1. fejezet – Az utolsó látomás



Tizenkét évvel később, Angela az íróasztalánál ült, és a leckéjét írta, bár semmi kedve nem volt hozzá. Szívesebben olvasott volna valami jó kis misztikus regényt, vagy beszélgetett volna Kirával. Ám az angyal kikötötte, hogy addig nem áll vele szóba, míg meg nem írja az aznapra feladott házifeladatát. Így kénytelen-kelletlen, Angela nekigyürkőzött, és megtett mindent, hogy minél hamarabb túl legyen az iskolai dolgain. Ám nem sokáig tudott összpontosítani, mert , mert egyszer csak az apja kiabálására lett figyelmes.

- Nem! Ez nem lehet! Nem! - ordította Joachim magánkívül, valahonnan a konyha felől, ahonnan szinte ezzel egy időben, üvegek csörömpölése is hallatszott. Angela ijedten pillantott Kirára, aki addigra már fel is kelt, és a falon átsuhanva a konyhába repült. Mire a lány kiért a szobából, addigra az angyal már ott lebegett mellette.

- Apukádnak látomása volt. Nagyon mérges és kétségbeesett.

Angela bólintott, és már rohant is a konyhába, ahol Joachim addigra már a földön térdelve szedte össze a poharak maradványait, miközben szeméből folytak a tehetetlen düh könnyei.

- Apa? - Angela odalépdelt hozzá, és letérdelve mellé a tekintetét kereste. - Mi a baj?

Joachim nem felelt, csak egyre gyorsabban szedegette az üvegdarabokat, mígnem az egyik megvágta az ujjait.

A lány azonnal odakapott, és ösztönösen a tenyerébe vette apja vérző kezét. - Apa! Mond el, hogy mi történt!

- Látomása volt – magyarázta Odett, Joachim őrangyala, aki abban a pillanatban ért oda, és leszállt melléjük. - Meg fog halni.

- Tessék? - Angela hirtelen fordult az angyal felé, még arról is elfeledkezett, hogy egyedül csak ő látja és hallja őket. Joachim azonban felfigyelt rá, és ő is arra nézett, amerre a lánya, ám az ablakon kívül semmit sem látott.

- Meg fog halni – ismételte meg Odett, majd sajnálkozva felsóhajtott. - A Fejedelemség akarta, hogy tudd, és, hogy ő is tudja. Fel kell készülnöd.

- Felkészülni? Mégis mire? - Angela már semmit sem értett. Mindig is kiváltságnak tartotta, hogy látja és hallja az angyalokat, de sosem hitte, hogy ez bárminek is a következménye lehet. Fogalma sem volt kik a Fejedelemség, és egyáltalán azt sem, hogy mi az a valami, amire időben fel kell készülnie.

- Angela - szipogta Joachim, le sem véve a szemét az ablakról. - Kit látsz? Megint egy angyalt?

A lány visszafordult az apjához, könnybe lábadt szemekkel. - Igen apa, angyalt – felelte határozottan. Nem akart hazudni, soha nem is tette. Apja volt az egyetlen ember, akinek elmondta az igazat, és aki megértően tolerálta lánya képességét. Soha nem nevette ki, nem legyintett rá, hiszen nagyon is tisztában volt vele, hogy Angela különleges teremtés, és hozzá mérten, különleges küldetése is van. Bár, ha Joachim őszinte akart lenni, eleinte azt hitte, az angyalokról szóló mese, csak gyermeki képzelődés Angelánál, és ezzel próbálja valahogy pótolni magának az igazi család hiányát. Ám később, néhány álom és látomás segítségével, rá kellett döbbennie, hogy a képzelgésnek hitt angyalok nagyon is valósak, és Angelat még nagyon sok küzdelem, kihívás várja. Ő a kiválasztott, ő az, aki majd hitének erejével megmentheti a világot. Joachim úgy vélte, miután utánanézett az angyalok hierarchiai rendjének, hogy a lánya bizonyára az erősségektől kapja majd meg a kellő erőt, a küldetése véghezvitelére, bár hogy miképp zajlik is ez, arról fogalma sem volt. De őrizte Angelát, és vigyázott rá,, mert tudta, még nagyon sebezhető, és gyenge. Szinte óvta a széltől is, nem engedte sehová az iskolán kívül, és az egyik szeme mindig ott volt rajta. Azt remélte, hogy még nagyon sokáig lehet mellette, és átsegítheti majd a nehézségeken, de a sors másképp döntött, és ez iszonyú félelemmel és fájdalommal töltötte el. - Össze kell szednem magam – gondolta, majd hirtelen mintha észhez tért volna. - Nem szabad, hogy Angela megtörve lásson, azzal az ő ereje és hite is meggyengülne - azzal mélyeket sóhajtva leült a földre. - Az őrangyalod az, Kira?

- Nem apa. A te őrangyalod az, Odett.

- Odett – suttogta Joachim a nevet ízlelgetve, majd visszafordulva a lánya felé, szabad kezével megsimogatta annak könnyáztatta arcát. - Akkor már tudod. Ugye elmondta?

- Igen, el. De nem akarom, hogy meghalj!

