Kopp-kopp. Ez az ártatlan, kötelező illemforma, most gyilkos tőrként szúródott az érzékeny, megviselt dobhártyáiba. Mi adhat ki ilyen éles hangokat magából? Valamilyen fegyver, esetleg egy állat? Lényegében mindegy, hiszen már elmúlt, és helyette újfent visszatért a kellemes, mámorító csend. Kopp-kopp.

- Verkill, ébren vagy? – kérdezte Mary, az ajtó túloldaláról. A francba! Hirtelen tisztán látott, az álom valósággá alakult. Elaludtam…

- Igen, egy pillanat, és megyek. – felelte a kérdésére, nem túl meggyőzően. Ahhoz képest, hogy csak most kelt fel, meglepően fáradtnak érezte magát. Szóval Ralph nap mint nap ezen megy keresztül. Vajon ezentúl őt látják majd bennem? Ez a gondolat aggodalmat keltett benne, elvégre vezetőként szükségesnek vélte, hogy felnézzenek rá. Gyorsan fel is öltözött, a tegnapi vacsora maradékából bekapott pár falatot, és köpenyével a kezében elhagyta a szobát. – Mehetünk.

A folyosó túlzott csendjét mindössze a lépteik zaja szakította meg. A hallgató többször is a vezetőjére tekintett, de gondolatait szavakba nem öntötte. Noha mennyire sóvárgott utána. Aggodalma, és vonzalma Verkill iránt nyílt titok volt, de a szervezetért tett érdemeiből ez mit sem vont le. Bár a kettejük közti kapcsolat folyamatosan erősödött, fizikai formát egyelőre még nem öltött. 

- Mary, szerinted mi a véleménye a többieknek rólam? – érdeklődött Verkill, miközben épp lesétáltak a lépcsőn.

- Szerintem tisztelnek, amiért a múlt kritikus pillanataiban segítő kezet nyújtottál nekik.

- Tehát csak ezért szeretnek?

- Azt nem mondtam, hogy szeretnek. Legalább is nem mindenki…

- Oh, valaki igen?

- Talán. – válaszolta zavarában Mary, immáron a stratégiai terem bejárata előtt. Vezetője rámosolygott, de szóban már nem reagált rá.

Belülről, a Kastély legnagyobb helyisége egy egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelelő kialakítással rendelkezett. Közepét egy méretes, szabályos hatszög alakú asztal borította be, mely köré legalább ötven ember kényelmesen elfért. Ennek érdekében, több tucat széket tartottak közvetlenül a falak előtt, amiket a különböző fegyvereken kívül pusztán egyetlen festmény díszített. Joseph Bloodnak, A Varázsló című portréja.  A terjedelmes ablakok ezt, és a terem minden egyes pontját kellően megvilágították, így fáklyák, esetleg gyertyák használatát ritkán érezték szükségesnek. Verkill mindig is úgy gondolta, hogy egy ilyen műalkotás legalább ekkora figyelmet igényel, ám ezúttal abszolút más járt a fejében. Az a rohadt Adam von Darken!

- Elnézést a késésért.

- Semmi gond, főnök. Azt meséltem már, mit jósolt nekem egy pap, amikor legutóbb Prienben jártunk?

- Ne most, John. – teremtette le Viola.

- Inkább kezdjük el a gyűlést, szerintem… Mint azt tudjátok, nem az Ezüst Pap ölte meg a nagyapámat, hanem az öt közül az egyik, Adam von Darken. Ez önmagában is aggodalomra ad okot, de a tény, hogy egyesítette, és uralma alá vonta Regius lakosait, felettébb nyugtalanító. Főleg azért is, mert ez teljes egészében felborítja Animas egyensúlyát, ha egyáltalán létezik még ilyen. Arról viszont, hogy összességében mekkora hadierőt képviselnek, más tájékozottabb nálam. John, megosztanád velünk, mivel állunk szemben?

