8.rész: A nagy kérdés

A sporttáskája érintetlenül hevert a sarokban. Mióta hazatért, egy ujjal sem nyúlt hozzá. Sőt, a Hannahval való összeköltözés óta, már el is felejtette, hogy ott porosodik a gyerekkori szobájában. Pedig az jelentette a kapcsot a régi és a mostani élete között. Erre egy álmatlan éjszakán jött rá, mikor a gyémántok utáni kutatás lehetőségein agyalt.

A csomagból enyhén dohos szag csapott fel, ahogy Rian kinyitotta. Legfelül pólók és nadrágok voltak. Nem foglalkozott velük, egyszerűen csak arrébb hajigálta a ruhadarabokat és a táska mélyébe túrt. Ujjaival kitapogatta a bőrkötéses mappákat, majd megtalálva a megfelelőt, kihúzta. Tudta, hogy mit keres, ezért nem foglalkozott az újságkivágásokkal és a különféle papírokkal. Egyből a telefonszámokhoz lapozott és megtalálva a megfelelőt tárcsázni kezdett.

- Halló? – szólt bele egy rekedtes hang.

- Rian Oneill vagyok.

- Ezt bárki mondhatja.

- Ezt egy olyan ember mondja, aki falazott neked Irakban. Egy olyan ember, akinek tartozol.

- Mit akarsz?

- Abdul Bakar. Egy török milliárdos. Mindent tudni akarok róla és a gyémántjairól.

- Jó. De utána örökre elfelejtjük egymást.

- Örökre – helyeselt, majd kinyomta a telefont.

Rian megigazította a nyakkendőjét és belépett a temetkezési iroda ajtaján. Egy hatalmas előcsarnokba jutott, melyet fehér márványpadló díszített és minden irányból újabb helységek nyíltak belőle. Egy ideig fel-alá téblábolt, majd megpillantotta azt, amit keresett. Átment a másik szobába, melynek közepén egy nyitott koporsó állt egy állványszerkezeten. Jacob és Chris is ott ácsorgott mellette – hozzá hasonlóan ők is öltönyt viseltek - és halkan beszéltek.

- Ez olyan szomorú – rázta a fejét Chris.

- Ilyen fiatalon – bólogatott Jacob, aki kissé furcsán nézett ki zakóban, nyakkendőben, raszta hajjal és egy piros-sárga kötött sapkával a fején.

- Mi van srácok? Mi történt? – lépett melléjük Rian értetlenül. Azonban nagyot ugrott, mikor belepillantott a nyitott koporsóba. Ott feküdt benne, lehunyt szemekkel, mellkasán összekulcsolt kezekkel Kicsi Joe.

- Tegnap még életvidáman szívta a spanglit, ma meg már itt fekszik kiterítve – törölte meg száraz szemeit Jacob színpadiasan.

- Szegény Lucy, – a vibrátoros csaj – mondja oda lábjegyzetbe Chris Riannek – mi lesz vele?

- Majd én megvigasztalom. Erre való egy igazi tesó – bólogatott Jacob.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz, letöröm a farkad – ült fel a koporsóban Kicsi Joe, olyan lendülettel, hogy majdnem a földre borult a tartószerkezettel együtt.

- Baszd ki! Ez még él? – ugrott egy nagyot Rian.

Erre mindannyian csodálkozó tekintettel néznek rá, még Kicsi Joe is, aki közben azzal küszködik, hogy hatalmas testét kipréselje a szűk koporsóból.

- Mégis mit gondoltál? – vonta kérdőre Chris.

- Arra, hogy feldobta a pacskert. Itt vagyunk hárman, öltönyben. Gondoltam azért kellek, mert el akarjátok temetni.

- Ez tényleg bekajálta az egészet – vigyorgott Jacob. – Mondtam én, hogy a raszta testvéretekből még nagy színész lesz. Tényleg szerencsét kéne próbálnom Hollywoodban.

