4.rész: Temetetlen múlt

Az egész várost ködfátyol lepte be, csupán a határt jelképező keleti kilátó csúcsai emelkedtek ki belőle. A felkelő nap sugarai impozánssá tették a látványt, de a három férfi teljesen mással volt elfoglalva. Csurgott róluk a verejték, miközben gyors mozdulatokkal lapátolták a földet egy mély gödörbe. Némán, egymásra sem nézve dolgoztak, csak magukban mérgelődtek és idegeskedtek, hogy mi fog történni ezután. Lassan az utolsó kupac is a helyére került, majd elegyengették és köveket hordtak a tetejére.

- Így jó lesz – szólalt meg Richi, miközben letörölte az izzadságot a homlokáról.

Jack csak biccentett egyet és lehajolt a zakójáért, hogy aztán a kocsi felé vegye az útját. Azonban megtorpant, mikor Rian utána szólt.

- Nem kéne valamilyen búcsúbeszédet mondani?

A másik kettő csak megrántotta a vállát, majd lehajtott fejjel, koszosan, büdösen, izzadtan körbeállták a sírhelyet.

Mindenki arra várt, hogy a másik szólaljon meg. Végül Jack türelme fogyott el legelőszőr.

- A jó kurva anyád, Henry Wish! Te csak a bajt okoztad, mind életedben, mind a haláloddal.

- Ámen – vetett keresztet Richi, majd megragadta az ásóját és elindult Jack után.

Rian még tépelődött egy kicsit, hogy ez így egy tisztességes temetés volt-e, de aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb lesz minél előbb elhúzni a csíkot.

Beült a volán mögé és Richire nézett.

- Hová menjünk?

- Most jön csak a neheze – felelte a férfi és megadott egy címet.

Rian még akkor sem tudta, hogy hol vannak, mikor a húszemeletes épület liftjével a legfelső szint felé haladtak. Az ajtó csilingelve nyílt szét előttük és Richi vezetésével kiléptek a folyosóra. Valójában a helység egy iroda előszobája volt, melynek közepén egy íróasztal állt. Mögötte egy, az ötvenes éveiben járó nő ült, aki kíváncsi tekintettel figyelte az érkezőket.

- Tudom, hogy nagyon koraiak vagyunk, de nagyon fontos lenne a dolog – mondta Richi.

A titkárnő erre biccentett egyet, majd felemelte a telefont.

- Richi Gonzalez szeretne beszélni önnel. – Kicsit várt, hallgatta, hogy mit mondanak a telefon másik végén, majd a férfira nézett. – Vinicius Palombo fogadja önöket.

A nagyfőnök az irodája ablakán keresztül nézte a lába előtt fekvő várost, melynek irányításáért már rengeteg harcot vívott meg, de még mindig nem jelenthette ki, hogy megnyerte volna a háborút. Ha megoldott egy problémát, akkor jött egy új, mely sokkal komolyabb volt, mint az előző. Mint most, a közeledő polgármester választás. Még mindig nem döntötte el, hogy kinek a pártjára áll, pedig a dolog egyre sürgetőbb volt. Gondolatmenetében idáig jutott, mikor kopogtak az ajtaján.

Palombo szúrós tekintettel figyelte őket, miközben sorban egymás után beléptek a szobába. Már nem az ablakon nézett kifelé, hanem az íróasztalának támaszkodott, kezében pedig egy pohár konyakot tartott. Dühös volt, mert megzavarták magányában, de ahogy meglátta a három, koszos, izzadságtól bűzlő férfit, éktelen haragra gerjedt.

- Mi olyan kibaszottúl fontos, hogy képesek vagytok ideállítani az irodámba kora délelőtt, miközben úgy néztek ki, mint a szakadt csövesek?

- Mr. Palombo! Miután felvettük a börtönnél Henryt, elvittük az orvoshoz, hogy talán ki tud szedni belőle valamit. Sajnos nem jártunk sikerrel. Ezt követően elmentünk bulizni. Úgy véltük, ha kikapcsolódik és szórakozik egy kicsit, az jót tesz neki. Azonban történt az éjszaka folyamán egy kis probléma. Henry túladagolta magát és meghalt. – Összegezte az elmúlt nap történéseit röviden Richi.

A főnök szemei már vérben forogtak, miközben a konyakospoharat egy jól irányzott kézmozdulattal a falhoz vágta, mely apró szilánkokra tört szét.