- Ahogyan óhajtod. A város népessége az évek alatt jelentősen lecsökkent, de a félmilliós számot még így is meghaladja. Ennek igaz csak töredéke, olyan egy-két századrésze katona. Őket Shinider von Darken parancsnok irányítja, míg a rendért édesanyja, Veronica Rider a felelős. A közemberek három jókora városrészét továbbra is egy-egy halandó, név szerint Frank Whiteshark, Edward Blurryvision, illetve Jessie Hothead uralja. Na, most ez ne tévesszen meg benneteket, itt egyvalaki rendelkezik igazán hatalommal… aki a háttérből mozgatja a szálakat… Regius valódi vezetője…

- Könyörgöm, mondd már ki! – sóhajtott fel Teresa.

- Adam von Darken.

- Nagyszerű, és mi a helyzet Jones Riderrel? – kérdezte Viola.

- Legutóbb követként láttuk azt az áruló szemetet. – reagált rá Shin.

- Ő nem egy szimpla követ, fiatal barátom, hanem a Tanács egykori tagjának jobb keze.

- Jól felvitte a Teremtő a dolgát! – szúrta közbe a szőke végrehajtó.

- Kérlek, Teresa, ne a Teremtővel ironizálj! – jegyezte meg Nicolas, aminek hallatán Noel hangosan felnevetett.

-  Elég legyen, maradjunk a témánál!

- Köszönöm Mary. Mi a véleményetek, mekkora veszéllyel állunk szemben? – tért a lényegre Verkill.

- Nos, a számokat tekintve elég naggyal, úrfi. – válaszolta Abraham, miközben a bal kezével az állát dörzsölte.

- Pontosan, ahogy az öregember mondja. Ha szövetséget kötnek Dracus Blooddal, a Fényember lehet bármilyen erős, esélye sem lesz ellenük. – fűzte hozzá John, immáron kevésbé vidám arckifejezéssel.

- Márpedig a nagybátyánk akármire képes lenne azért, hogy a riválisát végleg eltörölje Earthia színéről. – tette hozzá Nicolas. Szóval ők is úgy látják a helyzetet, ahogyan én. Kiváló. Ez leegyszerűsít a dolgomat.

- Mivel én is ezt gondolom, ezért egyből a tárgyra térnék. Három feltételért cserébe segítő kezet nyújtunk William Soulasnak.  – jelentette ki a fekete köpenyesek vezetője.

- És mik lennének azok? – kíváncsiskodott Noel, tőle szokatlanul komolyan.

- Az első, hogy a jövőben egyenlő félként tekintsen ránk… A második, hogy ha arra kerülne a sor, védelmezze Wielarant.

- És a harmadik? - kérdezte a fiatal Rose, ennivaló hangsúllyal.

- Természetesen arany.

- Ez a beszéd, főnök! – reagált erre John, az egykori wielarani katona. A jellegzetesen sárga nemesfém hallatán meglehetősen motivált lett, ám ez Violát bosszantotta, hiszen már-már jobban érdekelte őt, mint a gyönyörűséges társa. – Mi a terv?

- Elfoglaljuk Raxant.

- Micsoda? – csodálkozott Mary.

- Biztos ebben, Verkill úrfi? – kételkedett Abraham.

- Maximálisan. John, jelenleg kik tartózkodnak ott?

- Javarészt munkások, akik a település újjáépítésével foglalkoznak. Pár tucat katona igaz őrzi őket, de a küldetés ettől még könnyűszerrel megvalósítható.

- Kiváló!

- Most akkor ezt valóban véghezvisszük? – érdeklődött Viola, kétségek közepette.

- Igen.

- Tegyük fel, hogy sikerül. Mi tévők legyünk, ha Regius úgy dönt, hogy ezt egy komolyabb sereggel visszafoglalná?

- Számításaim alapján, elég nagy az esély arra, hogy ezt meglépik. – szólt hozzá az idős végrehajtó.

-  Remélem is, mivel a stratégiámat erre alapoztam.

- Egy száz fős alakulattal védenél egy nyitott települést, legalább tízszeres túlerővel szemben? – vonta kérdőre a vezetőjét Shin.

- Én megmondtam, hogy a Wielath testvérek őrültek.

- Teresa!

- Mary, ne foglalkozz vele! Igen, ez a cél, de félreértés ne essék, ezt az ütközetet nem kell, hogy megnyerjük. Mindössze annyi a feladatunk, hogy az ellenség sorait kellően szétziláljuk.

- Ergo, hogy dél-nyugat felől ne támadhassák meg Confiniát. – csatlakozott be a terv szemléltetésébe John Bluesky. Legalább is ne a komplett hadseregükkel.

