3. fejezet

Wielhas. A fekete köpenyesek központja. Két esztendeje már, hogy Verkill Wielath ismét betette a lábát ebbe a katonák nélküli, védőbástyaként szolgáló faluba. Eleinte értetlenül nézték, milyen szándékkal jöhetett, és miért bámulta úgy a Kastély bejáratát, mint egy koldus az utolsó aranytallérját. Később aztán megértették… Ez az épület tulajdonképpen nem egy kastély szerepét töltötte be, egyszerűen így nevezték. Terjedelmileg, a település negyedét magába foglalta, de ez érthető, hiszen eredetileg arra a célra tervezték, hogy egy ostrom során a katonák tömkelegének szállást adjon. Ám, mivel erre sosem került sor, így a szervezeten kívül senki nem használta. Ahogyan teltek a hónapok, a kezdeti két főből, és Ralphból álló létszámuk fokozatosan nőtt, a káosz hírével egyetemben. A lakosok szívében apránként életre kelt a biztonságérzet, felváltva ezzel a kezdeti gyűlölet, illetve kíváncsiság egyvelegét. Legbelül tudták, helyes döntést hoztak, amikor élelmet és italokat kínáltak fel nekik, hogy biztosítsák a kölcsönösen előnyös együttéléshez szükséges feltételeket. Elvégre ritka, hogy egy ekkora település ilyen kapitális hírnévre tegyen szert, de minden egyes közember, legyen az gyilkos, tolvaj, vagy fosztogató, rettegett a fekete mészárosok pengéitől. Pedig, pusztán információ szerzés céljából alakultak meg, de balesetek történnek. Még a legjobbakkal is…

A gyűlés napja végül elérkezett, de a szervezet belső körének ez csupán púp volt a hátán. Napfelkeltétől kezdve, a Kastély stratégiai termének világos falai közt várták, hogy végre túlessenek rajta. Vagy legalább is, hogy elkezdhessék.

- Ah, a Wielath testvérek napról napra jobban idegesítenek! – törte meg a csendet Teresa, némiképp feszült hangsúllyal. Heves természetéből adódóan, az ilyen jellegű gondolatait sosem rejtette a véka alá, ám ezt sokan szerették benne. Ő, és az unokatestvére csatlakoztak legkésőbb a fekete köpenyesekhez, főként William Soulas utasításából. Ezt senki előtt nem titkolták, aminek köszönhetően a későbbi konfliktusokat is elkerülték.

- Akkor te is nyugodtan távozhatsz a szervezetből. – fűzte hozzá Abraham Soulas, igencsak lenéző tekintettel. Az őszes hajú, zsémbes, öreg végrehajtó egy cseppet sem kedvelte a szőke, csinos társát, és erre minden oka megvolt. Hajdanán, a Tanács öt tagjának egyikeként, egy kifejezetten fontos személynek érezte magát, büszkén uralkodott a halandók felett. Aztán egy létfontosságú párbaj elé került, melyre a fiatal, tehetséges unokaöccsét választotta bajnokául. Balszerencséjére. A Fényember egy pillanatra sem hezitált, a nagybátyja régóta dédelgetett álmait rögvest megvalósította, majd ugyanezzel a lendülettel, darabokra is törte. Mikor már azt hitte, ennél rosszabb nem történhet vele, az Ezüst Pap a maradék méltóságával együtt a halhatatlanságától is megfosztotta.  Mivel a különleges képességek mellett, a gyereknemzés adottságával sem áldotta meg a Teremtő, mostanra egy magányos, tapasztalt, de kellőképpen motivált öregemberré vált, aki a szervezet pénzügyi mozgásait önfeledten koordinálta.

-  Őszintén kérlek titeket, ne kezdjétek el megint… – intette őket nyugalomra Mary öccse, Nicolas Blood. Rendkívül szerény, jóindulatú, vak férfi lévén, a Blood család főágán kívül mindenki imádta őt. Vékony testalkata miatt egész magasnak tűnt, bár ez önmagában a nők szemében még kevésnek bizonyult. Valami hiányzott. Kizárt, hogy az arcát szinte teljesen eltakaró, hosszú, barna haja igen, de hiába győzködték, sose szabadult meg tőle. Ahogyan elveitől sem, hiszen legalább annyira hitt a Teremtőben, mint egy pap. 