- Elég legyen a baromkodásból! – csapta le a koporsó tetejét Kicsi Joe, majd ragadta meg az egyik fogantyúját. – Nem érünk rá egész nap hülyéskedni.

- Elmondaná nekem valaki, hogy mi folyik itt? – vonta kérdőre Rian a többieket, miközben azok szintén a koporsóhoz léptek. – Miért kellett gyászhuszárnak öltöznöm és mi a fészkes fenét akartok egy koporsóval?

- Ez az álcánk – sóhajtott Kicsi Joe – fegyverekért megyünk.

- Ó – nyögte ki Rian, majd befejezve a csodálkozást, ő is megragadta a szabadon maradt kallantyút és elindultak kifelé.

A hátsó udvarban már ott várakozott a vállalkozás egyik kocsija. Egy szürke színű Mercedes kombi, hatalmas hátsó térrel és az átlagosnál nagyobb ablakokkal.

- Még mindig nem tiszta számomra a helyzet – rázta a fejét Rian, miközben becsúsztatták a koporsót hátulra. Kicsi Joe erre ismét egy nagyot sóhajtott, majd belekezdett a magyarázatba.

- Lemegyünk délre az Everglades mocsárhoz, ott van a mexikói és a fegyverkereskedő bandája. Már minden le van beszélve, nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy felvesszük az árut és hazahozzuk. Mivel nemcsak a fegyvertartás, de azok a fegyverek is illegálisak, ezért nem mászkálhatunk csak úgy velük. Erre van az álcánk – mutatott a hullaszállítóra. – Nem kell attól tartanunk, hogy valaki is megállítana és kíváncsiskodna. Remélem így már minden tiszta. Amúgy te leszel a sofőr – dobta oda a slusszkulcsot Riannek.

Szinte még kis sem kanyarodtak az utcára, Jacob máris kotorászni kezdett a zsebében. Rian eleinte csak felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy a raszta letekeri az ablakot, majd rágyújt egy spanglira, de amikor az egyik pirosnál állva Jacob egy Bob Marley CD-t tett a lejátszóba, majd maximumra tekerte a hangerőt, már kérdőre vonta.

- Nem az lenne a feladatunk, hogy elvegyüljünk?

Kicsi Joe erre csak biccentett egyet és megrántotta a vállát, ezzel jelezve, hogy nem érti, mi a baja Riannek. Közben Jacob a zene dallamára hintázott előre-hátra az anyósülésben.

- A bátyám ezzel arra akar célozni, hogy a hangos reggae zene és egy hullaszállító nem a legjobb kombináció – szólt közbe Chris.

- Ti nem szeretitek Bob Marleyt? – kapta fel a vizet Jacob.

- De szeretjük – adott gázt Rian, mikor zöldre váltott a lámpa. – Csak most nem illik a hangulatomhoz – kapcsolta ki a zenelejátszót.

Másfél órányi utazás után értek le a mocsárhoz, melyet még húszpercnyi keresgélés követett, mire megtalálták a mexikói farmját. Hatalmas, fából épült ház volt, mely úgy nézett ki, mint ami a gyarmati időszakból maradt volna ott. Másfél-két méteres kerítés vette körbe a telket, melyen fóliasátrak sorakoztak egymás mellett.

- Gondolom, nem paradicsomot termesztenek – mondta Rian, miközben benavigálta a kocsit a hatalmas kapun és leparkolt a tornác mellett.

Közben megjelent, két, Kalasnyikovot tartó férfi, akik sokkal inkább csodálkozva, mint gyanakodva méregették a hullaszállítót. A négy látogató, kiszállva a kocsiból azonnal a tornác felé vette az irányt. Szinte még fel sem értek, máris nyílt az ajtó és egy harmincas éveiben járó, szőke hajú férfi lépett elébük.

- Kicsi Joe. Öreg barátom – tárta szét a kezeit üdvözlésképpen.

Miközben köszöntötték egymást, Rian az öccséhez fordult.