- Ez az élet rendje, kicsim. Ennek így kell lennie – próbálta nyugtatgatni Joachim a lányát. - Ne is foglalkozz vele! Nem akarom, hogy egy percig is szenvedj miattam.

- De apa! Hogy mondhatsz ilyet?

- Csak téged véd- nyugtázta Odett, és, hogy válaszoljon Angela előzőleg hozzá irányított kérdésére, megpróbálta elmagyarázni a kialakult helyzetet. - Gondolom, hogy ismered a mondást, hogy ami nem tör meg, az megerősít. A Kerubok tőled várják a hitet és az erőt, ami fenntarthatja az égi birodalmat. Addig azonban még sokat kell tanulnod, és rengeteg akadályt le kell győznöd. Apád halála az egyik.

- Apám halála csak egy akadály? - Angela hangja élesen csengett, miközben döbbenten nézett Odettra.

Az angyallány tétován ingatta a fejét. - Nem úgy ahogy gondolod. Apád halálát Vajk kívánta, cserébe azért, hogy még időt adjon neked a felkészülésre.

- Ezt nem értem – rázta a fejét a lány.

- Vajk egy lázadó angyal, de nagyon erős, és egyre erősebb lesz. Mióta rád bukkant, a halálodat akarja, hogy majd ne tudj szembeszállni vele, ha megerősödsz. Mivel azonban még nagyon gyengének lát, nem bánt, de kell neki valaki, mert szomjazik.

Angela a messzeségbe nézett, az ablakon át ki a fénybe, és az eget fürkészte. Olyan kiszámíthatatlan volt a másik világ, mégis ismerős. A földi élettel ellentétben örök és sérthetetlen, egészen rendkívüli.

Joachim tétovázásnak vélte lánya hallgatását, ezért odahajolva puszit lehelt az arcára. - Erős vagy és legyőzöl minden problémát, mert az én lányom vagy.

Angela felemelte könnyáztatta tekintetét, és úgy pislogott az apjára. - Te tudtad, hogy mi a sorsom? Tudtad, hogy majd nekem kell szembeszállnom a bukott angyalokkal?

- Igen, tudtam. Álmodtam róla, és láttam a látomásaimban. Sokáig nem értettem, egyszerűen képtelen voltam felfogni, de aztán egyre tisztábbá vált a dolog. Azért óvtalak, védtelek, mert tudtam, hogy küldetésed van. Azt hittem, hogy még sokáig vigyázhatok rád. Ám most, hogy kiderült, nem lehet, remélem, hogy odafentről küldenek valakit, aki majd melletted lesz.

- De hiszen van. Itt van Kira.

Joachim felsóhajtott. - Azt mondtad, hogy Kira őrangyal. A bukott angyalok feljebbről kerülnek ki, ahogy annak idején a Sátán is. Kira gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon velük.

- Ez vicc! - emelte fel a hangját a lány. - Egy nagyon rossz vicc!

- Nem, ez nem vicc – hajtotta le fejét sajnálkozva Kira. - Apádnak igaza van. Engem fél kézzel legyűrne Vajk.

Angela a fejét rázta. - Ez aztán remek! - mondta, majd elengedve apja kezét felállt, hogy a seprűért és a lapátért menjen.

Joachim is összeszedte magát, és lassan, tétován felegyenesedve a tenyerére pillantott. Furcsállta ugyan, de nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az előbb még szivárgó vére már teljesen elállt, és a seb helyén, szinte már csak egy vonal látszott. A halál közeledtének vélte, és nem is foglalkozott vele tovább. Inkább odament a mosogatóhoz, lemosta magáról a száraz vért, majd nekiállt összeszedni a még épen maradt poharakat. És mikor végzett, lassan megfordulva nekidőlt a konyhaszekrénynek, és onnan nézte, figyelte a szorgoskodó lányát. Nem akarta tovább zaklatni ezzel a nehéz és fájdalmas témával, de úgy érezte, hogy van valami, amit mindenképpen tudnia kell.

- Angela! Itt van még Odett?

A lány meglepetten nézett az apjára, majd odapillantott az angyalra. - Igen, itt van.

- Kérdezd meg tőle, hogy hogyan fog történni, hogy hogyan fogok meghalni.

Angela ellenkezni akart, de végül mégsem tette, csak odafordult az apjához, és remegő szívvel felelt. - Hallja amit mondasz. Kérdezd meg te!

Joachim behunyta a szemét, és próbálta elképzelni az őrangyalát. Szerette volna maga előtt látni, de csak régi rajzokat látott a könyvekből, amik angyalokat ábrázoltak. Végül is mindegy volt, hiszen hamarosan majd bizonyára úgyis megpillantja őket. - Odett! Mondd el, hogyan fogok meghalni!

Az angyal lehajtotta a fejét, mert ez az erős hit boldogsággal töltötte el. Sajnálta, hogy pont Joachimnak kell ennyit szenvednie, pont annak, aki ugyanúgy hitt az angyalokban, mint a lánya, pedig nem is látja őket. - Szívroham – suttogta együttérzőn.

- Szívroham – mondta ki Angela hangosan.

- És mikor?

Odett széttárta a karját. - Bármelyik pillanatban.