12.rész: Emlékszel még a szörnyetegre?

Válassz! A családod és a mostani munkád vagy London és én – visszhangoztak Hannah szavai Rian fejében, miközben az öntudatlanság állapotából lassan magához tért.

- Bárcsak téged választottalak volna – préselte ki a szavakat a fogai között, miközben lehunyt szemmel feküdt. Még mindig látta maga előtt a nő rakoncátlan, szőke tincseit, szép mosolyát és igéző tekintetét.

- Rian Oneill! – harsogta egy mély hang a nevét, miközben egy nagy durranás vízhangzott a közelből. Erre már kinyitotta a szemét és felült a priccsen. Kér őr lépett a cellájába és sürgető tekintettel szuggerálták. Tudta, hogy mi a dolga, ezért mindenféle kérdés vagy ellenkezés nélkül nyújtotta a csuklóját, hogy rátegyék a bilincset.

A hideg fém szinte csontig hatolt, de szó nélkül tűrte, miközben átkísérték a tárgyalóterem előcsarnokába. Ez már a harmadik tárgyalási hét lesz, de a legelső nap, amikor már kérdésekkel fogják bombázni. Ugyan a kirendelt ügyvédje jó néhány tanáccsal látta el, de valójában még mindig nem tudta, hogy mit és mennyit mondjon el az esküdtszék előtt. Valljon be mindent? Esetleg tagadjon? Mentse a saját bőrét vagy álljon ki a társai mellett?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak a fejében, miközben a tárgyalóterem ajtaja előtt várakozott. Közben az előcsarnok egy távolabbi részén riporterek, újságírók és tévések versengtek egymással, hogy minél jobb képeket készíthessenek és minél több információhoz juthassanak.

- A bíróság Rian Oneillt szólítja – visszhangzott egy mély hang, miközben nyílt az ajtó. Az őrök egy kissé megtaszajtották a férfit és elindultak vele befelé. A tárgyalóterem zsúfoltságig megtelt. Rengeteg volt az ismerős arc és a többségük most Riant figyelte. A vádlottak padjához érve, levették róla a bilincset, majd pár lépést hátrálva helyet foglaltak az őrök.

- A jó hírrel kezdeném – súgta oda az ügyvédje. – Az éjszaka folyamán stabilizálták az öccse állapotát. A kezelőorvosa azt üzeni, hogy már túl van az életveszélyen.

Rian megkönnyebbülve sóhajtott fel. Tudta, hogy ha az öccsét is elveszíti, akkor mindennek vége. Akkor már tényleg nem lett volna értelme harcolni.

- Mi a rossz hír? – kérdezte.

- Nos, egyre több a bizonyíték maguk ellen. Senki sem mártotta be, de nagyon ingatag lábakon áll a védelem.

- Ezzel mire akar célozni? – húzta össze a szemöldökeit Rian.

- Ha hajlandó Vinicius Palombo ellen tanúskodni, akkor megúszhatja két-három évvel. Riannek még felháborodni sem volt ideje, mivel az ő nevét harsogta a bíró és szólították meg. A Bibliára helyezve a kezét megesküdött, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat fogja mondani, majd helyet foglalt.

Az ügyészség részéről Bernard Hooks, egy ötvenes éveiben járó, arrogáns, nagyképű fickó kezdte meg a kihallgatást.

A tárgyalás borzalmasan alakult Rian számára. Kis híján többször is ellentmondásba keveredett önmagával, miközben elkeseredetten próbálta menteni magát úgy, hogy közben nem sározza be mások nevét sem.

- Egyszerűbb lett volna, ha csak azt hajtogatom, hogy ártatlan vagyok – suttogta az ügyvédjének, miközben a vádlottak padján már Richi Gonzalez került sorra.

Ahogy telt múlt az idő és egyre több embert hallgattak meg, kezdte úgy érezni, hogy helyesen cselekedett. Senki sem mutogatott a másikra, mindenki hű maradt az íratlan szabályokhoz.

Az esküdtszéken már látszott, hogy késszek az ítélet meghozatalára, azonban Bernard Hooks még elégedetlen volt. Az ő célja, Vinicius Palombo rács mögé juttatása volt. Ő nem elégedett meg a sok kis és néhány közepes hallal. Neki a bandavezér kellet, ahhoz viszont még nem volt elegendő bizonyítéka. Éppen ezért idézte be őt is.

