9.rész: Emlékek

Köd lepte az egész parkot, melytől a levegő hűvös és nedves volt. A lehullott falevelektől az út csúszóssá vált, de ez nem zavarta a nőt. Egyenletes tempóban kocogott, miközben az mp3-lejátszóján az egyik rádió reggeli műsorát hallgatta. Út közben nemhogy hozzá hasonló sportolókat, de még más embereket is alig látott. Célba vette az egyik padot, majd folyamatosan lassuló tempóban odakocogott és megállt mellette. Kikapcsolta a zenelejátszóját és jobb lábát a támlára rakva nyújtani kezdett.

- Miért van szűkség erre a személyes találkozóra? – kérdezte Hannah, miközben végig a gyakorlatra összpontosított.

- A jelentéseit olvasva, aggodalom tölt el – felelte a neki háttal ülő, kalapos, szőrmekabátos, idős férfi.

- Nem vagyok elég alapos, esetleg óvatos?

- Nem erről van szó. A munka e részével maximálisan meg vagyok elégedve. Ami engem zavar, azok a maga érzelmei, Williams ügynök.

- Tessék? – hökkent meg Hannah annyira, hogy egy pillanatra még a szerepéből is kiesett.

- Számomra úgy tűnik, hogy valós érzelmeket táplál a célszemély iránt. Az pedig azt jelentené, hogy veszélybe sodorja az akciót.

- Mégis miből gondolja ezt? Miért hiszi, hogy ismerheti az érzéseimet?

- Például a mostani kirohanásából – felelte higgadtan a férfi.

- Rosszak a feltételezései! Számomra ez csak egy szerep.

- Ebben bízom én is, és reménykedek, hogy a tinédzserkori érzelmei nem tőrnek a felszínre.

- Nem kell félnie! Nem áll szándékomban sem magamat, sem magát lebuktatni.

- Tudom – állt fel az idős férfi. – De tudatom önnel, hogy még egy kétes szituáció és mindkettőnket kivonják a műveletből – mondta az, majd búcsúzás nélkül elballagott.

Az anyósülésen helyet foglaló Rian az utcán mászkáló jelmezes gyerekeket figyelte. Volt köztük vámpír, csontváz, zombi és sok egyéb olyan szerzet, amit a férfi nem tudott beazonosítani. Visszaemlékezett arra az időre, mikor még ő és a testvérei is az utcát járták Halloween-kor és édességet kunyeráltak mindenkitől.

- Emlékszel még a szörnyetegre? – fordult a mellette ülő Jackhez.

- Tessék?

- Tudod, arra a tényleg ijesztő maszkra, melyet apa viselt ilyenkor. Mikor még kicsik voltunk és ő kísért el minket. Amitől még a felnőttek is beszartak. Látszott a bátyján, hogy beugrik neki az emlék – talán egy tizedmásodpercre még el is mosolyodott – azonban nem mutatta ki az érzéseit. Éppen ezért Rian tovább ütötte a vasat.

- Sebhelyek, alvadt vér, vörös szemek, szürke bőr. Olyan Frankenstein feeling.

- Igen, emlékszem! – mordult fel Jack. – De leakadnál a témáról?

- Bocs! Látom megint belegázoltam a lelki világodba.

A kijelentés valószínűleg egy veszekedést indított volna el, ha abban a másodpercben nem jelenik meg egy kocsi a megfigyelt háznál. A piros színű, családi egyterű bekanyarodott a beállóra és megállt a garázsajtó előtt. Egy alacsony fickó szállt ki belőle és a ház felé vette az irányt.

- Ez a mi emberünk lesz – mondta Jack, miközben minden indulat elpárolgott belőle. A két Oneill könnyed mozdulatokkal kiszállt a kocsiból és indultak a fickó után.

Andrew Smith szinte még be sem csukta maga mögött az ajtót, mikor megszólalt a csengő. Éppen a cipőjét cserélte le a papucsára, miközben arra gondolt, hogy valamelyik szomszéd gyerek lesben állt és arra várt, hogy ő mikor ér haza.

- Fél pillanat – szólt ki, miközben besietett a konyhába és az egyik szekrényből csokikat és cukrot halászott elő. Széles mosollyal az arcán nyitotta ki az ajtót, hogy aztán egyből elillanjon a jókedve. Két nagydarab férfival találta szemben magát és az egyik még fegyvert is fogott rá.