- Feleslegesen aggódsz ennyit, barátom. Azt meséltem már, mit jósolt nekem egy pap, amikor legutóbb Prienben jártunk? – vágott közbe John Bluesky, a belső kör egyetlen, igazi halandója. John egy barna hajú, markáns, jóképű, szakállas, vérbeli katona volt, és nem mellesleg a Wielath család elit osztagának parancsnoka. Verkill tudta, a hozzá hasonlókat nem a név, család, hűség, becsület, és az egyéb apróságok motiválják, csakis az arany mennyisége. Szerencsére abból nem szenvedett hiányt.

- Átkozottul sokszor… – válaszolt a kérdésére Viola von Darken, Shin és Shan nővére. Dús keblei, vékony dereka, kerek feneke, formás lábai, valamint elbűvölő, kreol bőre révén, a katonák folyton körülugrálták, de reménytelenül. A küldetés, miszerint ki jut előbb be a szervezet legjobb nőjének ágyába, egy fogadással egybekötött versennyé fajult, melyet egyetlen férfi nyerhetett meg. Persze ő is, csak töménytelen bor segítségével.

- Na, ne mondj ilyet, cica.

- Cica? Úgy nézek én ki, mint aki nyávog, és dorombol?

- Nos… A múltkor pont úgy viselkedtél, mint egy kiéhezett vadmacska, szóval…

- Ah, ne is emlegesd azt az éjszakát… Nagyot hibáztam.

- Mostanság elég sokszor hibázol.

- Oh, fogd be, John!

- Jones Rider jelenlétében el is felejtettem, maga mennyire irritáló tud lenni, Mr. Bluesky. – jegyezte meg Abraham.

- Ezt bóknak veszem, vénember.

- …

- Az az átkozott féreg! - kiáltott fel Shin, megtörve ezzel a rövid, ám kínos csendet. A kreol bőrű, forrófejű végrehajtó viszonylag ritkán használta a képességét, de akkor sem tudatosan. Ugyanez történt ezúttal is, amikor az áruló nevének hallatán, kis híján dührohamot kapott, és az ökölbe szorított kezével az asztalra csapott.

- Á, Shin? Mit csinálsz? Majdnem lefagyasztottad a kezeimet! – ugrott fel a székéből Rose Blood. Ez a feldúlt, vörös hajú lány, mindössze a tízes éveiben járt, mellyel Earthia területének legfiatalabb „halhatatlanaként” tartották számon. Dracus Blood unokájaként, a család főágához tartozott, viszont a létezése még Lucian Blood és Willie Soulas titkos szerelménél is nagyobb port kavart. A testvérek közti szerelemet, de főként a szexet, a halhatatlanok, és a halandók egyaránt elítélték, így amikor kiderült, hogy Jacob, és Lucy Blood ilyen jellegű kapcsolatot folytatnak egymással, az uralkodójuk totálisan ledöbbent, aminek jóvoltából a születendő gyermekükre kiváltképp sanyarú sors várt.

- Rose, nyugodj meg, nincsen semmi baj! Shin? – vonta kérdőre Mary, tőle szokatlanul gorombán.

- Bocsánat, elvesztettem a fejem.

- Semmi gond. Mary, Verkill mikor ér ide? – kérdezte Rose.

- Hamarosan, édes. Meg is nézem, épp mit csinál, jó? – felelte a hallgató, egy kedves mosollyal az arcán. Rose születése óta, egy cellaként funkcionáló szobában élt. Egyedül Maryvel beszélhetett, amíg ő naponta kétszer, az életben maradáshoz szükséges élelemmel ellátta. Valamivel több, mint egy éve aztán, amikor a fekete köpenyesek Karasulban jártak, Nicolas egy váratlan ajánlattal állt elő: „Vigyétek el a nővéremet, valamint a kicsi Rosiet ebből a fényűző börtönből, és cserébe elárulom annak a személynek a nevét, aki az úgynevezett Ezüst Papot személyesen is ismeri.” Ennek hallatán, mindhármójukat Wielhasba szöktették, ahol rövid időn belül a szervezet létfontosságú elemeivé váltak. Főként Mary, aki a társaira még egyszer visszatekintett, és így folytatta:

-  Addig is… viselkedjetek, kérlek!

- Ezekért a pillanatokért csatlakoztam hozzátok! – nevetett fel Noel Soulas, miközben a hallgató kilépett a teremből. A mindig vidám, rövid, szőke hajú, fiatal végrehajtót világ életében csak a kalandvágy fűtötte, ebből kifolyólag édesanyját, Willie Soulast egyáltalán nem lepte meg akkor, amikor azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a rendkívüli unokatestvérével együtt ő is a fekete mészárosokhoz szegődik. Ennek fél esztendeje már, de a lelkesedése változatlanul olyan, mint az elején volt. Bárcsak az édesapjának is elmesélhetné mindezt…