7. fejezet - A gondolat erejével

Kávéra vágyott, ezért a közeli kávézó felé vette az irányt, Christennel a nyomában. Nem sietett, mert még arra is maradt ideje, hogy a járókelőket figyelje.

Az angyal is látta Angela érdeklődést, ezért odahajolt a füléhez. - Olvass a gondolataikban!

A lány elég furcsán nézett Christenre, de azért egy pillanatra megállt, és az egyik asszonyt nézte a buszmegállóban, de semmit sem hallott.

- Menj közelebb! - mondta az angyal, és még finoman taszított is rajta egyet. - Hunyd le a szemed, és koncentrálj!

Angela így is tett. Odament az asszony mellé, lehunyta a pilláit, és megpróbált a nő fejébe látni. De hiába erőlködött, sehogy sem akart sikerülni a gondolatolvasás. Nem is foglalkozott a kérdéssel tovább, mert úgy gondolta, hogy mindez a kialvatlansága miatt van, és egy kávé után majd minden jobban fog sikerülni. Ezért vállat vonva otthagyta a buszmegállót, és ismét a kávézó felé tartott.

Christen nem szólt közbe, csak hűségesen ott kísérte a lányt, közben pedig nézte az emberek forgatagát. Csak néhányuk mögött szállt ott az őrangyaluk, nyilván azért, mert őket hamarosan veszély fogja érni, amit a védelmezőjük akadályoz meg. Christen még sosem volt őrangyal, és valójában az emberekkel is csak azután érintkezett, miután azok meghaltak, vagy épp meghalni készültek. Ez a nyüzsgő világ egészen új volt a számára, de tetszett neki.

A kávézó elé érve Angela megállt, és ismét az emberekre koncentrált, ám a gondolataik ismét rejtve maradtak előtte. Ekkor az angyala kezét érezte a vállán, és ugyanabban a pillanatban meghallotta a mellette elhaladó ember gondolatait.

- Sietnem kell, ha nem akarok elkésni. A főnök ma is tuti mérges lesz, a végén még kirúg.

Angela ámulva figyelte a mellette elhaladó, kosztümös nőt, és olyannyira élvezte a gondolatolvasást, hogy észre sem vette, Christen már nem ér hozzá.

- Döbbenet. Az a srác a sarkon nagyon jóképű volt. Remélem, hogy holnap is összefutok vele. Mit vegyek fel? - lépdelt a kávézóba egy fiatal lány teljesen elmélázva. Közvetlenül mögötte egy kopaszodó, öltönyös férfi jelent meg, egy aktatáskát szorongatva, morcosan.

- A gyerekek az agyamra mennek. Nem tudom, hogy a nejem ezt miért nem érti meg. Dolgozom napi tizenhat órát, és azt hiszi, hogy utána még van kedvem otthon a lányokkal jópofízni.

- Ez a csaj meg mi a csudának áll itt az útban? Olyan bambán néz, mint aki valami csodát lát. Na jó, a virgácsai nem is olyan rosszak... - erre Angela a fiúra nézett, akitől ez a gondolatsor származott, és fülig pirulva állt félre, hogy utat engedjen neki, és a mögötte érkezőknek is.

Hihetetlennek tartotta, s szinte el sem akarta hinni, hogy mindez vele történik. Olyan tisztán hallotta mások legbelsőbb titkait, mintha csak ők maguk mondanák el. Kellett egy kis idő, mire teljesen visszanyerte az önuralmát, és ő is besétált a helységbe, hogy beállva a sorba, kávét rendelhessen. Közben azonban ismét elmerült az emberek gondolataiban. Bár nehéz volt a sok beszéd között kiszűrni a lényeget, ám így is nagyon élvezte, hogy már erre a csodára is képes. Olyannyira belerévedt, hogy észre sem vette, hogy rákerült a sor. Csak arra eszmélt, hogy a hátulról valaki megbökte a vállát.

