2. fejezet

Wielaran. A modern tudomány fővárosa. Érdekes, milyen könnyűszerrel borul fel a megszokott rend, ha nincs, ki kordában tartsa azt. Ugyanez történt itt is, amikor a korábbi parancsolójukat, két évvel ezelőtt meggyilkolták. Annak ellenére, hogy a lakosokat kizárólag a fejlesztések foglalkoztatták, az incidenst követően minden egyes munkatervüket leállították. Mostanság a termelők, kereskedők, és az egyéb szolgáltatásokat biztosító emberek vették át a fő szerepet, igaz, kifejezetten civilizált körülmények között. A hajdani tervezők, kivitelezők, immár a háttérbe szorultak. A belső változásoktól eltekintve, a város küllemében nem sokat veszített néhai stabilitásából, mindössze néhány hadigépezet tűnt el apró, zömök falairól. Egyetlen bejárata éjjel-nappal nyitva állt, mivel egyáltalán nem féltek attól, hogy a polgárháború őrülete végül őket is utoléri majd. Aki belépett rajta, a mértani pontossággal merőleges, illetve párhuzamos utcákon kívül, mással nem találkozhatott. Az ilyen mértékű precizitást sokan irigyelték, és utálták is egyben. Talán ennek tudható be az, hogy milyen kevesen utaztak ide, Animas nyugati határára. Holott, a Regius irányából érkező személyek rápillantást nyerhettek arra, amint a Halott hegység árnyékában még jobban eltörpül, ez az alapból nem túl magas település. Ironikus, nem igaz? Ralph Wielath szerint nagyon is az volt, mint ahogyan oly sok minden az életben, bár ideje nem engedte, hogy ezen elmerengjen. Pedig mennyire, de mennyire vágyott rá, hogy szimplán ledőljön a puha, zöld gyepre, és a lágy szellő suhanását kiélvezve, elgondolkozzon magában. Valószínűleg ezt Teresa is észrevette, ugyanis a fejét megállás nélkül, agresszívan csóválta. Igazából mindig ezt tette, ha a vezető testvérével egy légtérben tartózkodott, így Shint az sem lepte meg, amikor ezúttal „véletlenül” nekiment. Ralph megbotlott, de nem esett el. Oldalra fordult, majd azonnal vissza. A szőke hajú, gyönyörű nő, kinek szürkéskék szemei az egész környéket beragyogták, most meglehetősen gorombán nézett. Tudta miért, vagy legalább is sejtette. A gyűlésig már csak négy nap maradt, és ő megint mással foglalkozott…

Halhatatlanok. Milyen büszkén uralkodtak a halandók felett, ameddig tehették. Lenézték, megvetették, majd a földbe taposták őket. Úgy gondolták, azt csinálhatnak velük, amit akarnak, hiszen amíg világ a világ, a halál őket úgysem érheti utol. Mekkorát hibáztak! Ha nagyobb alázattal álltak volna hozzájuk, akkor talán nem itt tartanánk. Vagy mégis, nem tudom. A sors iróniája kifürkészhetetlen. …

Kora délután lehetett, amikor megérkeztek. A főutcán rengetegen tartózkodtak, az élet aktívan zajlott. Legalább is addig, még meg nem látták őket. A kezdeti ámulatból döbbenet, majd pár pillanattal később, pletyka született.

- Ennek is te vagy az oka… – panaszkodott Teresa, és igaza volt. Ralph Wielath soha nem viselte fekete köpenyét, ami a szervezetből több végrehajtót is irritált. Ezt még időnként azzal is tetőzte, hogy a legszakadtabb ruháiban hajtotta végre feladatait, szégyent hozva ezzel testvére hírnevére. Nos, erre a küldetésre mást alkotott. A legszebb, ezüst árnyalatokkal rendelkező ruháját öltötte magára, melyben úgy járt-kelt a közemberek között, mint egy nemesi család leszármazottja. Voltaképpen jogosan.