- Nem azt mondtátok, hogy mexikói?

- Az csak a beceneve. Kellet valami félelmetes, mivel a Hans Jörgensen egyáltalán nem az. Ha jól tudom, akkor Svédországból, vagy Svájcból érkezett – suttogta Chris.

Mikor Kicsi Joe arrébb lépett, a mexikói, összehúzott szemöldökkel méregetni kezdte a többieket.

- Őt ismerem – mutatott Chrisre. – De ki ez a másik kettő? Tudod jól Joe, hogy nem szeretem az idegeneket és paranoiás vagyok.

- Nyugi, minden rendben van. Ő, Jacob. Rokonom – húzta közelebb magához a rasztahajút. – Az unokatesóm feleségének a testvére.

- Nálatok aztán nagy a család – vonta meg a vállát Hans, miközben még mindig azon agyalt, hogy az unokatestvérének a felségének a testvére, az vajon kicsodája is neki. – És ő? – bökött Rian felé.

- Mi csak szimplán testvérek vagyunk – felelte Chris mentegetőzve, lévén, hogy ők nem tudnak ilyen bonyolult családfát felmutatni.

- Jól van. Bízom bennetek – biccentett Hans, majd intett, hogy kövessék.

Megkerülték a házat, jó pár szőlősort, majd beléptek az egyik legnagyobb fóliasátorba. Riannek igaza volt. Nem paradicsom termett a gondosan ápolt földben, hanem marihuána. Libasorban haladtak egymás mögött, miközben jobbról és balról is zöldellő palánták vették körbe őket.

- De király – vigyorgott Jacob. – Olyan, mintha tanulmányi kiránduláson lennék.

- Meg sem merem kérdezni, hogy a jamaicai iskolások mit tanulnak biológiaórán – mondta jókedvűen Rian, miközben átértek egy aprócska irodába, mely szintén a sátor területén belül helyezkedett el.

- Akkor lássuk, hogy mi a mai menü – csapta össze a kezeit, a mexikói, majd egy faládához lépett és felemelte a fedelét. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere. Orosz, amerikai, kínai gyártmányok egyaránt. Az aprócska kézifegyverektől kezdve a vállról indítható rakétáig.

- Remek – mosolygott boldogan Joe, de közben valami megzavarta őket.  

Kintről egyre erősödő kiáltások és ordítások zaja szűrődött be, melyet fegyverropogás tarkított.

- Baszd meg! Ez Ramon lesz – kapott fel Hans egy AK-47-est a ládából, majd azonnal a kijárat felé indult.

- Hé, tesó? Mi történik itt? – szólt utána Kicsi Joe, mivel fogalma sem volt, arról, hogy mi is zajlik körülöttük.

- Van egy kis elszámolatlan ügyem – kiáltotta és kirontott a sátorból.

A négy férfi idegesen és tanácstalanul figyelte a furcsa jelenetet, miközben a kintről beszűrődő fegyverropogás és kiáltások zaja egyre erősebb lett.

- Nem kellene segítenünk? – kérdezte Rian.

- Á – legyintett Kicsi Joe. – Ez itt mindennapos dolog. Amúgy sem szerencsés belekeveredni egy bandaháborúba.

- Akkor mit csináljunk? Csak üljünk itt az irodában és malmozzunk?

Válasz azonban nem érkezett, mivel a sátor tetejét Molotov koktélok szakították át, melyek azonnal lángra lobbantották az ültetvényt. A palánták hihetetlen sebességgel kezdtek égni és a füst mellett már a tűz is egyre nagyobb volt. A négy férfi csapdába esett, mivel csak előrefelé tudtak volna menekülni. Rianből egyből előtört a katona és parancsokat kezdett osztogatni.

- Mindenki fogjon egy fegyvert! Kettéválunk. Chris megy Kicsi Joeval, míg én Jacobbal. Megpróbálunk rést keresni a fóliasátor oldalán. Ha kijutunk irány a kocsi. Csak akkor lőjetek, ha nagyon muszáj. Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Mindenki bólintott, majd sietősre vették a figurát, mivel a füst már az irodába is kezdett betörni.

