I.

Amiben megtudjuk, hogy miként temetkeztek a Fal mögött

Volt egy óriási Fal és az óriási fal mögött egy piciny falú, amiben nyolc ház állt, és a nyolc házban tizenhatan laktak, mert a tizenhetedik lakos meghalt, amikor délben harangoztak. Ez volt Dremen anyja.

-- Halott a faluban! – kiáltotta a hírnök és megfújta a kürtöt olyan hangosan, ahogy csak a tüdeje bírta.

-- Siessetek emberek, nincs sok időnk – szólt a pap, és egybeterelte a falu férfijait, köztük az anyját sirató Drement is.

A fiú pár éve volt már temetésen, de akkor úgy megijedt, hogy éjszakánként többször is bevizelt, amikor felidézte az ott történteket.

-- Anyát is úgy temetik, mint az öreg kovácsot? – kérdezte Dremen az apját.

-- Mindenkit úgy temetnek, ahogy a szertartás megköveteli – mondta az apja, és mellkasán kettéhasította az inget, majd halotti énekbe kezdett.

Elmentél, itt hagytál

És mi elfeledünk,

S hagyd, hogy elfeledjünk.

Vissza ne térj.

Vissza ne térj.

A szertartás szerint Dremen és az apja szekérre fektették a jéghideg nőt, majd megkötözték kezét, lábát. A szekér elé befogták a gazdaság két legszebb ökrét, és lassan elindultak a Kapu felé.

Feketébe öltözött nők, mint földre szállt varjak haladtak a szekér mellett és énekbe foglalták a nő emlékét. Dremen, az apja mellett vezette az ökröt és szomorkodott. Hiányzott neki az anyja, a tenyér, ami megsimogatja, a kar, ami át öleli, a hang, ami vigasztalja és szív, ami szereti.

A Kapuhoz értek, ahol az Őrző szobra állt vigyázban. Drement a hideg is kirázta a teremtmény látványától, és főleg attól, hogy a hiedelem szerint akkor éled fel, ha valaki el akarja hagyni a falut.

Állítólag, egyszer valaki meg akart szökni, de a lény végzett vele. „Mert aki a falon belől született, az a falon belől hal meg” – tartotta a mondás.

A gyászfogat a Kapu hatalmas rácsos bejáratánál sorakozott, ami mögött több ráccsal is felszerelt sötét alagút tátongott. „A világ odaát, vajon milyen lehet?” – töprengett Dremen, de gyorsan elhessegette a gondolatot, mivel nem szabadott a falon túlról elmélkedni.

-- Ezer emberöltővel ezelőtt, amikor a Világok Fátyla elszakadt, a Föld sötétségbe borult és a remény kihunyt. Rémálmok keltek életre, és a holtak nem nyugodhattak, az emberiség pedig pusztulásra ítéltetett. De az Úr, nem hagyott el minket teljesen, mert falat építetett, óriási falat, ami megvéd a kegyetlen külvilágtól.– kezdte a szónoklatát a pap, majd a Dicsőség a Fénynek áldás után tovább folytatta.

-- Az Úr adott nekünk biztonságot, az Úr adott nekünk termőföldeket, friss forrást, fákat, gyümölcsöket és jószágokat. Az Úr egy szelet boldogságot adott nekünk ebbe a rideg világba és cserébe annyit kért, hogy élve, soha el ne hagyjuk a Falat. És ez így volt eddig is, és így lesz ezután is – mondta a pap, lopva az Őrzőre figyelve, ami mozdulatlanul meredt a semmibe.

-- Dicsőség a Fénynek – búgta a tömeggel Dremen.

A szertartást követve Dremen és az apja elbúcsúztak a halottól.

-- Ég veled jó anyám – súgta a fiú a nő fülében, és könny fakadt a szeméből.

-- Ég veled feleségem – mondta az apa.

Aztán énekelni kezdtek, lassú vontatott dallamot, és disszonánst. A pap pedig vízzel locsolta a testet, miközben két férfi elkezdte csavarni a csigát, hogy a rács felemelkedjen.

Néhány falusi titokban az Őrzőre pillantott, talán attól tartottak, hogy a lény feléled, de nem így történt. A pap még egy utolsó áldást mondott és rácsapott az ökrökre, amik a ráfos kereket zörgetve megindultak az alagútba, aminek több rácsa is lezáródott.

Dremen csendben figyelte, ahogy a szekér lassan belevész a sötétségbe, és az apjához fordult.

-- Ha a holtak még élnek, akkor miért kell anyát ki küldeni a faluból? Miért nem maradhat velünk? – kérdezte a fiú, de az apja válasz helyett csöndre intette.

Amikor minden rács lezárult a tömeg elhallgatott. Dremen ekkor egy erőtlen hangra lett figyelmes és megfagyott ereiben a vér. Úgy tűnt nem ő volt az egyetlen, akiben még élt az előző temetés történése. Mindenki síri csendbe lett, még egy öregasszony el is ájult.

Az erőtlen hang pedig egyre kivehetőbbé vált.

-- Még élek, akkor hát miért küldtök a kegyetlen világba? – szólt Dremen anyja a szekérről nyekergősen. – Férjem Orswind és fiam Dremen, hát hol a szívetek? Segítsetek.

Aztán egy éles sikoly tört elő az alagútból, ami úgy szólt, mint amikor egy kis állat a nagy vad markába kerül és végső szusszanásával még egy utolsót könyörög az életéért.

A falusiak összesúgtak, a pap Dicsérd a Fényt-szavakat mondott, Dremen pedig odapisilt. A fiú ekkor tizenkét éves volt, és akkor még nem sejtette, hogy nyolc év múlva ő is ott lesz azon a szekéren, ami a sötét folyosóba viszi.