- Egy Wielath… – suttogták a háta mögött. – Vajon mit akarhat itt? Nem értem minek jött ide…

- Nyugalom emberek, semmi ok az aggodalomra! Ők az én személyes vendégeim! – szólalt fel egy ismerős hang a tömegből. Miután nagy nehezen átengedték, a fekete, copfos hajú, fehér bőrű hölgy egyből a hallgató nyakába ugrott. – Ralphi! De rég láttalak!

- Lily! Megfojtasz…

- Jaj, bocsáss meg, de úgy örülök, hogy újra itt vagy!

- Semmi gond, én is.

- Akkor jó. Már kezdtem aggódni, hogy elfelejtettél… Habár örömmel töltene el, ha pusztán miattam jöttél volna vissza, ezt azért kétlem. Mi szél hozott erre?

- Azért küldtek, hogy figyelmeztesselek. Háború közeleg, és nagy veszélyben vagytok…

- Miféle háború? Verkill megint milyen összeesküvés-elmélettel állt már elő? – kérdezte tőle a gyerekkori jó barátja, kicsit agresszívan.

- Kérlek Lily, nyugodj meg… Később mindent elmesélek, de előbb beszélnem kell Samuellel. Odakísérnél?

- Nem lehet, éppen egy megbeszélést tart, valami regiusi követtel. Elég fontosnak tűnt, mivel azt mondta, hogy a mai nap folyamán senki ne zavarja…

- Te tudod ki ő?

- Még sose láttam korábban, de a mosolyától a frász kerülgetett.

- Hogyan nézett ki?

- Huh, csak egy pillantást vettettem rá, de ami megmaradt belőle, azok a felemás színű szemei. Az egyik kék, a másik zöld. Láttál már ilyet? Ezeket a göndör, barna fürtjei se takarták el…

- Egyszer. A közelmúltban.

- Az az átkozott féreg! – vágott közbe Shin, de a felettese csendre intette.

- Szóval, ti ismeritek? – kérdezte gyanakvóan Lily.

- Maradjunk annyiban, hogy volt már hozzá szerencsénk… – felelte a hallgató. Ezt egy hosszas csend követte, végül el is terelték a témát. – Pár napra szükségünk lenne valamiféle szállásra… Te melyik fogadót ajánlanád?

- Ugyan Ralphi, nálam nyugodtan elalhattok, ebben semmi kivetnivaló nincsen. Gyertek, meg is mutatom a szobátokat!

- Nagyon köszönjük, majd valahogy meghálálom.

- Abban biztos vagyok. … Ralphi. – fűzte hozzá gúnyosan Teresa, amin még a feszült Shin is elnevette magát. A szálláshelyükig azonban több szó nem esett.

Fiatal volt még az éjszaka, amikor az asztalhoz ültek. A vacsora tömérdek gyümölcs, sajt, és szárított sonka egyvelegéből állt, mely mindenki tetszését egyöntetűen elnyerte. Ahogyan a különlegesebbnél különlegesebb ízek, minden egyes falatnál összekeveredtek a szájukban, a régmúltat idézték bennük. Ezek a boldog, de inkább nosztalgikus érzések, főleg Ralphot lepték el, aki gyerekkorában többször is járt itt. Az étkező, a pihenő, a folyosó, a szobák, pont úgy festettek, mint régen. Amikor még fiatal halhatatlanokként a politikával, és a világ veszélyeivel mit sem törődtek.  Evés, ivás, alvás. Egyszerű idők. Mennyire hiányolta most őket.

- Tehát, Ralphi, hol is tartottunk? Ja, igen. Miért is… – kérdezett volna Lily, de félbeszakították.

-  Miss Darkbook, elnézést, hogy zavarom, de az édesapja hívatja.

- Köszönöm, Chris, azonnal ott leszek! – válaszolt a segédjének, majd felállt az asztaltól, és a hallgató felé fordult – Erre még visszatérünk…

- Alig várom… - reagált rá, egy pimasz vigyorral az arcán. Ezután a csuklójánál fogva elkapta a vékony, törékeny kezét, és magához rántotta:

- Ha találkoznál a követtel, ne engedd neki, hogy megérintsen… - ezt természetesen nem tudta hova tenni, de azért megjegyezte. Miután elhagyta az étkezőt, Shin a köpenyéért nyúlt, és a feletteséhez szólt:

- Megyek, körülnézek egy kicsit.

