bemondónő akit erotikusan búgó hangja alapján úgy képzelek el, mint aki csábító fehérneműbe csomagolt formás idomaival, kihívó sminkkel egy kilencvenes telefonszám túloldalán teljesíti az emelt díjat fizető hívó perverz kívánságait, bejelenti, hogy egy belvárosi lakásban élő tehetős üzletember rablógyilkosság áldozata lett, az elkövetők nagy értékű ékszereket és festményeket vittek magukkal.

Túlfűtött hangon elmeséli, hogy a hajnali órákban az egyik forgalmas autópályán egy ittas vezető a szemben jövő sávba áthajtva halálos kimenetelű balesetet okozott, egy idős házaspár a helyszínen életét vesztette, a vétkes sofőrt súlyos koponyasérülésekkel kórházba szállították, állapota válságos.

Szexis hanglejtéssel elmondja, hogy tegnap este tűz ütött ki egy népszerű szórakozóhelyen, az épület a pincéig leégett, de a tűzoltók hősies munkával meggátolták a tűz továbbterjedését. Szerencsére időben kimentették az ott tartózkodókat, négy férfit és három nőt kisebb égési sérülésekkel és enyhe füstmérgezéssel kórházba szállítottak. A rendőrség szándékos gyújtogatásra gyanakszik, és nagy erőkkel nyomoz az ügyben.

Mellékesen megemlíti, hogy a hétvégén a város legnagyobb parkjában jótékonysági koncertet rendeznek a leukémiás gyermekek megsegítésére (de ez valószínűleg senkit sem érdekel).

         Agyoncukrozott, híg kávémat iszogatva, egyik cigit a másik után szívva hallgatom a három erőltetetten jópofa műsorvezető felháborodott szörnyülködését a reggeli hírek miatt, egymás szavába vágva vitatkoznak a miérteken és a hogyanokon, és mikor nem találnak ésszerű magyarázatot egyik szomorú és megrendítő tragédiára sem, megállapodnak egy „sajnos ilyen világot élünk” közhelyben. Önjelölt vezetőjük egy határozott fordulattal befejezi a negatív hírek taglalását, és belekezd egy éppen aktuális celeb magánéletének részletes kivesézésébe. Könnyű téma egy vidám műsorban. Hogy jól induljon a nap.

Egy valóság-show szereplője, akit a média azért az utánozhatatlan teljesítményéért emelt az egekbe, hogy egy kamerákkal telepakolt épületbe zárva, végeredményben nem tett semmit, csak négy hónapon át idióta embereknek kitalált, jelentéktelen feladatokat oldott meg, és kibírta, hogy ne tegye el láb alól egyik rabtársát sem az egész világ szeme láttára, élő, egyenes adásban.

 Hírnevet szerezni, értékelhető cselekedet nélkül.

Sztárrá válni tehetség nélkül.

Mi ez, ha nem a korlátlan lehetőségek hazája?

 Ez a hős, aki az éjjellátó kamerák előtt, világító szemekkel, bátran döngette meg szilikon mellű vetélytársnőjét, miközben a lány vőlegénye az egészet végignézte otthon a tévé előtt, sok millió más nézővel együtt, ez a remek ember most magánéleti válságba került. A játék hónapjai alatt szövődött igaz szerelem romokban hever. Igazi ütős címlap sztori.

A telefonos asszisztens már tárcsázza is a számát. Műsorvezetőink részvéttel teli hangon kérdezgetik, és ő lemondóan válaszolja, fiatal korát meghazudtoló igazi mélyenszántó bölcsességgel: sajnos minden jó véget ér egyszer..          Rádióhallgatók ezrei éreznek együtt vele.

Ha egy híresség is hasonló problémákkal küzd, az ő erőszakos férjük, vagy csalfa feleségük is más színben tűnik föl.

Igazolva van nyomorúságos életük, nincsenek egyedül. Megnyugtató tudat. Az összetartozás illúziója.

Visszanyelem a feltörő gyomorsavat, és elnyomom a füstszűrő ízű csikket. Hányingerem van a kávétól, vagy a cigitől, de az is lehet, hogy a műsorban elhangzottaktól. Mint minden reggel, most is lejegyzem az éjszakai álmom részleteit, pontosan emlékszem minden pillanatára. Sokadik nagyméretű vonalas spirálfüzetem lassan betelik. A másik vázlatfüzetbe egyszerű skiccet rajzolok, összetört lángoló autók, és halvány arcok egymást fedő montázsa.

