Kapcsolódás

   Horgas Géza fiatal fiú volt, mindössze tizenkilenc éves. Lázas tekintetű, afféle ideges alak, aki mindenkiben a rosszat látja, aki senkiben sem bízik. Ült a széken Békésivel szemben, s a felügyelő mozdulatait leste. 

   A felügyelő lassú mozdulatokkal tömte a kedvenc pipáját, majd szinte tétovázva a dohány fölé tartotta az égő gyufát. Nem sietett, őszintén szólva nem is érdekelte a fiú, akinek az idegei már pattanásig lettek feszítve. Négy teljes napot kellett a zárkában töltenie, teljesen egyedül; az őrök naponta kétszer adtak neki enni. 

   Békési, miközben a pipáját tömte, visszaemlékezett erre az ügyre. Öt nappal ezelőtt kezdődött minden. Riasztották a Bűnügyi Osztályt, hogy Kőbányán egy lerobbant házban egy öregasszony holttestére bukkantak. Az idős nőt megfojtották, a nyakán látszottak az ujjak nyomai. Még azon a napon kiderült, hogy Horgas Géza gyakran meglátogatta a nőt, aki a nagynénje volt. Hetente többször is járt a kőbányai lakásban, és az öregasszony mindig adott neki pénzt. Bár nem sokat, mivel neki sem volt, de azért sosem távozott a fiú üres kézzel. Öt nappal ezelőtt, vagyis csütörtökön, délután négykor érkezett a házhoz Horgas, majd tíz perccel később távozott is. Csodálta a szomszéd, ugyancsak idős nő, mert általában egy órát is eltöltött a fiú a nagynéninél, most azonban sietve, szinte futva haladt végig az utcán. A szomszéd furcsállotta a dolgot, ezért nyomban átment, az ajtót nyitva találta, s a kicsi konyhában ott találta a megfojtott öregasszonyt, aki furcsa pózban feküdt a földön.  

   Nem kellett sokáig nyomozni, nyilvánvaló volt az egész. Csak Horgast kellett megtalálni valahol, aki ezután az eset után nem ment haza. Másnap találták meg az egyik barátjánál, aki a barátnőjével élt egy szoba-konyhás lakásban a VIII. kerületben. A fiú nem beszélt, morgott a rendőrökkel, dulakodott velük. Békésivel sem volt hajlandó beszélni, úgyhogy rövidesen a zárkában kötött ki. 

   - Milyen volt a hűvösön? - kérdezte a felügyelő, mikor már végiggondolt mindent.

 Horgas egy éles pillantást vetett Békésire.

   - Milyen lett volna? Szar...

   - Mennyi pénzt zsákmányoltál a néninél?

   - Nem sokat... Szegény volt az, mint a templom egere... - Keserűség csengett ki a fiú hangjából.

   - Mégis elmentél hozzá, egy héten többször is! Mindig adott neked egy kis pénzt!

   Békési kellemetlen szájízzel gondolt erre az ügyre. Aljas kis gyilkosság volt, egy szerencsétlen, védtelen öregasszonyt fojtottak meg, mindössze negyven forintért.

   - Gondolom, múlt héten csütörtökön megint pénzért kerested fel, csakhogy ő nem adott! Miért nem?

   - Azt mondta, hogy most nem tud adni... Ki kell fizetnie pár számláját, és a hétvégére be is akart vásárolni...

   - Erre te megfojtottad! Mire kellett a pénz?

   - Tartoztam egy barátomnak, már legalább egy hónapja... Azt mondta, most már ideje lenne fizetnem, én meg nem tudtam kihez fordulni, nekem nem volt egy vasam sem!

   - Annak tartoztál, akinél megtaláltunk?

   Horgas összeszorította a száját. Titkolt valamit, habozott, ez tisztán látszott rajta. Alapvetően viszont egyáltalán nem zavartatta magát. Nem azért volt ideges, mert megölt egy öregasszony, aki történetesen a rokona volt, hanem azért figyelt minden mozzanatra, mert szerette volna megtudni, vajon milyen sors vár rá ezért a tettéért...

   - Neki tartoztam... - mormogta kelletlenül Horgas.

   - Lássuk csak – mondta mosolyogva Békési. - Forgács Bertalan, huszonhárom éves, szülei meghaltak, jelenleg a Józsefvárosban él a Szigony utcában, egy mocskos kis lyukban! Van munkahelye, a Csepel Művekben dolgozik, főleg hajók kirakodásával és javításával foglalkozik. Egyesek szerint első osztályú lakatos, aki a hegesztővel csodákra képes; a hajókon a legbonyolultabb javításokat is rá lehet bízni...

   - Ezeket honnan tudja? - kérdezte a fiú, gyanakvóan, idegesen.

   - Teljesen mindegy. Szeretném, ha elmesélnéd, mióta ismered te ezt a Forgácsot!

  Újabb hallgatás. Békési ezt az időt arra használta fel, hogy megtömjön egy másik pipát, majd békésen hátradőlt a székében. Nem sietett, hagyta a másikat kibontakozni. Enyhe mosollyal szemlélt minden változást az irodájában, s némi gúnnyal pillantott néha a gyanúsítottra.