- Cukrot vagy csínyt? – morogta a körszakállas.

- Mit akarnak? – hebegte Andrew.

- Befelé! – intett a pisztollyal Jack. – Semmi egyéni akció vagy ordibálás.

A megszeppent férfi feltartott kezekkel lassan totyogott hátrafelé, miközben a két betörőt figyelte. Annyira meg volt ijedve, hogy még az édességeket is szétszórta a padlón. Bejutva a házba Rian egyből bezárta az ajtót, majd a dolgozószoba felé kezdték terelni a fickót.

- Ülj le a székbe, a kezeidet pedig tartsd az asztalon! – intett Jack, miközben az öccse már a számítógépnél állt és azt tanulmányozta.

- Nincsen sok kézpénzem, de azt mind odaadom maguknak – hüppögte Andrew, miközben már a könnyeivel küszködött. – Megteszek bármit, csak ne bántsanak.

- Hol vannak a zálogházad adatai? – kérdezte Rian, miközben ide-oda kattintgatott.

- Azt már jó pár évvel ezelőtt eladtam. Semmi közöm ahhoz az üzlethez – rázta a fejét értetlenül.

- Az adásvételi szerződések sincsenek meg? – nézett rá mérgesen Rian.

- De, azokat meg kellett tartanom – bólogatott Andrew. – Ott vannak abban a szekrényben – mutatott a szoba másik sarkába, mire Jack reflexszerűen a fegyveréért nyúlt.

- Semmi hirtelen mozdulat – üvöltötte idegesen az idősebb Oneill.

- Ne bánts! – tőrt ki a zokogás a megrémült férfiból.

- Mindenki nyugodjon már le! – lépett a szekrényhez Rian. Elkezdte kihúzogatni a fiókokat, melyekben év szerinti rendezésben voltak a papírok. Megtalálva a megfelelőt, egy közel kétszáz oldalból álló paksamétát dobott az asztalra.

- Azt hiszem, ezzel elleszünk egy darabig – grimaszolt mérgesen.

Látván a hatalmas kupacot, Jack intett az öccsének, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni. A szoba távolabbi felébe mentek és sugdolózni kezdtek.

- Ki kellene faggatni. Hátha emlékszik valamire – motyogta az idősebb Oneill.

- Mi van, ha a mi kérdezősködésünkből rakja össze a kirakós darabkáit és azért nem fog válaszolni.

- Nem hinném. Fél perc alatt meg lehet törni az ellenállását. Nagyon puhány a fickó.

Rian erre csak egy vállrándítással válaszolt és intett a bátyjának, hogy övé a pálya.

Andrew végtagjai reszkettek, szemeit ide-oda kapkodta, miközben egyre nehezebben birkózott meg feszülő hólyagjával. Nem tudta elképzelni, hogy mit akar tőle a két ismeretlen férfi, de kész volt bármire, hogy ne bántsák őt vagy a családját.

- Nos – támaszkodott az íróasztalnak Jack – feltennék egy-két kérdést. Ha rendesen válaszolsz, nem esik bántódásod.

A riadt férfi erre vadul bólogatni kezdett, miközben ujjait ökölbe szorította.

- Tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt, egy szép napon, besétált hozzád egy melós. Az a típusú ember, aki értéktárgyakat hoz. Akiből megéltél akkortájt. Ez az ember egy szép nagy gyémánttal érkezett. Persze ő nem is sejthette, hogy egy drágakő van a birtokában, így könnyedén kiszúrhattad a szemét pár száz dollárral. Minimális szakértelemmel megállapítottad, hogy csiszolatlan gyémántról van szó, melyben nincsen semmiféle jelzés, hogy ki a tulajdonosa. Pár hónappal később besétált hozzád egy Abdul Bakar nevű pasas, aki már több milliót fizetve megvette tőled a gyémántot. Azóta is abban a hiszemben élsz, hogy remek üzletet kötöttél. Hát – csapta össze a kezeit Jack – ez lenne a mi elméletünk. Most halljuk, hogy ebből mi igaz és mire emlékszel abból az időből!

Andrew vadul kapkodta a levegőt, majd halkan megszólalt.

- Nem pont így történtek a dolgok – hebegte bátortalanul, de látva a két férfi elkomoruló tekintetét egyből hozzátette – de van valóságalapja az imént elhangzottaknak.

- Halljuk!