- Rendben. – válaszolt Ralph, majd hirtelen tudatosult benne a tény, hogy csak ketten maradtak. Teresa Soulas, a Fényember lánya. Nem értem, miért utál ennyire… Valójában ez nem is érdekelte, mint ahogyan más sem. Bátyjával ellentétben, ő nem a társait, ellenségeit elemezte, inkább a hozzájuk kapcsolódó történeteken merengett. Ez a szituáció is csupán egy ilyet ébresztett fel benne, amely a végrehajtó édesapjáról terjengett. William Soulas a legerősebb halhatatlan, akit Earthia valaha magán hordozott. Már gyermekként is kiemelkedett a többiek közül, páratlan képességeinek erejétől még az idősebbek is féltek. Akkoriban, az öt nemes család közül az övékét tartották a leggyengébbiknek, így az uralkodónak kapóra jött, hogy egy ilyen zsenit tudhatott a sorai közt. Dracus Blood, a Tanács legtekintélyesebb halhatatlana azonban nem tartott tőle, így azzal az indokkal, hogy a Soulas család egyszerűen nem birtokolhat egy ilyen méltóságteljes rangot, támadást indított ellenük. A vérontás elkerülése végett, mivel a csatatéren rengeteg halandó is ott tartózkodott, a küzdelem kimenetelét egy párbajjal döntötték el. A tét óriási volt, így William nem veszíthetett. Ellenfelének Lucas Bloodot, a vérszomjas pszichopatát választották, ám a harc nem tartott sokáig. A gyűlölettel teli, fiatal William előbb megvakította, azután szimplán darabokra törte. Nyilván, egy halhatatlant megölni képtelenség, de a látvány sokkolóan hatott mindenkire, még a saját családjára is. És itt még nem fejezte be. Vezetőjére támadt, és egy szemvillanás alatt őt is hasonló körülmények közé juttatta. Cselekedeteivel olyan erőt demonstrált, ami által egyből az uralkodójukká, és ezáltal a tanács öt tagjának egyikévé választották… Arrogancia, és düh. Mire képes néhány érzelem, ha ilyen mértékű tehetséggel párosul… Vajon Cloudius ellen is elég lenne? Ki tudja…

- Megyek, alszok egyet. – mondta a szőke végrehajtó, majd távozott a szobájába. Ralph még befejezte a vacsoráját, és sétált egyet a házban. A pihenő egy kanapéjáról könnyedén a szabadba látott, és ez kellemes hangulattal töltötte el. A csillagok közti sötétség, elképesztően hatalmas. ... Gondolta magában, végül álomba szenderedett.

- Ralph, kelj fel! Ralph! – szólongatta a felettesét Shin, mire az nagy nehezen felébredt.

- Mi az? – kérdezte kómásan.

- Az emberek két táborra oszlottak, és mindjárt egymásnak esnek!

- Majd reggel feloszlatjuk őket. – felelte Ralph, mondjuk, a mondat második felét már nem is hallotta. Addigra visszaaludt…

- Ralph, de hisz már reggel van! Mindjárt vér folyik mindenhol! Fényes nappal!

- Miért nem ezzel kezdted? – pattant fel a kanapéról, kócos hajjal. – Hol van Teresa?

- A városban, éppen Lily Darkbookot keresi. – abban a pillanatban, amikor ezek a szavak elhagyták a száját, valaki berontott a házba. A szőke végrehajtó volt az, mögötte Ralph gyerekkori barátjával, aki a magánlakhelyére ezúttal nem önként lépett be. Többen követték őket, de egyszer csak hátraestek, az ajtó pedig bezárult.

- Komoly problémáink akadtak. – mondta Teresa, miközben mindvégig a vendéglátójukat szemlélte. – Ralph, helyre tudod hozni?