   A füst szépen lassan megtöltötte az iroda tiszta levegőjét, s az íróasztali lámpa körül füstlepel lebegett. Az egész helyiség valamiféle klubbá változott, ahol telefüstölnek az ember mindent, közben alig beszélnek egymással. Két ember néma párviadalát lehetett volna látni, ám ez a viadal a legrosszabb szemlélő számára is világossá tette azt, hogy kettőjük közül Békési az igazán esélyes.

   Az iroda egyébként is különleges légkörét hasonló napokon mindig különlegesebbé varázsolta a felügyelő, vagy a gyanúsított személye, esetleg a külső időjárás. Másmilyen arculatát mutatta verőfényes napsütésben, és egészen máshogy festett akkor, amikor odakünn erősen havazott.

   A nyomozók naponta többször is átjöttek valamilyen ürüggyel, csak hogy Békési irodájában lehessenek néhány percet. A pipa füstjének illata; a felügyelő dörmögése, mormogása; a meglehetősen nagy testű ember fel-alá járkálása; mind-mind hozzájárult a helyiség csodálatos hangulatához.

   - Nos? - kérdezte Békési egy hosszabb szünet után.

   - Mit mondjak? Régóta ismerem Forgácsot, bár én csak Fobénak hívom... Valamikor én is dolgoztam a Csepel Művekben, de kirúgtak...

   - Mikor dolgoztál te ott?

   - Alig egy éve. Júniusban már végeztem az iskolával, leérettségiztem, és nem tudtam hová menni, nem volt semmi elképzelésem... Július elején kezdtem Csepelen, aztán Fobé mellé kerültem, szinte az első héten... Segítettem neki hegeszteni, lemezeket vágni... és persze én is rakodtam ki és be a hajókon...

   - Miért vágtak ki?

   - Azt mondták, hogy túl sokat lógtam...

   Békési szeme hirtelen megvillant. Horgas hazudott, hiszen egyáltalán nem volt lógós természetű, másrészt pedig sosem volt rá panasz ez miatt. Legszívesebben pofon vágta volna ezt a taknyos suhancot, akinek éppen hogy csak kiserkent a szakálla. Rafináltnak, túlságosan okosnak képzelte magát, holott kifejezetten ostoba volt.

   - Szerintem meg azért küldtek el onnan, mert a cimboráddal kirámoltátok a hajókat, és a szállítmányokat szépen megvámolták ti magatok! - Békési hangja vágott, mint a borotva. - Rájöttek, hogy valószínűleg ti tüntetitek el az árúk egy részét, de konkrét bizonyítékokat nem tudtak felhozni ellenetek. Feljelentés sem történt az ügyben, és mivel te a szüleiddel éltél, és élsz a mai napig, hát téged küldtek el, ez a Forgács pedig megmaradt lakatosnak a hajók mellett... A művezető szerint azóta nem történt semmi szembetűnő turpisság, egy csavarhúzó nem tűnt el a raktárból...

   - Nem értem, minek kell ezekkel előhozakodni? - Horgas szeme izzott.

   Békési elnevette magát. Olyan komikus látványt nyújtott ez a fiatal, megtépázott idegekkel rendelkező fiú, hogy a felügyelő nem tudta visszafogni magát. Eddig sírni lehetett volna Horgas tragikus arckifejezésén, most azonban nevetséges volt, ahogy megpróbálta erejének utolsó morzsáit összekaparni. Azon kívül volt benne tartás, amit Békési általában díjazott egy férfiban.

   - Meglehetősen nagy marha vagy te, Horgas fiam! - mormogta Békési. - Mindenképpen ahhoz a barátodhoz kellett elbújnod, akivel már megcsináltál néhány stiklit?

   Horgas nem érezte magát megint valami jól a bőrében. Szeretett volna már túl lenni a kihallgatáson, s szinte áhítozva lesett kifelé az ablakon, csakhogy számára a külvilág megszűnt létezni. Nem akarta még tudomásul venni, hogy ennyi lenne az egész! Küzdeni akart, de Békési személye túlzottan kemény falatnak bizonyult számára!

   A felügyelő hirtelen ötlettől vezérelve szélesre tárta az ablakot. A kellemes, enyhén hűvös tavaszi levegő frissítően hatott mindkettőjük számára. A madarak éneke behallatszott, mellé a buszok és autók dübörgése párosult.

   Március vége felé járt az idő, a fák már rügyeket bontottak, az egész világ kezdett felébredni a tél halott, fagyos érintése után. Békési ilyenkor már boldogan vetette le a nagykabátot, s váltott könnyű felöltőre, s a kevésbé hűvös, gyakran egészen langyos szélben szeretett sétálni.

   Március végétől az irodája ablaka rendszerint nyitott volt már a külvilág felé, és csak úgy özönlött be rajta a boldog napfény. Ilyen időkben könnyen el tudta venni a kedvét egy-egy tragikus ügy, egy bestiális gyilkosság, egy fényűző rablás. Tavasszal általában mindig megcsappant a rendőrség munkája, ami aztán a nyári kánikulában tetőzött véglegesen. Mintha a bűnözők csak ősztől tavaszig tevékenykednének...

   Békési halk sóhajt hallatva visszatelepedett a székébe. Újra szemközt találta magát a fiatal Horgassal, akinek még mindig nem akaródzott megoldódni a nyelve, pedig nagyon jól tudta, hogy a felügyelő mire kíváncsi.

   - Beszélj, gyermekem! - mormogta Békési. - Tulajdonképpen már mindent tudok rólad, részben a jelentésekből, részben kikövetkeztettem a dolgokat, de hidd csak el, tudom az összes piszkos ügyedet!