Mondhatni a nap fénypontja volt, ahogy a nagyfőnök a vakuk kereszttüzében bevonult a tárgyalóterembe. Frissen nyírt haj, ápolt arcbőr, több ezer dolláros öltöny, a díszzsebkendő helyén pedig egy piros szegfű. Látszott rajta, hogy neki egy percet sem kellet koszos cellába raboskodnia.

- Mint, Nucky Thompson – hallotta a háta mögül Rian, Jerry hitetlenkedő szavait.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. A nagyfőnök helyet foglalt és vallott. Mindenről és mindenkiről. Egyedül csak saját magát hagyta ki a történetből. A csúcspont természetesen a gyémántrablás volt. Palombo elmondása szerint ő tudott a tervről, de mindvégig ellenezte.

- Rian Oneill keresett meg ezzel az ötlettel. Én már a legelején tiltakoztam, de a fiú nagyon makacs és hajthatatlan volt. Természetesen semmiféle utasítást vagy engedélyt nem adtam a rablást illetőleg. Már rég kattant a bilincs a csuklómon, mikor tudomást szereztem az egész akcióról.

Rian hitetlenkedve hallgatta, ahogy a nagyfőnök egymás után mártja be leghűségesebb embereit. Chris, Jack, Richi és természetesen ős is köztük volt. Érezte, ahogy a tárgyalóterem forogni kezd körülötte és az utolsó reménysugár is meghal. Ugyan hallani hallotta, hogy még mi minden hangzik el, de felfogni szinte semmit sem fogott fel belőle. Már az ítélethozatalnál tartottak, mire újra magához tért.

- Rian Oneillt hét év, hat hónap börtönbüntetésre ítélem – harsogta a bíró, mély hangján – melyből legkorábban négy év, két hónap után bocsájtható szabadlábra.

- Ez rengeteg – suttogta megrendülten az ügyvédje.

- Vinicius Palombot, bizonyítékok hiányában, felmentem – csattant a kalapács és az ítélet jogerőre emelkedett.

Hitetlenkedő morajlás futott végig a termen, ahogy az emberek felfogták, a kártyavár összedőlt, de a király a trónján maradt.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Rian értetlenkedve a mellette álló Richitől, miközben mindkettőjük kezére újra felkerült a bilincs.

- Hogy mi? A nagyfőnök kidobta az elhasznált játékait.

Rian a priccsen ült, bámulta a szemközti falat és várta, hogy átszállítsák. – Mennyin múlt? – kérdezte magától. – Ha nem megyek fel a tetőre a többiekkel, akkor megúszom. Könnyedén kiértem volna a reptérre és Hannahval már rég Londonban lennénk.

Ekkor a folyosó végéről léptek zaja hallatszódott és halk suttogás. Felemelte a fejét, de először csak az őrt pillantotta meg.

- Látogatója érkezett – intett a fejével valakinek, aki még mindig árnyékban volt.

Rian lassan felemelkedett az ágyról és a rácshoz baktatott.

- Tartsák meg a két lépés távolságot! – utasította az őr, mind őt, mind az előkerülő Vinicius Palombot.

- Mi a faszt akarsz még tőlem? – köpködte szinte a szavakat Rian.

- Szeretnék köszönetet mondani mindazért, mert a legvégéig kitartottál mellettem és megvédtél.

- Hidd el, már megbántam.

- Tudom, hogy nagyon csalódott vagy, de ez a világ rendje. Hálám jeléül megkönnyítem azt az időszakot, melyet a rács mögött kell töltened.

- Mégis hogyan?

- Vannak kapcsolataim. Még a börtönben is. Nem lesz gondod ott benn semmire és senkire. Mindenki tudni fogja, hogy te Vinicius Palombo hűséges embere vagy.

- Remek – fortyogott Rian. – Azért jöttél ide, hogy mindezt elmond vagy esetleg kíváncsi voltál arra is, hogy mennyire szenvedek?

- Egyik sem – rázta a fejét. – Jackről szeretnék beszélni.

- Mi van vele? Előkerült?

- Nem. Fogalmam sincsen, hogy merre lehet, hogy mindezt miért tette és azt sem, hogy kinek dolgozhat.

- Mindezt összevetve, lehet, hogy ő csinálta jól – tűnődött Rian, miközben fel-alá kezdett sétálni a cellájában.

- Miért? Talán megbocsájtottál neki?