- Így már világos. – helyeselt Viola. – Kik vesznek részt ebben?

- Napnyugtára kitalálom.

- Az Ezüst Pap utáni kereséssel mi legyen? – váltott témát Noel.

- Egyelőre szüneteltetjük, és mindent kizárólag erre összpontosítunk.

- Értem.

- Abraham, az anyagiakkal hogy állunk?

- Rendkívül jól, Verkill úrfi! Viszont akadt egy kis probléma a termelők körében.

- Mégpedig?

- Ketten véget vetettek egymás életének.

- Újfent egy férfi, és egy nő, a gyermekeik szeme láttára?

- Igen.

- Azt hittem, ezeket a gyilkosságokat Jones generálja.

- Őszintén? Én is, úrfi.

- Ám, ha nem ő, akkor ki?

- A jelenlévők közül senki. Szerintem a bűnös a lakosok között rejtőzik. – mondta ki a véleményét Mary. Hm, a képességei jóvoltából az első állítást biztosan tudnia kell, de a teóriája valamiért nem tetszik.

- Szóval egy érzelemmentes manipulátor él az otthonunk közelében? – tette fel a kérdést Shin.

- Úgy tűnik. – felelte a nővére.

- Remek. – fejezte ki a véleményét Teresa.

- Ez hányadik eset is volt?

- A negyedik, Miss Blood.

- Tényleg.

- Ha már úgyis mindannyian itt vagyunk, utánanézhetnénk… – ajánlotta fel John. – Mellesleg erről tudjátok, mi jutott az eszembe?

- El se kezdd! – szakította félbe Viola.

- Amint tudom, megfejtem a rejtélyt, úgyhogy ezzel ne törődjetek! Pihenjetek, készüljetek az éjszakai misszióra! Az elkövetkezendő napok meghatározó jelleggel bírnak majd a szervezet, és Animas sorsának alakulására, ennek értelmében mindenkitől maximális teljesítményt várok. Röviden ennyi. – zárta le az összejövetelt Verkill. A végrehajtók hamar elhagyták a stratégiai termet, magukra hagyva ezzel a hallgatókat, és a vezetőjüket egy röpke értekezés erejéig. Cloudius továbbra is az asztalnál ült, de a gondolatai nem ott jártak, így Verkill és Mary tulajdonképpen kettesben maradtak.

- Ez könnyedén ment. – jegyezte meg a hallgató.

- Remélhetőleg a küldetés is hasonlóan fog…

- Ne aggódj, úgy lesz! – nyugtatta meg a vezetőjét Mary. Ahogyan a karját megsimogatta, Verkill tekintete rögvest az övére meredt, és elmélyedt benne, amitől a hallgató zavarba jött, és gyorsan elengedte.

- Szerinted Ralph alkalmas lenne ennek az elvégzésére?

- Lehet, bár… Ah… Mi ez… Valaki… Ah… Az… Akaratom ellenére… Próbál… Egy látomást… A… Fejembe… Erőszakolni… Ah… De fájdal… – ordította Mary a haját tépkedve, míg el nem ájult. Vezetőjének karjai a padlóra zuhanástól éppenséggel megvédték, de a mentális sokkon nem segíthettek. A francba. Persze, hogy ilyenkor nincs itt Ralph. Sebaj. Gondolkozz! A korábbi tapasztalataim alapján, ez a roham az életét nem veszélyezteti, és maradandó károsodásokat sem okoz. A jelen helyzetben a teendő tehát, hogy a szobájába visszük, ahol aztán pihenni hagyjuk. Persze csakis miután Ralph leellenőrizte, mit tehet az érdekében…

- Cloudius, kérlek, vidd Maryt a szobájába! Addig én megyek, és felébresztem Ralphot! – adta ki a parancsot Verkill. Ez a szilárd, zord külsejű személy, ekkor olyan kifinomult gyengédséggel vette fel a partnerét, mintha egy újszülött csöppséget emelt volna ki édesanyja óvó kezei közül. Utána eltűnt. Mielőtt a fekete köpenyesek vezetője is távozott volna, egyszer még a Varázsló komor ábrázatára pillantott. Ne aggódjon, uram! Nem hozok szégyent a nevére!