   - Mire gondol? Szinte már bevallottam, hogy megfojtottam a nagynénémet, elmondtam azt is, hogy szükségem volt pénzre, mert már nagyon szorított a haverom! Mit akar még tőlem?

   - Te csak ne komédiázz! - emelte fel a mutatóujját a felügyelő. - Ismerlek jól, az ilyenfajta suhancokból egyre több rohangál ebben az országban... Beszélgessünk egy kicsit a te Forgács barátodról!

   - Neki semmi köze a gyilkossághoz!

   Most mit lehet erre mondani? Állította valaki is, hogy Forgácsnak köze van a gyilkossághoz? Békési nem értette a srác hallgatását. Kezdte elveszíteni a türelmét, holott mindössze csak másfél órája tartott a kihallgatás.

   - A te barátod sosem ment be dolgozni szombatonként a Művekhez! - kezdte a felügyelő. - Nincs ebben semmi különös, bár sok helyen megkövetelik a kommunista szombat betartását. Vasárnap tulajdonképpen kihalt az egész komplexum, ahol Forgács dolgozik, tehát ennek a srácnak általában a hétvégéi mindig szabadok voltak. Tudsz követni?

   Horgas csak egy bólintással jelezte, hogy egyelőre még követi a fonalat.

   - Érdekes módon megszaporodtak az elmúlt egy évben a rablások a Rózsadombon, valamint a Sváb-hegy, Orbán-hegy városrészekben! Minden esetben előkelő villákról van szó, pártfunkcionáriusok, diplomaták házairól... És minden egyes helyen az alagsorból mentek be az elkövetők! Ez csak azért érdekes, mert vastag lemezekből készítik a pince és alagsori bejárókat, és egyáltalán nem gyerekjáték kinyitni egy ilyen vasajtót! Egyrészt súlyos, másrészt pedig pontosan azért építik be őket, hogy a rablók ne férjenek a szajréhoz! Még mindig értesz engem?

   A fiú ismét bólintott; megnyalta kiszáradt ajkát.

   - Nos, tehát, ezeket az ajtókat valaki, vagy valakik szépen kinyitották; precíz munkával, mindössze egy lángvágóval kivágták a zárat... Teljesen mindegy volt a betörőknek, hogy a háziak otthon töltötték az éjszakát, vagy sem, mindenképpen behatoltak, de olyan csendesen, szépen osonva, hogy reggel csak az értéktárgyak hűlt helyét találták! Főleg pénzt vittek el az elkövetők, csakhogy egy diplomata nem biztos, hogy otthon tartja minden pénzét, sőt, kifejezetten csak az esetleges kiadásokra hagy otthon valamennyi összeget...

   Békési közben folyamatosan Horgas arckifejezését figyelte. A fiúnak nagyon kiszáradhatott a szája, mert folyton meg kellett nyalnia az ajkait, továbbá a homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Zavarban volt, megint ott tartott, hogy nem nézett a felügyelőre.

   - A rablók kénytelenek voltak ezüstöt, aranyat, vagy valamilyen más értéket elvinni... Egyszer egy értékes Munkácsy-képet is megdurrantottak egy rózsadombi villából, és nem sikerült kiderítenünk, hogy hogyan sikerült értékesíteni a festményt, gondolom, nagyon nehezen, és mivel gyorsan el kellett adniuk a tetteseknek, szerintem nem is kaptak érte valami sokat... Ugyanúgy, ahogy az aranyat és az ezüstöt is csak ár alatt tudták elpasszolni a feketepiacon, ahol nem kell tartani a lebukástól!

   Horgas hirtelen nagy levegőt vett, bizonyára szólni akart valamit. Végül csak egy erőtlen, félénk hangon elmormolt kérdésre futotta.

   - Ezt most miért mondja el nekem?

   Békési megtömött egy másik pipát, miközben a válaszon morfondírozott. Akkor jött rá, hogy hirtelen nem tud tovább lépni. Csőbe kell húznia ezt a fiút, és valahogy ki kell belőle szedni mindent, amit csak meg lehet róla tudni.

   - Talán te is hozzá tudnál tenni ehhez az eszmecseréhez valamit... - mormogta a felügyelő óvatosan.

   Horgas arcán gúnyos mosoly terült szét. Valahonnan hirtelen visszanyerte magabiztosságát, s a hangja vágott, amikor megszólalt.

   - Úgysem tud belerángatni semmilyen disznóságba! Nem volt bizonyítékuk arra, hogy mi rámoltuk ki a hajókat, nem tudtak azok ott semmit a Csepel Műveknél, és mégis elküldtek! Most pedig valami ismeretlen szerencsétlennek a rablásait akarja a nyakamba varrni?

   Békési jól tudta, hogy komédiázik. Az egész előadás azért volt jó, hogy némi időt nyerjen, újabb hazugságokat tudjon felvonultatni. Horgas amolyan kisstílű, ostoba srác volt, akinek veszélyessé válhatott a butasága! Az ilyen figurák szokták beköpni később a társukat vagy társaikat, és az ilyenek végzik nagyon hamar a Dunában, vagy valamely elhagyatott ipartelepen. Sokan bűnszervezeteknek nevezik az ilyesmit, pedig ezek nem nevezhetők szervezetnek, hiszen nincsenek szabályaik, sem kifejezett tagságuk; csupán a sors egymáshoz tereli ezeket az embereket, majd később együtt fosztogatják a villákat, gazdagabb házakat.