- Egy kis probléma? – lépett közvetlenül Richi elé. – Szóval neked az egy kis probléma, hogy meghalt az-az ember, aki tudta, hogy hol van másfél kiló csiszolatlan gyémánt rejtekhelye – ordította. – Mégis ki adott annak a balfasznak kábszert? És kinek jutott eszébe, hogy elvigyék bulizni, majd felügyelet nélkül hagyni?

- Az én hibám - szólalt meg Rian halk, de határozott hangon, mielőtt még Richi folytathatta volna a magyarázkodást.

Erre a kijelentésre a szobában szinte megfagyott a levegő. Mindannyian érezték, hogy olyan dolog történt melyre talán még soha nem volt példa és talán most sem szabadott volna, hogy bekövetkezzen.

Palombo Richiről Rianre pillantott, majd megeresztett egy félmosolyt.

- Ki ez a tökös gyerek? – nézett ismét Richire, majd Jackre, aki még mindig szótlanul állt egyhelyben.

- Rian O’Neill vagyok, uram!

- Nocsak-nocsak. A harmadik O’Neill fiú. Szóval te is követed a testvéreid példáját?

A nagyfőnök választ nem várva, bólintott egyet, majd lassú, de határozott léptekkel elindult az íróasztala irányába. Odaérve helyet foglalt a bőrfotelben, kezeit összekulcsolta, majd így nézett a három férfira.

-  Ez egy kurva nagy probléma, amit okoztatok, de most nincs időm foglalkozni vele. Vegyük úgy, hogy a dolgot egyelőre elfelejtem. Ezt neked köszönhetitek öcsi! – bökött ujjával Rian felé – Mivel őszinte voltál és azt értékelem. Most pedig húzás kifelé!

Rian belépett a Szent Patrik Pub bejáratán, majd a pulthoz sétált és rendelt magának egy korsó sört. Jerry szó nélkül kiszolgálta, majd figyelte, hogy hogyan tünteti el a férfi több mint a felét egy húzásra.

- Az első kemény nap? – kérdezte, miközben poharakat törölgetett.

- Az nem kifejezés – révedt Rian tekintete a távolba, miközben Henry temetésére és a Vinicius Palomboval folytatott beszélgetésre gondolt.

- Az viszont nem fogja megoldani a problémáidat – bökött Jerry a sör irányába.

- Milyen csapos vagy te? – rázta meg a fejét kétkedőn, de közben nevetett.

- Olyan, aki odafigyel az emberekre. Inkább hozok neked egy kiadós vacsorát. Attól is jobb kedved lesz, ha tele a hasad.

- Nem, kösz. Otthon már ettem – rázta meg a fejét Rian. – Amúgy – emelte meg a korsót – tudom, hogy ez nem oldja meg a gondjaimat. A katonaság után megtanultam.

- Oké, oké. Nem akartam beleszólni a dolgaidba – mondta Jerry, miközben arrábblépett, hogy kiszolgáljon egy másik kuncsaftot. Közben Rian megfordult a bárszéken és a vendégeket kezdte figyelni. Nagyjából fél ház volt. Egy kisebb csoport a tévé előtt ült és kosármeccset nézett. A biliárdasztalnál egy nőkből álló csapat játszott egy férfiakból álló ellen. Az asztaloknál volt, aki egymagában iszogatott, mások beszélgettek és voltak olyanok is, akik vacsorázni jöttek. Így pillantotta meg Rian az egymagában üldögélő, szökésbarna hajú nőt. Valamilyen salátát eszegetett, miközben egy bulvárlapot nézegetett. Sem az arcát, sem az alkatát nem látta rendesen, valamiért mégis ismerősnek tűnt neki. Csak azt nem tudta, hogy honnan, és azt, hogy miért.

- Hé, Jerry! – fordult ismét a csaposhoz, aki időközben ismét visszatért a poharak törölgetéséhez. – Ki az a szőke hajú csaj, aki ott egymagában üldögél?

- Nem tudom. Nem ismerem az összes vendéget – nézte meg magának a nőt. – Párszor már járt itt, de az aktuális rendelésein kívül nem mondott semmit. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy itt lakik a környéken, nemrég költözhetett ide és nem tud főzni – de ezek természetesen csak a spekuláció kategóriájába tartoznak. De ha ennyire kíváncsi vagy rá, akkor menj oda hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja leharapni a fejed.

Rian egy darabig fontolgatta a lehetőségeket, majd lehajtotta a maradék sört és elindult a nő asztala felé. Lassú léptekkel közeledett, de az nem emelte fel a tekintetét. Megállt mellette és megszólította.