- Nem, dehogy. Amit az öcsénkkel tett az megbocsájthatatlan. Ugyanakkor egy fikarcnyit sem rosszabb, mint amit te tettél az embereiddel a tárgyalóteremben.

- Látszik, hogy még mindig nem fogtad fel – rázta a fejét Palombo. Az öcséd, Richi, te és a többiek jövője biztosított.

- Egy koszos börtöncellában.

- Ne szakíts félbe – húzta össze a szemeit a nagyfőnök. – Ha kijöttetek, akkor ugyanott folytathatjátok az életeteket, mint ahol most abbahagyjátok. Jack viszont – töpreng el egy pillanatra – neki már ott a célkereszt a homlokán.

- Tessék?

- Csúnyán meg fog fizetni mindazért, amit velünk tett.

- Ne merd bántani a bátyámat! Csak nekem van jogom ahhoz, hogy felelősségre vonjam.

- Tévedsz! Én fogom meghúzni a ravaszt – felelte Palombo jéghideg hangon.

- Ha a haja szála is meggörbül, azt nagyon megbánod – rontott neki Rian a rácsoknak, de addigra a nagyfőnök már ellépett és kifelé vette az irányt. – Ne merd bántani a bátyámat! – üvöltötte utána Rian, de Palombo már nem hallotta.

Elkeseredettségében vadul rázta a rácsokat, még akkor is, mikor az őr odalépett hozzá. Érezte a bordái közé robbanó fájdalmat, majd azt, ahogy a lábai összecsuklanak alatta. Még látta a börtönőr kezében a sokkolót, majd elájult.

Legalább negyven fok volt a rabszállító belsejében, miközben az oxigén egyre jobban fogyott. Rian legalábbis így érezte, miközben félájultan ide-oda dülöngélt. A bilincsek annyira lekorlátozták a mozgásterét, hogy még elfeküdni sem tudott. Megnyalta sótól kiütött száját, majd előreszólt az őröknek.

- Kaphatnék egy kis vizet?

- Kuss legyen! – jött egyből a fegyelmezés.

Rian csalódottan a falnak támasztotta a fejét, miközben újra hallotta az ügyvédje szavait.

- Stabilizálták az öccse állapotát. Már nincsen életveszélyben.

Legalább valami jó is történt a sok rossz között – gondolta magában, miközben az a késő augusztusi nap jutott az eszébe, mikor az anyja temetése után, Chris rávette, hogy álljon be közéjük. – A mostani dolgok tudatában is ezt tenném? – tette fel magának a kérdést. – Azt hiszem igen. Hiszen együtt voltunk és boldogok. Annak ellenére is, hogy mindvégig egy áruló élt köztünk.

Rian érezte, hogy egyre kevésbé ura a tetteinek és kezdi elveszíteni az eszméletét. Már arra sem volt ereje, hogy felnyissa a szemeit. Feladta a küzdelmet. Fejét a mellkasára hajtotta és hagyta, hogy had csússzon bele a tudata a nagy semmibe. Talán csak pár másodperc kellet volna, hogy elveszítse az eszméletét, de ekkor egy kintről érkező durranás és a kocsi zöttyenése magához térítette. Mintha egy óriási kátyúba hajtottak volna bele. Rian ekkor érzékelte, hogy megállnak.

- Tehát megérkeztünk. Egy újabb hely, mely hosszú évekig lesz az otthonom.

Kintről két pukkanás hallatszódott, majd a rabszállító ajtóinak csapódása. Sietős léptek zaja, majd a zár csörgése. Nyílt az ajtó és a nap sugarai, valamint a friss levegő szinte berobbant a zárt helységbe. Hunyorogva figyelte az alakot, aki kitárta az ajtókat, majd belépett a hátsó térbe. Félhomály volt odabenn, ennek ellenére mégis jól látta az arcot. Sebhelyek, alvadt vér, kócos haj, vörös szemek. Iszonyatosan nézett ki.

De ez nem egy őr. Nem lehet az. Vajon képzelődöm? – követték egymást a gondolatok Rian fejében.

Közben az alak elkezdte kinyitni a bilincsek zárját.

- Mi történik itt? – kérdezte tőle, miközben lehullottak a béklyók a végtagjairól.

Az alak ekkor leguggolt, így egy magasságba került a tekintetük. Az állához nyúlt és elkezdte lehúzni a maszkot.