   Pályafutása során találkozott egyszer egy olyan társasággal, amely mindössze négy főből állt, négy képzett, nagyon jó kasszafúróból, és a rózsadombi villák széfjeit mackózták meg. Több mint két éven keresztül folytatták üzelmeiket, voltak befolyásos barátaik, így az aranyat és a külföldi pénzt jó áron tudták elpasszolni. Békési majdnem fél évig hagyta őket működni, mire lefülelte őket.

   Egy másik galeri alig egy éve tűnt fel a gazdagabb negyedekben, csakhogy ez az új társaság vidéken is megcsinált néhány stiklit. Pontosan még a létszámukat sem sikerült megállapítani, bár Békési úgy gondolta, talán két-három emberről lehet szó. Új módszerrel nyitották ki az ajtókat, lángvágót használtak, hangtalanul mozogtak, mint az árnyak...

   - Nem tudom, miről beszél... - mondta nehézkesen Horgas.

   - Egyébként teljesen mindegy, hogy mit mondasz – Békési kegyetlenné vált -, ugyanis ki fogom hallgatni a te Forgács cimborádat is!

   Horgas homlokán erre megint kiütköztek az izzadtságcseppek. Szemében a rémület és düh keveréke szikrázott, s attól lehetett tartani, a fiú dührohamot kap.

   Békési fáradtan az ablakhoz sétált. A kinti világot nézte, mint legalább ezerszer, tízezerszer élete során. Mindig ehhez a lüktető képhez fordult, amikor a gondolatai mélyére akart lehatolni. Valahogy feltöltötte energiával a város mozgása, élete. Látta a Deák teret felfejlődni, ahogy a szemközti házakat felújították, ahogy újabb és újabb buszok robogtak el az úton. Az 1896-ban épült földalatti lejárók bizonyos időközönként kiokádták az embereket, vagy éppen elnyelték őket. A sárga színű villamosokon kapaszkodó alakok látványa, a kalauz egyenruhája, minden hozzájárult Budapest sokszínűségéhez, amit az idők folyamán egyre inkább megszeretett.

   Lassan fordult vissza. Mintha vonakodott volna kiszakítani magát a külső világ látványából, mintha még ragaszkodott volna a felszabadult gondolatokhoz.

   Németh lépett az irodába. Békési csak ekkor figyelt fel legrégebbi munkatársára, hogy az elmúlt időszakban jelentősen lesoványodott, arca beesett lett.

   - Főnök! Behoztuk Forgácsot... - suttogta a felügyelő fülébe Németh az ablaknál. - Most rögtön hozzuk be?

   - Egyelőre rakjátok be egy üres zárkába! Hol találtátok meg?

   - A munkahelyén. Nem szólt egy szót sem, lezuhanyozott, majd tiltakozás nélkül beült a Volgába...

   Békési gondolkodott. A faliórára tévedt a tekintete, amin fél négy múlt két perccel. Mérlegelt, pro és kontra, majd végül döntött.

   - Egy-két órára tegyétek csak a hűvösre, talán megoldja a nyelvét! Ötkor hazamegyek, fél kilenc környékén azonban itt leszek... Kik vannak itt?

   - Papp és Tomori bent vannak, Veér beteg, Pásztor pedig most akar indulni...

   - Kérd meg Papp-ot, hogy maradjon bent ma este, majd holnap kipiheni magát! Ma ugye te vagy itt az ügyeletes?

   - Én, főnök!

   - Remek. Fél kilencre gyere el hozzám egy kocsival...

   Horgas értetlenül, némi ijedtséggel nézte a két nyomozót, ahogy félhangosan beszélgettek a jelenlétében. Próbált elkapni legalább néhány szót, de amit sikerült meghallania, azokkal nem ment sokra. Végül unottan hátradőlt a széken, várt.

   - Ezzel a jómadárral mit csináljak? - fordult Németh a fiú felé.

   - Vidd vissza oda, ahol az elmúlt napokat töltötte! Holnap reggel mindent újrakezdünk... Adjatok neki egy csomag cigarettát, meg ma estére kapjon valami rendes ételt...

   Gyalog vágott neki a hazafelé tartó útnak; a Bajcsy-Zsilinszky úton sétált a Nyugati-pályaudvar felé. Legalább ezerszer ment rajta végig, s minden apró változást észrevett. Hogyha egy új kocsma kinyitott, vagy egy cukrászda, esetleg egy újságosstand került a járda szélére. Az autók szüntelenül áramoltak két irányból, s a kocsisoroknak nem volt végük. Kicsit messzebb egy teherautó élesen dudált, s még Békési is összevonta a szemöldökét a hirtelen lármára.

   A Nyugatinál aztán buszra szállt, s mindössze húsz perc múlva már belépett az ajtón. A felesége szokásához híven a konyhában tett-vett, legtöbb idejét itt töltötte, ha otthon volt Békési, ha nem. Most éppen a száraz kenyeret darálta le zsemlemorzsának.

   Békési leheletfinom csókot lehelt kedvesének szájára, majd a nappali felé vette az útját. Pipára gyújtott, s közben szélesre tárta az ablakot, hogy a lassan hűvösödő levegő felfrissítse a szobát.