- Ismerős ez az illat – mondta Jacob elgondolkodva, miközben a falhoz simulva követte Riant.

- Ne beszélj annyit! Akkor kevesebb oxigén kell a szervezetednek – felelte az idősebb Oneill, de már kezdet érezni a szédülés első jeleit. Ekkor azonban nagyot ugrott, mivel a háta mögött felropogott egy fegyver.

- Anyááád! – ordította Jacob, miközben Rambo módjára kaszált és szórta a lövéseket a vakvilágba.

- Mit csinálsz?

- Szétlövöm azt a lila sárkányt.

Rian meresztgette a szemeit, miközben megtántorodott és a falnak vetette a hátát. Kicsit fújtatott, majd Jacob vállára tette a kezét.

- Az zöld színű és nem fog bántani minket. Velünk van.

- Tényleg?

Rian csak biccentett és intett, hogy menjenek tovább. Furcsán érezte magát, de a zöld sárkányok és a körülötte táncoló bohócok ellenére a belső késztetést követte, mely folyamatosan azt mondogatta, hogy ki kell jutnia. Azt nem tudta, hogy honnan, de azért ment előre rendíthetetlenül.

- Látom a fényt az alagút végén. Csak azt nem értem, hogy miért dudál.

- Kuss legyen már Jacob - intette le Rian, miközben egy égő palántán ugrott át. A landolás azonban sikertelen volt, elveszítette az egyensúlyát és a sátor oldalának tántorodott. Valami reccsent és a támaszték már ott sem volt. Rian a földre huppan és már ő is látta a fényt. Kijutott a fogságból.

- Szabadok vagyunk! – üvöltötte Jacob, majd elrohant a földön fekvő férfi mellett, nem törődve az egyre hangosabb kiáltások és lövések zajával. A friss levegőtől Rian feje egy kissé kitisztult, minek következtében a táncoló bohócok eltűntek. Lassan felkelt a földről és a fegyverét előre szegezve, elindult. Olyan érzése volt, mintha lassított felvételt nézne. Emberek rohantak fel-alá, fóliasátrak lángoltak, miközben egyre több helyről fekete füstfelhő gomolygott az ég felé. Külső szemlélőnek érezte magát, ahogy ment előre a szerinte megfelelő irányba. Egy lövedék alig tíz centire zúgott el a bal válla felett, de nem érzékelt az egészből semmit. Kiért a fóliasátrak erdejéből és a szőlősorok között haladt, mikor újra megpillantotta Jacobot. A rasztahajú az egyik inda alatt feküdt és békésen falatozott.

- Mit csinálsz?

- Eszek – felelte, majd feldobott egy szemet és úgy próbálta bekapni. A művelet azonban nem járt sikerrel, mivel a bogyó másfél méterrel a szája mellett ért földet.

- Mennünk kellene – mondta Rian egykedvűen, miközben semmit sem érzékelt abból, hogy egy bajszos férfi célba vette.

- Felőlem – tápászkodott fel Jacob és egy fürtöt hajított a másiknak. – Ezt kóstold meg!

A dobás ismételten nagyon bénára sikerült és Rian lába előtt landolt. Az lehajolt érte, majd egy tizedmásodperccel később golyó szelte ketté a levegőt ott, ahol korábban a feje volt. A bajszos férfi elkáromkodta magát és újra lőni akart, de addigra már az ő koponyáját tépte szét egy golyó.

Természetesen a másik kettő ebből semmit sem érzékelt, miközben egymást támogatva, szőlőt falatozva, a ház felé támolyogtak.

- Rian!

- Mondjad Jacob!

- Mi az élet értelme?

- A boldogság.

- Csak így simán?