         Felix damno, az álmok ura és parancsolója, aki megörökíti az elillanó képeket. Azóta rendszeresen, amióta magamhoz tértem a kórházban, három nap kóma és egy komplikált agyműtét után.

Anyám és a húgom elvesztése után. Aznap véget ért a régi életem, és tíz évesen egy új kezdődött.

         Az interneten van egy oldal, valós idejű világstatisztika címmel, növekvő és csökkenő számok rideg halmazaival.

Mai születések: 162 465, 162 466, 162 467..

Mai halálozások: 69 410, 69 411, 69 412..

Idei halálos autóbalesetek: 648 635, 648 636, 648 637…

Életek kezdete és vége számokban.

Egy újszülött első fájdalmas, sírással kísért lélegzete, a szülő anya agóniával kevert boldogsága, a sebészolló kettévágja a köldökzsinórt, megszakítva kilenc hónapon át tartó szimbiózist és önálló életre kényszerítve egy sebezhető, a világnak kiszolgáltatott embert. Egy élet kezdete, tele kiszámíthatatlan eseményekkel. 162 468…

         Egy idős férfi, vagy nő utolsó másodperce, hetven vagy nyolcvan évvel a háta mögött, ezernyi emlék, ezernyi jó és rossz élmény, munkával töltött hétköznapok, magányos idők, család, felnevelt gyerekek, bukások, és sikerek. Végül gyengén, betegségektől gyötörve, áttétes daganatoktól kínozva kiszenvedni, vagy egyszerűen csak csendben átlebegni alvás közben a semmibe. Az ügyeletes orvos végső, mindent eldöntő szavai: a halál időpontja 19:38. Egy élet vége, game over. 69 413…

         Úton a munkahelyről, vagy reggel munkába indulva, egy átmulatott éjszaka után, ittasan vagy józanon, egyedül, esetleg tele

autóval, a sebességhatárt betartva, százötvennel száguldva, gyanútlanul, vagy mint a családom, anya, lánya, és fia a bevásárlásból hazafelé. Ez évi halálos balesetek száma: 648 638…

A mai halálozások száma kettővel megugrik.

Így vagy úgy, a végén, érző, lélegző lényekből statisztikai adatokká léptetnek elő.

Amikor vastag kötéssel a fejemen, mindenféle csövekkel teleaggatva kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam apám Alex Damno szürke arca volt, ahogy a kórteremben lévő lehalkított tévét nézi. Az ágyam melletti műanyag székbe roskadva ült, borostásan, kialvatlanul. Gyűrött fehér inge ujja feltűrve, karikás szemekkel bámulta a fekete fehér képernyőt. Akkor tudatosult bennem, hogy semminek sincs színe. Rekedten kiszáradt szájjal megszólítottam, mire felugrott és a széket felborítva hozzám lépett.

Emlékszem mennyire erősnek akart látszani, és, mennyire összetört volt, amikor könnyek közt, elcsukló hangon elmesélt mindent. Hogy ketten maradtunk.

Az orvosom Dr akárki, nem emlékszem a nevére, aki hatalmas pocakjával, és gondosan nyírt ősz szakállával inkább emlékeztetett a télapó fehér köpenyes verziójára, mint egy neurológusra, részvétnyilvánítások, és zavart pislogások közepette elmondta a sérülésem természetét, és az operációm részleteit.

Akkor még gyerekként, nem sokat értettem az orvosi szakszavakkal teletűzdelt beszámolóból.

 Később természetesen utánanéztem. Az ütközéskor csúnyán bevertem a fejem hátsó részét, megrepedt a koponyacsont, és vérömleny keletkezett a nyakszirt lebenyben, amit később feltáró műtéttel eltávolítottak. Az agyrázkódástól napokra kómába estem, és habár a műtét sikeres volt, a sérült terület a lobus occipitalis maradandóan és visszafordíthatatlanul károsodott. Az agynak ezen a részén vannak a látásért felelős idegsejtek.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a teljes színvakság helyett meg is vakulhattam volna.

Így most olyan számomra világ, mint azok a régi második világháborús dokumentumfilmek, a fekete a fehér és a szürke lehangoló árnyalataival. A mai modern világ retró, művészi megjelenítésben. Mintha mindent túlmostak volna egy csoda mosóporral, ami már olyan jól működik, hogy a makacs foltokkal együtt fakóra tisztítja a mindenséget.