- Tudtam, hogy honnan való az a gyémánt, legalábbis erősen sejtettem. Akkor már napok óta tele volt a média az eltűnt drágakövekkel.

- Folytasd! – hajolt hozzá közelebb Jack.

- A férfi, aki behozta az ugyanaz volt, mint aki később el is vitte. Az viszont igaz, hogy keveset fizettem érte, hogy aztán jóval drágábban adjam vissza neki.

- Ez nem stimmel – rázta a fejét Rian. – A zálogház lényege, hogy ha visszafizetik a felvett pénzt, akkor visszakapják az emberek az értéktárgyaikat.

- Az én emberemnek már rég lejárt a törlesztési ideje. Az elején, mikor behozta tényleg pénzszűkében volt, de negyed évvel később már könnyedén kicsengette a másfélmilliós összeget.

- Akkor ezért adta el az összes üzletét és vállalkozását Abdul – bólogatott Rian. Kellet a pénz, mivel akkor már tudta, hogy mennyit is ér valójában a kő.

- Abdul Bakarnak hívták ezt a pasast? – kérdezte Jack.

- Fogalmam sincsen. Tényleg – hebegte kétségbeesetten a férfi. – Ötszázezret kaptam tőle csak azért, hogy ne kérjek iratokat, illetve azért, hogy semmiféle papír vagy feljegyzés ne készüljön az üzletről.

- Ennyiért pedig hajlandó voltál hallgatni.

- Igen – sütötte le bűnbánón a szemeit.

- Ebből még mindig nem tudjuk egyértelműen, hogy ez-e az, ami nekünk kell – morgott Jack.

- De egyre valószínűbb.

- Arra azért emlékszel, hogy hogyan nézett ki a pasas?

- Alacsony, vékony, szakállas – darálta Andrew. – Semmilyen különös ismertetőjegy.

- Bőrszín? Származás?

- Barnított bőrű, de nem fekete.

- Talán olasz vagy török. Esetleg valamelyik észak-afrikai országból származhatott.

- Ez is stimmel – bólogatott Rian.

- Rendben. Van még valami, amit szeretnél elmondani nekünk? – nézett rá szigorúan Jack.

- Nem tudok mást – rázta az tanácstalanul a fejét. – Esküszöm!

Jack erre bólintott, előkapta a fegyverét és Andrew mellkasába lőtt. A férfi először hitetlenkedve nézett rá, majd odakapott a kezeivel a sebhez, de pár másodperc múlva már nem volt eszméleténél.

- Ez biztos, hogy jó ötlet volt? – kérdezte Rian.

- Szerintem egy kissé elkéstél az aggodalmaskodással.

- Csak szeretnék mindent a lehető legjobban csinálni.

- Lőjek bele még egyet?

- Ne! Annyi GHB-vel az egész agyát leformattálnád.

- Akkor mit szeretnél? Énekeljek neki altatódalt?

- Hülye! Inkább rendezzük el a dolgokat úgy, mintha berúgott volna! Keress a konyhában poharat és valamilyen ütősebb piát!

Jack és Rian berántgatták a férfit a nappaliba, leültették a tévé előtt álló fotelbe, majd köré halmozták a szemetesből kihalászott sörös dobozokat és egy nyitott whiskysüveget tettek az asztalra.

- Remélem tényleg nem fog semmire sem emlékezni.

- Az ő érdekében is reménykedj, mert különben tényleg meg kell halnia – mondta Jack, miközben már kiléptek az ajtón.

Határozott, lassú tempóban mentek a kocsi felé, mikor egy hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Fel a kezekkel, bumburnyákok!

Jack azonnal megpördült és a fegyveréért nyúlt, de szerencséjére az öccse gyorsabban reagált és még idejében leállította a mozdulatát. Ugyanis egy rendőrnek öltözött, nyolc-kilen éves gyerek fogott rájuk egy vizipisztolyt.

- Nekem nagyobb van – vigyorgott az idősebb Oneill, miközben a kezét még mindig a kabátja belső zsebében tartotta. – Megmutassam?

Közben Rian már korrupcióba keverte a fiút a házban talált csokikkal, majd foghegyről odavetette a bátyjának.

- Te aztán értesz a gyerekekhez.