   Lassú, kényelmes mozdulatokkal széthajtotta a Népsportot, s halk morgásokat hallatva futotta át a cikkeket. Éppen az eredménytáblázatra esett a tekintete, ebből arra gondolt, hogy ki kellene mennie egy meccsre. Legalább három éve nem volt már kint a Népstadionban, pedig egy időben őrülten rajongott a labdarúgásért. Ő maga az Újpesti Dózsát favorizálta. Békési fanyar mosollyal gondolt arra, hogy soha nem merte megmondani az apjának, hogy ő az Újpest csapatának drukkol, mert az öreg a Ferencvárost kedvelte.

   - Vacsorázol? - kérdezte a neje, fejét éppen bedugva az ajtón.

   - Hogyne - mosolygott Békési. - Máris megyek.

   Amióta hazaért, kifejezetten jó hangulat uralkodott el rajta, bár a mai napon egyáltalán nem érezte nehéznek magát. A Horgassal eltöltött pár óra sem tudta elvenni a jókedvét, amihez bizonyára a remek idő is hozzájárult.

   Békésiné első osztályú csirkepaprikása csak fokozta a derűt a mai napon, s a vajpuha nokedli is megtette a kellő hatást. Evés után engedélyezett magának két kupica szilvapálinkát, amit vidékről küldött neki a sógora, aki minden évben le szokott főzni legalább száz liter tiszta pálinkát.

   - Mi a terved ma estére? - kérdezte Békésiné. - Elmehetnénk sétálni, remek idő van...

   - Szeretnék én is sétálni menni, de Németh-et iderendeltem fél kilencre, mert még vissza kell mennem a Deák térre. Ki kell hallgatnom egy meglehetősen jóképű fiatalembert, szerintem, tetszene neked...

   És Békési hamisan kacsintott a feleségére, akinek még a füle is tűzpirosra vált. Nyugodt, vidám hangulatban telt a délután, és a hűvösödő koraeste. Nyolc órakor a felügyelő egy bögre teával az asztalon, és pipával a szájában töviről-hegyire kiolvasta a sportújságot, majd a többi közé dobta, ahol általában gyűjtötte a lapokat.

   Ténfergett a szobában, a gondolatok fénysebességgel száguldoztak az agyában. Ma érdekes dolgokat tudhat meg, hogyha megfelelően kezeli azt a léhűtő Forgácsot. Vagy ő nyitotta ki a súlyos vasajtókat, vagy csak tudja, hogy kik azok, és fontos felvilágosításokkal szolgálhat. Békési valamiféle szorongó érzést érzett, némi fáradtságot, s hirtelen már nem is akart visszatérni az irodájába. Egyrészt elkeserítette, hogy egy fiatal, úgyszólván egy taknyos kölyök néhány forintért megfojtotta a saját nagynénjét, másrészt egyfajta aggodalom kerítette hatalmába, hogy vajon hová fog kilyukadni a világ, hogyha az emberek így oldják meg a dolgaikat...? A szegénység óriási méreteket öltött az országban, a magyar emberek nyolcvan százaléka naponta tíz-tizenkét órát dolgozik, hogy el tudja tartani a családját, két-három évente tud csak elmenni nyaralni, vagy csak minden ötödik évben. Munka az van bőven, csakhogy egy munkafolyamatra sokkal több ember van, mint amennyi egészséges lenne, ezáltal a léhűtők is elszaporodtak. Magyarország jelenleg úgy néz ki, hogy vannak régiók, ahol úgymond tehetősebbek az emberek, nyugodtabban élnek, míg máshol szegényebbek, elcsigázottabbak. Az ország keleti fele egészen más képet mutat, mint például a nyugati vagy a déli régió... Míg Borsod megye mocskos és undorító településivel riasztó képet mutat, addig, mondjuk Zala megye kifejezetten tiszta és boldog látványt nyújt.

   Békési pontosan tudta, hogy ezekről a gondokról senki sem beszélhet, mégis az emberek nagy része nap mint nap szembesül ezekkel a problémákkal. Ezek olyan dolgok, amiket nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, egyszerűen nem lehet átlépni rajtuk. Gyógyszert, valami elixírt kell találni erre a betegségre, de csak a Jóisten tudja, hogy melyik ez a gyógyszer!

   A gondolatok egy egészen másfajta világba ragadták a felügyelőt. Sokszor megesett vele ez a fajta állapot, amikor teljesen elveszíti a külvilággal a kapcsolatot, s szinte transzállapotban lebeg. Olyankor el tudott mélyülni az elméletek közt, felötlöttek benne olyan gondolatok, melyek máskor valószínűleg elkerülnék. S gyakran az ilyen percekben születtek meg a megfejtések, hogy aztán végére tudott járni egy-egy ügynek.

   - Megérkezett Németh! - mondta hangosan a felesége.

   - Mit mondasz? - Békési csodálkozva fordult a neje felé.

   - Már harmadszor szólok... Itt van Németh...

   Békési egy halk sóhaj kíséretében felállt, majd nyújtózott egyet, hogy csak úgy ropogott a gerince. Úgy érezte magát, mintha ledőlt volna egy órácskát, de egyetlen percet sem aludt.

   A kocsiban gyújtott csak pipára. Nem szóltak egymáshoz; Németh a vezetésre figyelt, Békési pedig néhány kérdést fogalmazott magában. Volt néhány ötlete, amiket aztán az irodájában kipróbálhatott.