- Mi a gond? – tette fel a kérdést, immár teljesen éberen. Viszont, mielőtt válasz érkezett volna rá, Lily közbeszólt:

- Mit keresel a házamban, Wielath? Takarodj innen! – A hallgató ekkor szomorkás tekintetével a gyermekkori barátjához sétált, majd a két tenyerét az arcára tette.

- Ébredj.

- Mi történt, hol vagyok? Ralphi?  - csodálkozott Lily, miközben a fejét fájlalta.

- Biztonságban. Shin vigyáz rád, úgyhogy nyugodtan pihenj.

- Ti hova mentek?

- Akadt egy kis elintézni valónk. Később találkozunk. – fejezte be Ralph. A város egyik felén eluralkodott a káosz, és ennek csakis egy oka lehetett. A regiusi követ.

 Miután kiléptek az épületből, a lakosok figyelme rájuk összpontosult. Mi tévők legyenek? Merre lehet Samuel? Ezeken pörgött az agyuk, mikor annak a mély hangját váratlanul meghallották.

- Kapjátok el őket! – ordította. Ralph ezen elnevette magát, majd elfutott. Teresa hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen, úgyhogy ösztönösen utána szaladt. Két bal kanyart egy jobb, valamint ismét egy bal követett. A párhuzamos utcák, egy utolsó balos fordulat után végül a város vezetője közelébe juttatták őket. Különösebb akadályba nem ütköztek, így egy pillanatra megálltak, hogy összeszedjék magukat. A dühös üldözőik ekkor érkeztek meg. Ömlött a víz róluk, alig kaptak levegőt. Persze, a gyorsabbak közül néhányan hamar utolérték őket, és habozás nélkül rájuk támadtak. Teresa mindkét karját kitárta, mely eredményeként mindenki a levegőbe került, aki a tíz méteres körzetükbe betette a lábát. Minél többen lebegtek felettük, annál jelentősebb energiamennyiséget szívtak le belőle. A hallgató ezt látta, így nem vesztegethette az idejét. Samuel elé lépett, aki mellett ott tartózkodott a követ is, kinek az arcát a csuklyája csupán félig-meddig takarta. A kérdését őhozzá szegezte:

- Hogy vagy képes még mindig ezt a fekete köpenyt viselni, Jon?

- Oh, könnyedén, Ralph, könnyedén. Napról napra egyre kényelmesebb! Tudod, te is igazán felvehetnéd néha, haha!

- Lehet fel is fogom. Mit tettél Wielaran lakóival?

- Én? Semmit. Pusztán megmutattam egy-két embernek, milyenek is valójában az ismerősei…

- Értem. – válaszolta Ralph, majd Samuel felé sétált. Ekkor rosszakarója, a város vezetőjének nyakához szegezte a kését, és a következőket hangoztatta:

- Egy lépést se tovább! Ismerem a képességeidet! Tudod, és ezt most valóban komolyan mondom, a két testvér közül, mindig is te irritáltál jobban.

- Ezzel én is egyetértek… Haladnál? Már nem bírom sokáig… - vágott közbe a szőke végrehajtó. Mielőtt azonban erre lehetősége nyílt volna, a társa leeresztette a halandókat. Eddig bírta. Meglepetésükre igaz, de a lakosok figyelme ezúttal az ellenségükre irányult.

- Add fel, Jon. – fűzte hozzá a szituációhoz Ralph. A szerencse megint őt pártolta. Már csak Samuelt kellett valahogy kiszabadítania, és fél várost meggyőznie, hogy ostobaság, amit csinálnak. Miközben egy röpke gondolat erejéig elmélázott, egy körülbelül tíz éves kisfiú kiszabadult az édesanyja kezei közül, és a vezetője felé rontott. Hogy hogyan kerülhetett egyáltalán oda, erre soha nem kaptak választ.