Ez csak egy álca – ötlött Rian fejébe, miközben egyre közelebb jöttek az értelmes gondolatok és egyre kevésbé érezte úgy, hogy el fog ájulni. Közben lekerült a maszk és egy idős, ősz hajú férfival nézett farkasszemet.

- Szervusz, Rian! Emlékszel még rám?

Gondolatok, emlékek és kérdések záporoztak a fejében. Elhitte azt, amit látott, mégis csodálkozott. Ezernyi szót akart mondani, de csak egyet volt képes kinyögni.

- Apa?!

Walter Oneill kitámogatta a fiát a rabszállítóból és az út túloldalán álló kocsihoz kísérte. Közben kinyílt a vezető oldali ajtó és egy maszkos férfi szólt ki.

- Sietnünk kell főnök. A zsaruk már elindultak.

Rian hitetlenkedve forgatta a fejét, miközben az apja besegítette a hátsó ülésre, majd egy ásványvizes palackot nyomott a kezébe.

- Mi folyik itt, Walter?

- Éppen megszöktetlek.

- De miért? Hogyan kerültél ide? – záporoztak a kérdések.

- Egyelőre annyit mondok, hogy semmi sem igaz abból, amit rólam gondolsz. Az elmúlt húsz évet nem Miamiban töltöttem és nem önszántamból hagytalak el benneteket – felelte Walter, miközben helyet foglalt az anyósülésen.

Közben egy újabb alak került elő, aki addig a rabszállítónál ügyködött valamit. Terepmintás nadrágot és fekete, bő szabású felsőt viselt, valamint hasonló álarcot, mint Walter. Rian egyből látta, hogy egy nő az, mivel lófarokba kötött szőkésbarna haja a hátát verdeste. Az szó nélkül beszállt a kocsiba és helyet foglalt a férfi mellett.

- Az, hogy nem igaz semmi sem abból, amit rólad tudok, az nem magyarázza meg azt a tényt, hogy éppen egy elítélt bűnözőt szöktetsz meg – nézett az apjára. – Még mindig nem értem, hogy mit keresel itt és azt sem, hogy mit akarsz tőlem.

- Sajnálom, Rian. A dolgok irányítása kicsúszott a kezeim közül és hiába bíztam abban, hogy a szerelem elvakít.

- Tessék? Miről beszélsz, apa? – kapta fel a vizet a férfi, mivel kezdett egyre türelmetlenebb lenni.

- Rólam – felelte a mellette ülő nő és levette a maszkját.

Rian nem hitt a szemének. Először az apja, most pedig ő. Kezdte úgy érezni magát, mintha tényleg elájult volna és ez csak egy lázálom lenne.

- Gondolom, nem kell bemutatnom miss. Williams-t – mondta az apja, majd intett a sofőrnek, hogy indulhatnak.

- Most már végképp nem értem, hogy mi folyik itt – motyogta Rian, miközben mindvégig Hannaht figyelte.

- Apád és én a Brit titkosszolgálatnak dolgozunk. MI6 ügynökök vagyunk – kezdett bele. – A te beszervezésed volt a feladat, de a gyémántrablás és Jack magánakciója bekavart nekünk. A dolgok túlnőttek rajtunk és az egész ügy túl nagy visszhangot keltett, ezért Londonban lemondtak rólad. Ami most történik, az csak egy magánakció, mindenféle engedély nélkül.

Rian hitetlenkedve hallgatta a történetet, miközben lassan kezdte megérteni, hogy életének e része csak átverés volt.

Amit az apámról tudtam az csak kitaláció. Az elmúlt húsz éve csak színjáték volt. Hannah nem is szeretett? A londoni út és az ajánlat, hogy hagyjam ott az addigi életem csak mézesmadzag volt? Mindenki átvert? – tűnődött, miközben nagy tempóban robogott a mexikói határ felé.

***

Vége. Vége? Egyelőre igen. Ugyan vannak elvarratlan szálak, de azokat a folytatás miatt hagytam meg. Ugyan még három-négy részre elegendő vázlat lapul az íróasztalom egyik fiókjában, de azok még egy darabig ott is maradnak, mivel a közeljövőben másik stílus felé szeretnék evezni.

Egy kisebb műfaji bukfenccel élve, erre a tizenkét részre úgy tekintek, mint egy sorozat első évadára. Ősszel majd kiderül, hogy érkezik-e a második is.