   - Vezesd elő Forgácsot! - mondta aztán Némethnek, mikor elfoglalta helyét az íróasztalnál. - Pappot meg küld le valami italért!

   Újabb pipára gyújtott, ezúttal egy nagy fejű, görbeszárú pipát választott, amit a nejétől kapott már vagy öt éve karácsonyra. Óriási füstgomolyokat eregetve várta a lakatost, s mire megérkezett, már vágni lehetett a füstöt a helyiségben.

   - Gyere csak, gyermekem! - mormogta Békési, és felállt.

   - Maradjak, főnök? - kérdezte Németh.

   - Nem kell. Szóltál Pappnak?

   Németh csak bólintott, majd behúzta maga után az ajtót.

   A felügyelő és Forgács pár percig csak nézték egymást, méricskélték az erőviszonyokat. Valóban jó megjelenésű férfi volt ez a Forgács. Magas, vékony alkat, igényesen hátrafésült haj, megnyerő arc. Bizonyára elolvadtak tőle a nők, a férfi magatartásából kitűnt, hogy ezzel maximálisan tisztában van. Enyhe mosoly játszadozott az arcán; egyáltalán nem hatotta meg, hogy jelenleg a Bűnügyi Osztály vezetője előtt ül.

   - Nemrég beszéltem a cimboráddal, azzal a szerencsétlen Horgassal... - mondta Békési, s mereven figyelte a másikat.

   Forgács mindössze egy megvető mosolyt küldött a felügyelő felé. Nem akart megszólalni. Általában mind így kezdi, úgyhogy Békési egyáltalán nem zavartatta magát.

   - Jobb, ha tudod, őt rövidesen fel fogják kötni... Aljas módon megfojtotta a nénikéjét, csak azért, mert nem volt hajlandó adni neki pár forintot...

   - Mi közöm nekem ehhez? - kérdezte mogorván Forgács.

   - Azért kellett elhoznia mindenáron a pénzt, mert neked tartozott! Nem tudom, hogy köztetek hogy működnek a dolgok, gondolom, adtok egymásnak kölcsön néhanapján, ha éppen van némi pénzetek...

   Megint az a gúnyos, megvető mosoly.

   - Nem tud maga semmit! - kiáltott fel a fiatal lakatos. - Annak a hülye Horgasnak sosincs egyetlen fillérje sem! Mindig hozzám jött, ha kellett neki egy kis pénz!

   - És te adtál neki! Nem baj az, szép is a barátság! Igazi barátból egy emberélet alatt sem lehet eleget találni, úgyhogy én becsüllek titeket... - Békési gúnyolódott. - Mindössze egy dolgot nem értek. Mégpedig azt, hogy miként lehetséges, hogy sosem volt pénzetek, holott az elmúlt egy évben jó pár villát kirámoltatok a fővárosban, és a környező településeken!

   Forgácsnak nem sikerült úgy tennie, mintha nem hallotta volna. Úgy nézett a felügyelőre, mintha az legalábbis fegyvert fogott volna rá. Mókás látványt nyújtott a srác, ahogy kiütköztek homlokán az első izzadtságcseppek.

   - Én... mi nem csináltuk semmit...! - Csak hebegni tudott. - Meg aztán... milyen villákról van szó? Nem... nem értem...

   - Mindjárt gondoltam! - Békési hangja metszően gúnyos volt. - Biztos voltam benne, hogy fogalmad sem lesz, miről beszélek!

   Papp lépett be néhány üveg sörrel a kezében.

   - Már vártalak, öregem! Tedd csak le... - Majd Forgács felé fordulva: - Iszol egy sört?

   Nem válaszolt, csak elvette a felkínált üveget, s rögtön a felét megitta.

   - Így már jobb! Most, hogy ittunk, beszélgessünk egy-két érdekes dologról! - Meggyújtotta kialudt pipáját. - Az elmúlt öt évben, de inkább hat évben, elszaporodtak a rablások. Ilyesmit leginkább Nyugaton lehet látni, ahogy gazdag, tehetős emberek féltve őrzött vagyonát megfújják! Amióta itt szocializmus van, el sem tudják képzelni az emberek, hogy ilyesmi előforduljon egy ilyen országban! Legalábbis a vezetőink... Na mindegy! Úgy hat évvel ezelőtt kirámolták a Rózsadombon az öreg Rimpowszky villáját. Profi munka volt, a család elutazott Lengyelországba, a rablók pedig feltörték a zárakat, és elvitték az összes aranyat, értéktárgyat... Ilyesmit még én magam sem láttam, az elkövetők szépen visszazárták az ajtókat, majd eltűntek. Rimpowszky jelentette be az értéktárgyak eltűnését, ugyanis addig nem derült ki a rablás, amíg haza nem értek. Mondom neked, rendkívül jó munkát végeztek a betörők, művészi módon csinálták!

   Békési ivott a söréből.

   - A tettesek nem kerültek elő. Pontosan három héttel később újra a Rózsadombon történt rablás, mégpedig a Rimpowszky villától ötven méterre, egy másik impozáns épületben! Minden megegyezett, minden ugyanúgy történt, mint az első esetben... A rablók elvittek minden értéket: aranyat, festményeket, értékpapírokat... Az elkövetők nem kerültek elő!

   - Ezekről nekem tudnom kéne? - kérdezte Forgács.