- Helló! Tudom, hogy nagyon béna szöveg, de ismerősnek tűnsz.

- Hát ez tényleg gyenge duma – emelte fel a tekintetét az újságból. Rian egyből felismerte a fiatalos arcot és egyből beugrott neki.

- Hannah Williams – mondta ki az eszébe jutó nevet, miközben lehuppant a nővel szemközti székre.

- Kezdesz megijeszteni. Idejössz, azt mondod, hogy ismersz, tudod a nevem, miközben nekem fogalmam sincsen, hogy te ki vagy.

- Hé-hé! Nyugi! Nem ismersz fel?

- Nem, nem ismerlek, úgyhogy kérlek, hagyj békén! Menj el és akkor nem kezdek el sikoltozni.

- Akkor is, ha azt mondom, hogy Rian Oneillnek hívnak?

A nő erre elcsodálkozott és kikerekedő szemekkel vizslatta a férfit. Majd a szája elé kapta a kezét, de világosbarna szemében már látszott a felismerés szikrája.

- Jézusom Rian! Bocs, de tényleg nem ismertelek fel – mosolygott most már kedvesen Hannah.

- Nem csodálom. Elég régen voltunk már középiskolások.

- Az nem kifejezés. De az érettségi találkozón sem láttalak. Pedig bíztam benne, hogy legalább akkor beszélhetünk arról, ami kettőn között történt.

- Afganisztánban voltam.

- Ó – kerekedett el Hannah szája. – Nem is tudtam, hogy katona vagy.

- Csak voltam. Az már a múlt. Visszatérve, arra, amit mondtál – bizonytalanodott el Rian. – Tudom, hogy egy évtizednyi távlatból későinek tűnik, de szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, hogy csak úgy szakítottam veled a banketten.

- Nem volt valami felemelő érzés – komorodott el a nő – de túltettem magamat rajta és már régen megbocsájtottam. Csak egyvalamire nem találtam választ.

- Igen?

- Arra, hogy miért?

Rian eltöprengett a kérdésen, annak ellenére, hogy tudta rá a választ. Vett egy mély levegőt és Hannah szemébe nézett.

- Azért tettem, hogy kevesebb fájdalmat okozzak.

- Ezt nem értem.

- Akkor már eldöntöttem, hogy katona akarok lenni és már a kezemben volt a papír, hogy sikeresen felvételiztem. Egyértelmű volt, ha bevonulok, akkor nem találkozhatunk rendszeresen. Az pedig a kapcsolatunk végét jelentette volna. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy feláldozd a jövődet miattam.

- Az eszedbe sem jutott, hogy engem is megkérdezz az egészről? – csóválta bosszúsan a fejét a nő.

- Sajnálom. Bocsánat.

Hosszú és mély hallgatás telepedett kettőjük közé, miközben egymást figyelték. Végül Rian törte meg a csendet és könnyedebb téma felé kezdte terelni a beszélgetést.

- Mi történt veled az elmúlt években? Mit dolgozol? Milyen volt az egyetem? Van családod? Férjed? Gyereked?

- Hű – mosolyodott el a nő – kicsit lassíts! Egy évtized történéseit nehéz röviden összefoglalni. A fő suli jó volt és sikerült lediplomáznom. Ezt követően Seattle-ben kaptam munkát – kezdett bele a mesélésbe Hannah, mely során Rian megtudta, hogy egy internetes hírlapnál dolgozott, volt egy komoly kapcsolata és már az eljegyzés is szóba került. Átlagosnak, de boldognak tűnt az-az élet, melyet Hannah lefestett neki. Ekkor azonban valami szöget ütött a fejében.

- Ha minden ilyen szép és jó, akkor mit keresel itt, a szülővárosodban? Nem az ország másik felében kellene lenned és az esküvődet tervezni?

Hannah mosolya lekonyult, tekintete elfátyolosodott.

- Szakítottunk. Megcsalt. Ez pedig együtt járt azzal, hogy a munkámat is elveszítettem. Ő volt ugyanis az iroda egyik társtulajdonosa. Egyértelmű volt, hogy én lépek le. Nem egész, egy hónappal ezelőtt költöztem haza.

- Sajnálom – mentegetőzött újra Rian.

