok után, ami ezután következet. Innentől kezdve, ekkor lehettem talán tizenkét éves, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, és pokollá vált.