   - Ezekben az időkben te még az iskolapadot koptattad, úgyhogy nem hiszem, hogy tudtál ezekről a rablásokról. Már csak azért sem hiszem, mert az újságokban nem jelenhetett meg, a sajtó nem közölhetett semmit.

   - Akkor nem értem...

   - Majd mindjárt meg fogod érteni, öregem! Csak ne idegeskedj! Tehát ott tartottam, hogy ezek a fiúk, mellesleg mindössze négyen dolgoztak, kirámoltak számos gazdag diplomatát, politikust. Ekkor kitalálták az okosok, hogy az alagsorokat nehéz, vastag fémajtókkal védik, a bejárati ajtókat pedig megközelíthetetlenné teszik a betörők számára! Körülbelül két évvel ezelőtt kezdték el gyártani azokat a betörő-biztos ajtókat, s közel egy esztendő alatt csaknem az összes veszélyeztetett házra felszerelték azokat... Erről már valami fogalmad kellett, hogy legyen, másképp nem tudtad volna kinyitni az ilyen ajtókat!

   Békési hallgatott. Figyelte a fiatal srácot, akinek arca szürke színben játszott. Még a szája is remegett, nem tudott megszólalni.

   - Nem beszélsz? Nem baj! Egy évvel ezelőtt elkezdték ezeket a vasajtókat feltörni, mégpedig úgy, hogy lángvágóval kivágták a zárakat, így az ajtók egyszerűen kinyíltak! Rendkívül okos gondolat, csak egy a bökkenő: ezeket az ajtókat nem lehet már visszacsinálni, ezek bizony úgy maradtak, és könnyű volt megállapítani, hogy hogyan hatoltak be a házba... Már az elején fejtörést okozott nekem, hogy a tettesek hogyan tudják elpasszolni a zsákmányolt értéktárgyakat, milyen módon juttatják ki az országból... Könnyen elképzelhető, hogy összeálltak ezek a fiúk egy befolyásos, mindenfelé kapcsolatokkal rendelkező személlyel... Ez talán magyarázat is lenne arra, hogy miért vagytok ti mindig leégve! Merthogy ezeket a rablásokat te követted el azzal az átok Horgas barátoddal! Így van?

   Forgács hallgatott. Nézte mereven a felügyelőt, de nem beszélt. Már régen megitta a sörét, Békési egy másikat nyújtott felé. Teljes csend borult az irodára, a falióra pengését is hallani lehetett. Odakint már teljesen sötét volt, a tiszta égbolton ragyogtak a csillagok. Az utcai lámpák fénye beszűrődött az utcáról, és a helyiség világításával keveredve valószerűtlenné tette a körvonalakat. Mintha egy fekete-fehér film pergett volna...

   Tíz óra múlt hat perccel. A város nyugodni készült, a forgalom zaja már csak néha-néha hallatszott, amikor elhúzott egy-egy autó, vagy teherautó a Deák téren. Kintről, az egyébként zajos folyosóról sem szűrődött be semmiféle zaj. Csendes volt már a BRFK épülete, csak Békési irodájában volt még élet, meg a nyomozók szobájában.

   Békési a késői óra ellenére nem volt fáradt, sőt, kifejezetten erősnek, könnyűnek érezte magát. Egyik pipát a másik után szívta, mozdulatai lelassultak, megnyugodtak.

   - Áruld el nekem, ki bízott meg téged a rablásokkal? - kérdezte a felügyelő kedvesen. - Nagyon jól tudom, hogy kellett nektek egy ember, aki ért hozzá, hogyan lehet értékesíteni a különböző értéktárgyakat... Jó, ha tudod, barátom, az a fazon átvágott titeket!

   Forgács még mindig hallgatott. De már látszott valami az arcán, egy furcsa kifejezés, ami arra engedett következtetni, hogy megtört valamelyest a jég. Küzdött önmagával: az egyszerű emberek becsületessége, és az átvert elme őrölte két oldalról a gondolatait. Valósággal harcolt odabent...

   - Egyébként a cimborádnak köszönheted, hogy felgöngyöltem ezt a kis üzelmedet, vagy üzelmeiteket. Amikor nálad megtaláltuk azt a kis hülyét, gondoltam, utánad nézek egy kicsit... Halvány megérzés volt az egész... Megtudtam, hogy milyen nagyszerű lakatos vagy, hogy milyen jól bánsz a hegesztővel, lángvágóval, és így tovább... A főnökeid legendákat meséltek rólad, folyton azt ecsetelték nekem, hogy ilyen fiatalon nem mindenki érti ilyen jól a szakmáját. Állítólag te a mestere vagy a saját szakmádnak!

   Csak egy fájdalmas mosolyt engedett meg magának Forgács. Szépen lassan kiült arcára a megtörtek rezignáltsága. Hány ilyen arcot látott már pályája során Békési? Legalább ezret, talán tízezret is... Előbb vagy utóbb mindenki így jár: vagányként, nagyképűen kezdik, majd fokozatosan vesztik el a lábuk alól a talajt, míg a végén egyetlen kapaszkodó sem marad. Néhányan dühöngnek ilyen esetekben, mások sírva fakadnak, míg megint mások némán hallgatnak. Általában mindannyian felöltik legbánatosabb arcukat, vagy éppen a legvadabbat. Nem egyszer a két gyanúsított Békési íróasztala előtt verekedett össze, egymás fejéhez vágva az össze hibát, amit a rendőrség kihasznált.