- Hé, rendelnél végre? - türelmetlenkedett egy asszony. - Miért nem lehet sietni egy kicsit? Ilyen kislány bizonyára nem rohan. Ráér, de azért feltartja az egész sort.

Angela elszégyellte magát. Sietve rendelt, és miután fizetett, félrevonult az egyik asztalhoz. Először úgy tervezte, hogy leül és tovább hallgatja az emberek gondolatait, ám Christen nem így akarta.

- Menjünk! - szólt a lányra, így kénytelen, kelletlen sétált ki az utcára, hogy kövesse az angyalt. A buszmegállóhoz mentek, ott Angela megitta a kávéját, majd némán Christenhez beszélt. - Hová megyünk?

- A múzeumba – felelte készségesen az angyal.

- Múzeumba? Minek?

- Hogy megtanuld a következő leckét.

Angela nem vitatkozott, csak felszállt a hatos buszra, és egészen a hátuljába sétált. Ott leült egy szabad székre, Christen pedig odaállt mellé. Amikor a busz megindult, a legtöbb ember egyensúlyát vesztve kapaszkodott, ám az angyal meg sem moccant. Angela elmosolyodott, de nem csak ettől, hanem mert az egész látvány olyan abszurdnak tűnt. Ez a hatalmas férfi az óriási szárnyaival, egy teljesen más síkból, itt áll a buszon, és rajta kívül senki sem veszi észre. Legalábbis ezt hitte. Ám ahogy pillantása Christen mellé esett, döbbenten vette észre, hogy egy fél év körüli kisbaba le sem veszi a tekintetét az angyalról, gagyog, sikongat és nevet neki. Apró kezeit Christen felé nyújtotta, mintha látná.

Az angyal is észrevette a leplezetlen rajongást, és odafordulva rámosolyodott a kicsire, majd odahajolva hozzá, ujjaival megcsiklandozta a hasát. A gyermek kacagott, de olyan élesen, hogy sok szem fordult felé nevetve.

- Jaj, de édes! - mondták, de csak Angela tudta, hogy a pici is látja az angyalt.

És Christen... az arca egészen megváltozott, ahogy a kicsit nézte, és játszott vele, szinte egészen átszellemült. Angela még jobban csodálta, és a szíve is hevesebben kezdett dobogni. Észre sem vette, de még a saját gondolataira sem figyelt oda. - Milyen lenyűgöző látvány! Christen egyszerűen csodálatos. Úgy szeretnék most odamenni hozzá és átölelni, simogatni, megcsókolni. Hogy lehet ennyire tökéletes?

A busz a megállóhoz közeledett, és Angela hirtelen észbe kapva felállt, hogy az ajtóhoz sétáljon. Még egy utolsó pillantást vetett a baba felé, és önkéntelenül is mosolygott. Nehezére esett leszállni, és otthagyni ezt a kellemes pillanatot. De a busz megállt, az ajtó kinyílt, így nem sok választása maradt. Lesietett a járműről, és elindult a múzeum felé.

- Úgy, hogy angyal vagyok – mondta Christen mindenféle bevezető nélkül, mikor már a járdán mentek.

- Tessék? - állt meg Angela értetlenül, de olyan hirtelen, hogy az angyal kis híján nekiütközött.

- Kérdezted, hogy hogy lehetek ennyire tökéletes, én meg válaszoltam rá.

A lány megforgatta a szemeit, leginkább azért, mert lelepleződött a rakoncátlan gondolatai miatt. Most már mindegy volt. Inkább megszaporázta a lépteit, hogy mielőbb az épülethez érjen. Ám hiába volt a nagy sietség, mert a bejáratnál jött rá, hogy vagy egy órával korábban érkeztek.

- Nincs nyitva – közölte Angela, mintegy mellékesen.

- Tudom – közölte Christen -, de a közelben van egy salátabár, ott nyugodtan megreggelizhetsz – mutatott az adott irányba.