Örökre elveszítettem anyámat, a húgomat, a színlátás képességét, és a gondtalan gyermeki ártatlanságot, ami elhiteti az emberrel, hogy jó napra ébredünk, és hogy a holnap még ennél is jobb lehet.

Bárkivel megtörténhet, és a statisztikai adatok alapján meg is történik, az idei halálos autóbalesetek száma: 648 639, 648 640, és így tovább…

Nem mintha ez a tény megvigasztalná azt, akivel megtörténik.

         A legtöbb ember egyáltalán nem emlékszik az álmaira, azok mondják, hogy én nem szoktam álmodni. Másoknak az ébredés után, attól függően az alvás melyik stádiumából riadnak fel, csak halvány képek, vagy inkább érzések és hangulatok maradnak meg. Örök rejtély marad számomra, hogy a baleset mellékhatásaként esetleg valami más, különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva, az én álmaim szinte a valóságnál is életszerűbbek. Hiperreális kalandozás, lehetetlen, és teljességgel szűrreális világban.

Totális ellentmondás. És ha el is felejtek apró részleteket arról, hogy mi történt velem az elmúlt héten, ahogy ez mindenkivel előfordul, az álmaimra a legkisebb részletekig tökéletesen emlékszem. És az átlagemberrel ellentétben, akiben nem is tudatosul, hogy álmodik, én mindig tisztában vagyok vele, elsősorban azért, mert abban a másik furcsa világban újra színesben élek át mindent. Az agyam morbid játéka mintegy kárpótlásként, a szürke hétköznapok miatt. Talán egy felsőbb hatalom ajándéka, vagy egy gonosz erő átka.

 Az érzékeim kiélesednek, nem csak a látásom, a hallásom, a szaglásom is, és még a legszörnyűbb rémlátomásom borzalmai is nagyobb élményt nyújtanak a valós életnél.

Főleg, hogy az álmaimat bizonyos szinten még irányítani is tudom, nem úgy, mint a realitást. Azt a végzet uralja.

Szeretek ott lenni.

Az én titkos világom. A drogom. A függőségem.

Felix Damno az álmok ura.

Apám elmondta, hogy a balesetben az ütközéskor azonnal elveszítettem az eszméletem, és a helyszínre érkező tűzoltók éppen hogy csak ki tudtak menteni a roncsok közül, mielőtt a felborult, kettészakadt tartálykocsiból kicsapó lángok elértek volna. A kamion sofőrje szénné égett, a sapkájában elfért volna, ami megmaradt belőle. Anyám és a húgom összetört holtestét is ki tudták szabadítani mielőtt elégtek volna. A baleset oka a mai napig nincs tisztázva. Talán elaludt a sofőr, talán ivott. Sosem fog kiderülni. A karambolról szóló visszatérő álmomban már rengeteg lehetséges okot és befejezés átéltem, egyedül az ütközést és a szeretteim halálát nem tudom megváltoztatni. Újra és újra végig kell szenvednem elvesztésük fájdalmát.

Apám, amikor már teljesen az alkohol rabja lett, számtalan részegen átmulatott éjszaka után, amikor hazaérkezett, bejött a szobámba, az ágyam mellé ült, felébresztett, és kábultan, piától bűzlő lehelettel, kimerítő részletességgel elmesélte a hivatalos jegyzőkönyv tartalmát.   Maga elé bámulva, könnyes szemekkel, általában egy bontott üveg sörrel a kezében elmondta, hogy a helyszínelők nem találtak a kamiontól származó féknyomokat, hogy a kórboncnok szerint az anyám egyből meghalt, mert kettévált a koponyája, hogy a húgom sem szenvedett, azonnal meghalt, amikor eltört a nyakcsigolyája, és hogy engem az ülésem fejtámlája védett meg a komolyabb sérüléstől. Meg hogy miért is nem ő ment aznap egyedül a bevásárlásra.

Én olyankor csak csendben feküdtem a takaró alatt, és úgy tettem, mint aki alszik, magamban azért fohászkodva, hogy minél előbb érjen a mondandója végére, és menjen végre a szobájába, hogy kialudja a részegségét. Nem tudom kit akart kínozni ezzel az egésszel, magát, engem vagy egyszerűen csak, muszáj volt kiadnia magából az egészet.