A beszélgetésük hosszúra nyúlt és sok mindenen átrágták magukat, mire Hannah úgy döntött, hogy ideje indulnia és elkezdett készülődni. Rian örült, mikor a nő megengedte neki, hogy elkísérje, ugyanakkor csalódott is volt, mikor megtudta, csupán kétsaroknyira lakik a pubtól. Így a sétájuk tíz percig sem tartott.

Hannah a kulcsaival bajlódott és a zárt próbálta kinyitni, miközben Rian mögötte állt és figyelte. Mikor nyílt volna az ajtó, közelebb lépett hozzá és megcsókolta a nő csupasz nyakát. A váratlan érintéstől azonnal megfordult, és szembekerült a férfival. Hannah csodálkozó tekintete azonban egy pillanat alatt elillant és átvette a helyét egy szelíd mosoly. Egymást ölelve és vadul csókolva léptek be az előszobába, miközben tinédzserkori szerelmük emléke rémlett fel mindkettőjükben. Egymásba gabalyodva közeledtek a hálószoba felé, miközben egyre több ruhadarab landolt a földön.

Rian az ágyra huppanó Hannht figyelte. Szökésbarna fürtjei ide-oda táncoltak, szemében izzott a vágy, miközben a szája sarkában egy kacér mosoly jelent meg. Bal kezét a háta mögé csúsztatta és egy könnyed mozdulattal kikapcsolta a fehér színű melltartót, mely fél másodperccel később már a földön feküdt a többi ruhadarab között. A nő gömbölyded melleinek már egyáltalán nem tudott ellenállni és rávetette magát. Mohón csókolta végig a meztelen testet, ahogy a puha ajaktól haladt egyre lejjebb.

- De sietős – kuncogott Hannah, miközben már érezte, hogy a férfi a hasánál tart, de nem akar megállni, csak halad lefelé.

- Tudod, hogy nem a piszmogásról vagyok híres – felelte Rian, majd egy könnyed mozdulattal lehúzta a fehér színű, csipkés bugyit, mely szintén a földön landolt.

- Akkor mutasd meg, hogy még mindig olyan jó vagy, mint régen! – mondta a nő, mire vad csókolózásba kezdtek. Újraélték tinédzserkori emlékeiket, miközben meztelen testük eggyé vált.

Az álom az egyik másodpercről a másikra ért véget és azonnal felnyíltak Hannah szemei. Tekintetével azonnal a sötét hálószoba éjjeliszekrényén álló órát kereste. Kettő óra harminchét – konstatálta magában az időt, amitől egy kicsit megnyugodott. Nem lett volna szabad elaludnom – fedte meg magát.

Felült az ágyban és a békésen alvó Riant figyelte. Hideg volt a szobában, amitől meztelen teste azonnal libabőrös lett, miközben mellbimbói feszesen meredeztek. Felkelt, magára kapott egy selyem köntös és csendben kilopakodott a szobából, miközben végig arra figyelt, hogy nem változik-e meg a férfi egyenletes szuszogása. Halkan átment a nappaliba, leült a számítógépe elé és bekapcsolta. Közben a laptop fényerejét minimálisra állította, nehogy azzal ébressze fel a férfit. Persze könnyedén ki tudnám magyarázni, hogy mégis mit csinálok az éjszaka közepén a laptop előtt, de fő a biztonság – gondolta magában. Közben betöltődött az operációs rendszer és megnyitotta a böngészőt. Begépelte a weblap címét, melyen olyan email fiókokat lehet létrehozni, melyek csak tíz percig használhatóak. Pár adat magadásával készített is egyet, majd nekiállt gépelni:

cím: dave1949@hotmail.com

A tárgy mezőt üresen hagyta és egyből írni kezdett.

"Azonosító: A92FC197DC

Megkezdtem a beépülést. A halacska bekapta a horgot."

Rányomott a küldés gombra, majd miután megbizonyosodott róla, hogy elment az üzenet, azonnal ki is jelentkezett. Törölte a böngészési előzményeket, miközben fél szemmel az órát figyelte. Az imént létrehozott fiók négy perc múlva törlődik, így lenyomozhatatlanná válik – állapította meg magában.

Kikapcsolta a gépet és visszament a hálószobába. Rian még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt és ugyanolyan békésen szuszogott, mint korábban. Hannah egy laza mozdulattal kioldozta a köntösét és hagyta, hogy a puha selyem végigszánkázzon meztelen testén és a földre hulljon. Visszamászott az ágyba, a férfihoz bújt és boldog mosollyal az arcán álomba merült. 

Folytatás: március 7-én

5.rész: Nagyfiúk játéka