   - Átvert minket az a szemét! - sziszegte hirtelen Forgács. - Tizenegy hónappal ezelőtt odajött hozzám a Csepel Művekben, és azt mondta, lenne néhány maszek munkája a számomra...

   - Kicsoda?

   - Gerő Miklós, a Csepel Művek gazdasági osztályának vezetője... Ő maga ott lakik valahol a XII. kerületben, és elmondta, hogy a Rózsadombon hihetetlenül gazdag emberek laknak, és hogy rengeteg értéktárgyat tartanak otthon... Ő leginkább aranyról beszélt, állítólag ő el tudja adni, ki tudja juttatni külföldre... Szerinte egy vagyont tudnánk kaszálni, erről beszélt!

   - Nem hazudott nektek Gerő! Ő maga egy vagyont kaszált, biztos vagyok benne, csupán nem nektek szánta a pénz komoly részét...

   - Maga védi azt a szemét alakot? - Forgács hangja keserűen csengett.

   - Nem védek én senkit. Elmondtam a tényeket... Egyébként még az éjszaka folyamán le fogjuk tartóztatni ezt a Gerőt, és a holnapi napon megkezdődik a kihallgatása.

   - És én mennyit kaphatok?

   Békési gondolkodott. Hirtelen nem is tudott mit válaszolni. Három-négy évet biztos a nyakába fognak sózni, talán valamivel kevesebbet.

   - Őszintén megmondom neked, két év a minimum... Bár a bírótól függ az eredmény, az én munkám itt véget ért, de még többre is számíthatsz...

   Ez nem törte meg Forgácsot. Úgyszólván nem törődött ezzel.

   - Mikor ismerted meg Horgast? - kérdezte Békési, hogy visszatérjenek a rendes kerékvágásba.

   - Dolgoztunk együtt a Csepel Műveknél, de én már előbb is ismertem. Amikor felajánlotta nekem Gerő ezt az éjszakai munkát, rögtön rá gondoltam, hiszen annak a srácnak sosem volt egy fillérje sem. Elhívtam magammal, segített szállítani a lángvágót, együtt nyitottuk ki a vasajtókat...

   - Végül is mennyi pénzt kaptatok?

   - Összesen tízezer forintot fizetett ki nekünk Gerő!

   - Miközben ő maga legalább fél milliót zsebre vágott - dünnyögte Békési. - Szép gazember lehet az a Gerő...

   - Nem érdekel, hogy mi lesz velem, de a feleségem állapotos, és szeretném, ha ők gondtalanul élhetnének, és nem zargatná őket a rendőrség... Ötezer-négyszáz forintom van a takarékban félrerakva, abból elélhetnének, amíg a börtönben kell ülnöm...

   Békési pontosan értette, mire gondolt Forgács. Azt akarta mondani, hogy a rendőrség ne tegye rá a kezét a pénzre, hanem hagyja meg a családnak.

   - Ez megoldható... - mondta Békési.

   Egy-két percig némán nézték egymást, majd a felügyelő felemelte a kagylót.

   - Figyelj csak, Németh! Gyere át, jó?

   A nyomozó egy perc múlva már be is lépett. Érdeklődve fordult főnöke felé, aki éppen egy újabb pipára gyújtott.

   - Vidd ezt a srácot a zárkájába! Adjatok neki valami ennivalót, hagyjátok aludni!

   - Viszontlátásra, felügyelő elvtárs! - mondta mosolyogva Forgács.

   - Viszlát, gyermekem!

   Békési is mosolygott. Bár egyáltalán nem volt jó kedve. Egy nagyhatalmú, afféle kiskirály ráveszi az úgynevezett dolgozó népet a rablásra, ilyet bizonyára nem hallottak még odafent. Hiába nincs kapitalizmus az országban, amikor a főnökök rendelik meg a bűncselekményt az egyszerű emberektől. Szomorú, lehangoló volt az egész! Egy fiatal, pályakezdő munkás, kitűnő munkaerő, akinek most megszakad a jó szériája... A fiatal felesége állapotos, a gyermek úgy fog megszületni, hogy egy darabig nem látja az édesapját!

   Egy szomorú mosoly terült szét Békési arcán, miközben ezeket végiggondolta. Lassú mozdulatokkal aláírta a letartóztatási parancsot egy gazember ellen, aki aljas módon belerángatott egy becsületes embert a bűn fertőjébe. Mindennek oka van, ezt szokta mindig mondani. Valamiért belement Forgács abba, hogy kirámolja a villákat... De ez már teljesen mindegy, Gerőt az elkövetkezendő napokban ki fogja hallgatni, jelentések tucatjait kell majd írniuk itt a Bűnügyi Osztályon, a rendőrfőkapitány személyesen fog tájékozódni az ügyben... Előre lehetett már tartani a sok kellemetlen kukacoskodástól, az értelmetlen akadályoztatásoktól...

   És egy ekkora ügy egy ostobán elkövetett gyilkosságból derült ki, amit azért követtek el, mert egy kis hülye gyereknek szüksége volt pár forintra! Az események kapcsolódása mindig is elképesztette Békésit, mindig is csodálattal adózott az életnek nevezett bonyolult láncolatnak. És ennek mindannyian részesei vagyunk, akár tetszik, akár nem!