- Hagyd Mr. Darkbookot békén! – üvöltötte, veszélyesen közel az ideáljához. Édesanyja szélsebesen utána rohant, de a tragédiától megvédeni már nem tudta. A követ érezte, hogy menekülnie kell, terve kudarcba fulladt. A foglyának ezért elvágta a torkát, majd a kölyök mellkasába szúrt, de szerencsére nem elég mélyen. Ralph sose hordott magánál semmilyen fegyvert, így fiúra irányuló kivégző szúrás elé, önmagát vetette. A penge a vállát teljesen átdöfte, de az ő adottsága mellett ez lényegtelennek bizonyult. Ekkor ő, és a támadója is vigyorogni kezdtek, természetesen más stílusban. Elvégre, csak az egyikük volt szociopata.

- Viszlát, Ralph, még látjuk egymást. – jegyezte meg a fekete köpenyes férfi, majd elmenekült. Néhányan követték ugyan, de a tömeget nem ez érdekelte. A fiú, akit a hallgató az imént még a karjaiban tartott, most már az édesanyjához szaladt. Mindketten bőgtek. A súlyos sérülésének immáron a helye se látszódott, jóllehet ruhája egészében a vérétől átázott. Bár ennek sokan őszintén örültek, szívüket mégis a gyász járta át. Ledöbbenten realizálták, mi zajlott le aznap. Majdnem felégették a hőn szeretett városukat, Samuel Darkbook meghalt, és végül, de nem utolsó sorban, egy Wielath áldozatott hozott egy közemberért.

A nap hátralévő részét a vendéglátójuknál töltötték, aki továbbra is mélyen aludt, mit sem sejtve a kint történtekről. Míg Teresa az ágy melegének ölelését élvezte, Shin és Ralph épp erről beszélgettek. Fárasztó napot éltek át, de még korántsem jött el a vége. Valahogyan közölniük kellett a tényeket Lilyvel, és erre egyszerű megoldás nem létezett.

- Nézd, ébredezik! – jegyezte meg a végrehajtó, fejvakarás közepette.

- Látom… Shin, magunkra hagynál minket?

- Persze. – válaszolta, majd távozott a pihenőből. A hallgató ekkor a gyermekkori barátja mellé guggolt, és megsimította a kiengedett, hosszú haját.

- Lily, ébredj.

- Ralphi? … Sikerült elintéznetek azt, ami… közbejött? – kérdezte félálomban.

- Igen, viszont nagy árat fizettünk érte…

- Mert? Mi történt?

- Lily, amit mondani fogok neked, az valószínűleg lesokkol majd, de erősnek kell lenned! – vezette fel az elkerülhetetlent Ralph, majd amikor a vendéglátója már felült, és tágra nyílt szemekkel figyelt, folytatta – Édesapád, a regiusi követ pengéje által, életét vesztette…

- Mi? Nem hiszek neked. Miért mondod ezt, Ralphi? – Döbbenet, kétségbeesés, és bánat. Ezek az érzelmek mind egyszerre lepték el, érthető módon. Egy rövid ideig még küszködött a könnyeivel, utána azonban feladta. Homlokát a barátja vállára helyezte, és a mellkasára ütött egyet. – Miért? – Erre helyes válasz nem létezett, úgyhogy inkább csendben maradt. Lily pedig csak zokogott, és zokogott, fájdalmát semmi sem enyhíthette. Következésképp, aznap más nagyon szóba se került.

Kora reggel, miután egész éjjel a barátja mellett virrasztott, Ralph kimondottan bágyadtan érezte magát. Fel-alá járkált, próbálta összeszedni a gondolatait. Viszonylag szerette, ha megannyi ember előtt felszólalhat, de most a háta közepére se kívánta. Annak ellenére sem repesett az örömtől, hogy tudta, végre eléjük léphet, és megoszthatja velük, amiért jött. Társai, és Lily ekkorra már régen elhagyták a házat, és lassan neki is el kellett. Az ajtó előtt sokan várták, többek között a kisfiú is, akit tegnap megmentett. A Nap könyörtelenül sütött a tiszta, kék égen, így a hallgató hirtelen azt sem tudta, merre menjen. Szerencséjére, Teresa igen. Megfogta a karját, és a tömegen át a főutca egy pontjához vezette. Ekkor egy ismerős arc került eléjük, Miss Darkbook. Kisírt szemeivel a közemberekre tekintett, és így szólt:

- Barátaim, azért hívtalak ide ma titeket, hogy a tegnapi sajnálatos esemény még egyszer ne következhessen be! Ti is tudjátok, mennyire háborúellenes vagyok, és édesapámmal milyen sokat tettünk azért, hogy ez a város békességben éljen! Viszont, most arra kérlek benneteket, hallgassátok meg a gyerekkori barátom, Ralph Wielath szavait, mert nagyon fontos döntés előtt állunk… - fejezte be Lily, majd a várossal együtt, a hallgató felé fordult.

- Nos, hol is kezdjem… Sokan nem értik, egyesek miért áldozzák fel magukat másokért, pedig ez könnyű. Szimplán arra vágynak, hogy a szeretteik tovább formálhassák jövőjüket, mindennap ugyanúgy kelhessenek, nevethessenek, mint azt korábban tették. Persze, az élet ezt sokszor megcáfolja, de a remény soha nem veszhet el, hiszen az értelmetlen halálnál szomorúbb dolog, nem létezik. … Samuel Darkbook számára ez a város jelentett mindent. Két éven át óvta a külvilág összes őrületétől, amiért hálával tartozunk neki. Tegnap sajnos örök nyugalomra lelt, de ti még éltek! Ti, akikben az Uralkodók Tanácsa oly nagy potenciált látott! Emlékezzetek! Miért tartottak annyira a Wielath családtól? Alig voltunk páran, mégis egyenrangú félként kezeltek minket. Miért? A válasz egyszerű. Miattatok! … Háború közeleg, és ezt szerintem ti is tudjátok. Vegyétek elő a munkaterveket, építsetek, alkossatok! Ne hagyjátok, hogy Wielaran utcái mások kezei közé kerüljenek! Ti sokkal okosabbak vagytok náluk! … Használjátok ki! – tárta szét a karjait Ralph, egy őszinte mosollyal arcán. Beszédét hatalmas ováció követte, a Wielath, illetve a Wielaran nevet felváltva skandálták. Hm. A sors ironikusabb, mint gondoltam.

Másnap, miután a főbb részleteket maximálisan átbeszélték, búcsút intettek a településtől. Lilyt a gyász hangulata ekkor még bőségesen átjárta, így gyermekkori barátját nehezen engedte útjára. Újdonsült vezetőként tudta, felelősséggel tartozik a lakosok iránt, így minden erejével arra koncentrált, hogy összeszedje magát. Ralph újfent erőtlenül ballagott, gondolatai az elmúlt napok eseményei körül forogtak. Ezek túlságosan az arcára vetültek, így nem meglepő, hogy Teresa ezúttal is a fejét csóválta. …Valahol Wielaran, és Wielhas között járhattak, amikor egy út mentén szaladgáló kislány véletlenül a hallgatóba botlott, és elesett.

- Oh, bocsáss meg! Nem esett bajod? – nyújtotta a kezét a vétkes.

- De! – panaszkodott a leányzó, legörbült szájjal.

- Hol fáj? Ott? Megnézhetem?

- …

- Ezt igennek veszem. – válaszolt a saját kérdésére Ralph, egy csekély vigyorral az arcán. A sérülés nem tűnt komolynak, de egy gyermek szemében minden másképp látszik. Lehorzsolt térdét megérintette, mire az rögvest meggyógyult. A fájdalom boldogsággá alakult, melynek eredményeképp a lányka újból futkorászni kezdett. A szervezet tagjai folytatták útjukat, amikor hátulról egy kiáltás érkezett:

- Ki vagy te?

- Én? Senki, de te nyugodtan hívj Ralphnak. – válaszolta a hallgató. A gyűlésig egy nap maradt, és azt sem tölthette pihenéssel. A jól sikerült feladatokat ritkán végezték el gyorsan. Ebben megannyi igazság lakozott, de neki mégis összejött. Vajon mérgesek lesznek, ha a holnapot átalszom? Talán nem…