- Csak így simán – biccentett Rian, miközben megkerülték a házat és kezdték maguk mögött hagyni a véres harcmezőt. Megpillantották a hullaszállítót és a benne ücsörgő Chris – Kicsi Joe párost. Odaballagtak a kocsihoz, bemásztak a hátsó ülésre, mialatt mindenféle üdvözlést vagy örömködét mellőztek.

A négy férfi nyugodtan üldögélt és nézelődött, miközben a házat egy gránát találta el, amitől a kétharmada teljesen megsemmisült, a mexikói halálos sebet kapott, a szemben álló felek több száz lövést adtak le és közel ezerötszáz marihuána palánta égett szénné.

- Haza kellene menni – javasolta Rian.

- Felőlem – biccentett Chris, majd beindította a motort és kitolatott az udvarról.

- Mi van a sárkányokkal?

- Mondtam, hogy be voltunk szívva – csattant fel Kicsi Joe.

- Jó, de akkor az egész lövöldözésből mi igaz és mi nem? – kérdezte Chris.

- Amit egynél több ember látott.

- Chris látta a sárkányokat. Jacob is, és azt hiszem, hogy én is – ellenkezett Rian.

- De nem léteznek sárkányok! – üvöltötte Kicsi Joe.

Erre, a tévét néző Lucy – aki ezúttal fel volt öltözve – haragos pillantásokat lövellt a konyhában beszélgető férfiak felé. – Lehetne egy kissé halkabban? – kérdezte.

- Bocs, drágám – hunyászkodott meg a nagydarab férfi és lejjebb vette a hangerőt.

- Szerintem hívd föl a mexikóit – javasolta Jacob.

- És mégis mit kérdezzek tőle? Helló, hogy sikerült a bandaháború? Bocs, hogy otthagytunk, de egy kissé betéptünk és nem nagyon tudtuk, hogy mit is csinálunk.

- Na, mindegy. Nekem dolgom van – kezdett el Rian készülődni. – Ti döntsétek el, hogy mi legyen, de én lelépek.

- Hová ez a nagy sietség?

- Hannahval vacsorázok.

- Ma adod oda neki? – kérdezte Chris.

A másik erre csak biccentett egyet és kilépett az ajtón.

Gyertyák égtek az asztalon és az egész konyhában. A férfi ivott egy korty pezsgőt, miközben a vele szemben ülő nőt figyelte. Hannah is végzett a vacsorával és kíváncsian Riant vizslatta.

- Olyan szótlan vagy egész este. Valami baj van?

- Nem, nincsen – rázta a fejét a férfi és egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Tudom, hogy megígértem, nem kérdezősködöm. De ha valami baj van, elmondhatod.

- Semmi köze a munkámhoz. Ez rólunk szól – vett elő egy aprócska, bársonyborítású dobozt és az asztalra helyezte. – Szeretném, ha elfogadnád.

Hannah szemei elkerekedtek, pulzusa az egekbe ugrott, miközben vadul cikáztak a gondolatok a fejében: - Jézusom! Ez ugye nem egy gyűrű? Mi van, ha az?

- Nyisd ki! – mondta Rian.

A nő alig tudta palástolni kezeinek remegését, miközben megemelte a dobozka fedelét.

- Ó – nyögte ki, mikor megpillantott az égszert.

- Az édesanyámé volt – mosolygott Rian. – Szeretném, ha mostantól a tiéd lenne.

- Ez…

- Ne mond, hogy nem fogadhatod el.

- Ez gyönyörű – hebegte Hannah, miközben kiemelte a karkötőt. – Köszönöm!

- Akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy viselni? – kelt fel Rian és lépett a nőhöz.

- Persze – csatolta fel a csuklójára, majd megölelte a férfit.

Megkönnyebbülten fúrta a fejét a másik vállgödrébe, miközben egy különös gondolat kezdett motoszkálni benne. Az elfojtott énje reménykedett. Sőt, kifejezetten örült volna a jegygyűrűnek.

Folytatás: április 11-én

9.rész: Emlékek