    A baleset után, két hét lábadozás és rengeteg kimerítő vizsgálaton túlesve, gyógyultnak nyilvánítva kiengedtek.

Haza mentünk a húgom és anyám nevetésének hiányától üresen kongó házba, ami hírtelen túl nagy lett kettőnknek. Az élet ment tovább, apám ismét munkába állt a város legmenőbb ügyvédi irodájában, én pedig újra beültem az iskolapadba szánakozó tekintetek, és a többi gyerek kérdéseitől ostromolva. Egyre inkább elhatárolódtam a többiektől, csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén, és ennek általában agresszív megnyilvánulásokkal adtam hangot. Megállíthatatlanul sodródtam a kitaszítottság felé.

Amikor apám késő estig dolgozott, vagy ki tudja merre próbálta, rólam megfeledkezve alkoholba fojtani bánatát, az üres házat jártam, hallgattam a csöndet, és arról ábrándoztam, hogy majd valami csoda folytán helyre jön az életünk. De minden egyre jobban rosszabb lett.

         Dr Gordon Demens a pszichiáterem sötét bőrbe burkolt, hangszigetel rendelőjének ajtaján akkor léptem be először, amikor apámnak végleg elege lett az iskolai problémáim miatt állandóan haza irkáló tanáraimból, és miután az ágyam alatt megtalálta titkos hobbim bizonyítékát.

Amíg a legtöbb magam korabeli gyerek képregényekre, üdítőkre, édességekre költi a zsebpénzét, vagy bedobálja valami villogó játék automatába, én autómodelleket vettem, és öngyújtóbenzint loptam hozzájuk. Ügyeltem rá, hogy feltétlenül zöld színű legyen a személyautó, és piros a kamion. A modellek márkája nem számított, de a színüket mindig megkérdeztem az eladótól, még ha nem is tudtam őket megkülönböztetni, mindenképpen fontos volt.   

 A szobámba zárkózva, napokon át tartó, fáradságos munkával összeragasztottam az apró alkatrészeket.

         Kicsi kerekeket illesztettem, méretarányos alvázakra.

Vékony műanyag karosszériákat ragasztottam élethű ülések és kormányok köré, majd átlátszó miniatürizált üvegeket szereltem a kereteikbe. Mindezt azért, hogy amikor elkészülök velük, a közeli boltból lopott fémdobozos öngyújtó benzinnel a megfelelő helyen bekenve és meggyújtva, összeolvadt emlékművet állítsak halott családomnak.

         A pszichológia a többi orvosi szakterülettől eltérően, csakis a páciens visszajelzéseire, és őszinteségére alapozhat. Nincsenek műszerekkel kimutatható belső elváltozások, nincsenek külsérelmi nyomok, vérző sebek, gennyes gyulladt kelések, sem egyéb látható jelek, amiből fel lehet állítani a diagnózist. A beteg belülről rohad, láthatatlanul emésztik démonai. És nem olyan egyszerű kiűzni őket három-négy hetes gyógyszerkúrával, mint mondjuk a bélférgeket. A gyógyulás hosszú, közös munka eredménye, az orvos és a beteg lassú, gyötrelmes küzdelme a cél érdekében.

Évek telhetnek el eredmények nélkül.

         A harmincas évei elején járó, magas, vékony, beesett arcú doktor először váltott néhány szót apámmal a rendelő szűkös várójában, poszt-traumatikus sérülést emlegetett, és megnyugtatta, hogy találunk megoldást a problémára, azután barátságosan beinvitált a beteg lelkek szentélyébe.

Ő lett az én jól megfizetett személyes megváltóm, a modernkor krisztusa, aki órabérben honorálva osztogatja kéretlen áldásait.

 Megértően érdeklődött mindenről, ami az elmúlt eseményekkel kapcsolatos, és én el is mondtam neki mindent, ami belefért a heti egy órás alkalomba.  Minden kedden hatvan perc művi megtisztulás abban a sziklaszilárd hitben, hogy legközelebb meglesz a nagy áttörés és fáradt, megkínzott, több sebből vérző lelkem nyugalomra talál.   

          Most itt ülök, füstös tetőtéri lakásomban, a falinaptárt bámulva, és eszembe jut, hogy ma megint kedd van, este hatra van időpontom Dr Demens-nél.

Tizenhét év telt el az első alkalom óta.