Palombo az ujjaival dobolt az asztalon, miközben az irodájába belépő Oneill Testvéreket figyelte. – Pont, mint egy hónappal ezelőtt – gondolta magában. – Bár az is igaz, hogy azóta történt egy-két dolog, mely jelentősen emelte a presztízsüket. Főleg Rianét. Sokkal elszántabb, mint a bátyja, ugyanakkor megvan benne a higgadtság mely a másik két testvéréből hiányzik. Megérte idejekorán beavatni.

- Mit akartok? – vetette oda a nagyfőnök, mindazok ellenére, amit magában mondott.

- A gyémántokról lenne szó – felelte Rian.

Palomboban azonnal fellobbant a harag lángja. Szemöldökét mérgesen húzta össze, miközben az orrnyergét masszírozta. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kezdjen el ordítani.

- Mit is mondtam neked a gyémántokról? – szegezte a kérdést Riannek.

- Hogy hagyjam. Azt, hogy helyettük inkább Blackwoodra fordítsam a figyelmemet.

- Pontosan. Akkor ebből mit nem értettél?

- Az államügyészt már elintéztük. A lapok tele vannak a fogadáson készült képekkel. De gondolom azokat maga is látta.

- Láttam és meg is vagyok elégedve. Ugyanakkor még mindig nem értem, hogy miért is foglalkozol a gyémántokkal?

- Azért – vett egy nagy levegőt Rian – hogy bebizonyítsam, azok tényleg a maga gyémántjai. Azért, hogy bebizonyítsam, nekem van igazam. Azért, hogy rászolgáljak a bizalomra – mondta, majd tartott egy kisebb hatásszünetet – és örömmel jelenthetem be, hogy azok tényleg a maga gyémántjai.

- Tessék? – kerekedtek el a nagyfőnök szemei.

- Hosszas agyalás után arra jutottam, hogy Henry Wishék nem vihették messzire a zsákmányukat, hiszen fél óra alatt fogták el őket, közel a kikötőhöz. Ezek az adatok relatíve kis területre szűkítették le a keresést. Úgy okoskodtam, hogy valahol elrejtették, de valaki más meg is találta. Mondjuk egy melós valamelyik építkezésről. Aki természetesen nem is sejtette, hogy mekkora értéket fogott ki magának és egyből rohant egy utcai dílerhez vagy egy zálogházba. Természetesen mindez csak találgatás volt, de jó néhány ilyen alak meglátogatása után eljutottunk Andrew Smithez. Ő egy zaci tulajdonosa volt abban az időben. Na és mit mesélt nekünk ez az ember? Ki vette meg tőle azt a bizonyos gyémántot? – tette fel Rian a költői kérdést, melyet azonnal meg is válaszolt. – Abdul Bakar.

Palombo felkelt az íróasztaltól és Rianhez lépett. Tíz centiről nézett vele farkasszemet.

- Tényleg így történt mindez?

- Pont, ahogy elmeséltem.

Palombo hosszasan vakargatta a fejét, miközben hitetlenkedve nevetett.

- Nem tudom, hogy tényleg ennyire jó vagy-e, esetleg csak piszok nagy mázlid volt, de azt meg kell hagyni, hogy remek munkát végeztél. Tiéd a pálya. Szervezd meg az akciót!

- Még nem tudom, hogy mikor hozzák a gyémántot, illetve, hogy milyen szállítási módot használnak.

- Majd elintézed. Megkapsz minden erőforrást, amire csak szűkséged van. Viszont – emelte fel a nagyfőnök figyelmeztetően a mutatóujját – a felelősség is a tiéd!

Mikor a két testvér elbúcsúzott egymástól, Riannek fel sem tűnt a bátyja szokásosnál is komorabb viselkedése. Jackben kettős érzelmek kavarogtak. Míg énjének egyik része örült az öccse sikerének, addig a másik hihetetlenül féltékeny volt.

Hangosan csapta be maga mögött a bejárati ajtót, majd egyenesen a konyha felé indult. A szekrényből vizespoharat halászott elő, majd félig töltötte whiskyvel. Egy húzásra döntötte le az egészet, amitől ellazult, de nem volt neki elég. Újratöltött pohárral a kezében a nappali felé vette az útját. A tévé mellet ott állt az anyjáról készült utolsó kép. Reszkető kézzel felemelte és a nő szemébe nézett.

- Bocsájts meg anya! – kérte erőtlenül, miközben könnyek csurogtak a szeméből.

Folytatás: április 18-án

10.rész: Az élet szép