18+

Jennifer

Jennifer még mindig le volt döbbenve a közte és Greta közötti vita kimenetele miatt. Valami megmozdult benne a kemény szavak hatására, sőt, már az is elkezdte érdekelni, hogy vajon mi baja lehet az anyjának, ha egyszer emlékszik, máskor meg nem. Gyerekkorukban is voltak hangulatingadozásai Victoriának, de ez most valami egészen más volt, sokkal komolyabbnak tűnt. Szánakozva bámulta a velük immáron szemben, továbbra is a mosogató mellett remegő lábakon álló édesanyját, miután zaklatott nővére és Philip elhagyták a konyhát. Nem tetszett neki az idős asszony, beszámíthatatlanságról árulkodó arckifejezése, ahogyan idegesen az ajtót bámulta, amin a pár kiment. Mintha görcsösen azt várta volna, hogy visszaérjenek. Jennifer már más szemmel nézett Benre is, nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy magával hozott valakit, aki nem a család tagja. Egy tőle ritkaság számba menő kedves mosolyt intézett az ételre váró Annabell felé, amit a kislány viszonzott.
– Jól vagy Annabell? – érdeklődött, miután leguggolt a gyerek mellé.
– Igen, Jennifer néni.
– Jót játszottál odakint? – Biccentett a nő az udvar felé.
– Igen! A tyúkok olyan aranyosak. Nem úgy, mint Silver. Ő nem akar játszani velem, folyton morcos.
A nyugodt perceket hirtelen Greta aggasztó sikítása oszlatta köddé.
– Most komolyan, mi ez a cirkusz? – csattant fel Ben. – Állandóan ezt csináljátok? Veszekedtek, kiabáltok, sikoltoztok? Mi a franc baja van ennek a családnak? És minek hoztál engem ide bébi?
Ezután az események felgyorsultak. Jennifer az egyik pillanatban még kitágult pupillákkal a nővére hangjának irányába tekintgetett, majd a következőben már a vérben forgó szemekkel és a mosogató mellől elemelt klopfolóval a kezében megiramodó Victoria vonta el a figyelmét. Elképedve konstatálta, hogy a tárgy végén található éles acéltűk egy végletekig precíz csapás következtében éppen Ben homlokának közepébe fúródtak, és a fiú elterült a járólapon. A látvány bénítólag hatott rá, nem volt képes levenni a szemét a mozdulatlan srácot továbbra is megszállottként sorozó Victoriáról. Annabell ijedten a szájához kapott, felpattant az asztaltól, és odahúzódott a nagynénjéhez.
– Anya! – Beletelt egy percbe is, mire az első hang kijött Jennifer száján, majd a felismeréstől felvisított.
A nő reakciójára a kezét szorongató kislány is hasonlóképpen tett, alig bírták ép ésszel felfogni a körülöttük zajló eseményeket.
– Anya! Mit művelsz? – tette fel megborzongva a kérdést a fiatal lány.
– Fogd be a pofád, szuka! – köpte oda Victoria, majd visszafordult a fiúhoz, és tovább ütötte a fejét… pontosabban, ami maradt belőle.
Amikor elégedett mosollyal szignózta, hogy minden élet elhagyta már a testet, felállt, kardigánja ujjába törölte az arcára fröccsent sűrű vérpöttyöket, és rászegezte idegőrlő tekintetét a lányokra.
– Fuss! – utasította Jennifer a gyereket, de Annabell csak riadtan bámult vissza rá. – Menekülj innen Annabell! Most! – Erősen megrázta a vállát, ami célravezetőnek bizonyult: a lány kirohant a házból.
Jennifer először hátrálni akart az asztalt megkerülni igyekvő édesanyjától, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadta az asztalt, és nekitolta a megveszekedett öregasszonynak. Az így nyert rövidke időt kihasználva ő is a tornácra szaladt, még a Gretáék felől érkező hatalmas koppanás sem tartotta vissza. Kiérve a szabadba lázasan kutatta Annabell hollétét, de mivel nem látta sehol, úgy döntött, hogy beszalad a fák közé, és megpróbál eljutni a viszonylag közeli járműhez. A hintához érve lelassított, és még utoljára körülnézett, megpillantotta a pajtába igyekvő Annabellt, de mivel már Victoria is kint volt a verandán, nem merte megkockáztatni, hogy kövesse a lányt. Csak remélni tudta, hogy Victoria nem szúrta ki az unokahúgát.
Feldúltan törte magának az utat a sötétben az arcába csapódó faágak és elterebélyesedett bokrok között. Gyorsan szedte a lábát, talán túl gyorsan is. A jobb lábába nyilalló iszonyú fájdalomra figyelt fel. Egy vadászcsapda volt az, amit levelek tettek láthatatlanná. Amikor összeesett, a térdét is felhorzsolta, de ez volt a legkisebb gondja, mert a borotvaéles fogak valósággal kettéroppantották a lány sípcsontját. Meg nem állhatott, az maga lett volna a biztos halál, így megpróbálta levenni a szerkezetet. Szerencséjére nem a nagyobb vadak elejtésére alkalmas darab volt, így ha küszködve is, de valahogy meg tudott tőle szabadulni. Pulóverével elszorította a vérzést, majd erőt vett magán, és továbbvonszolta testét a nedves talajon. Két könyökét használta a kúszáshoz, lábait pedig húzta maga után. Minden egyes mozdulat emberfeletti kínnal járt, ráadásul aggasztotta a tény, hogy túl lassan halad. Hátra-hátravetett pillantásokkal fürkészte, hogy mi okozza a gallyak felettébb intenzív recsegését, de ott rendre csak a sötét éjszaka festői képe mutatta magát neki.

Philip

Miután hallotta kislánya hangját, Philip azonnal kirontott a kis szobából, mindezt olyan lendülettel tette, hogy még a kívül cövekelő szekrényt is feldöntötte. Nem foglalkoztatta, hogy mekkora zajt csapott, kisegítette Gretát, és a konyhába siettek. Megpillantották Ben holttestét, de nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy elidőzzenek mellette. Meg kellett találniuk Annabellt. Philip rettegett a gondolattól, hogy a másik lányukat is elveszíthetik. Átvillant az agyán, vajon miért vágta ki Victoria Betty szívét. Kijutottak a házból, de az udvaron teljes csendesség honolt. Philip úgy gondolta, a legkézenfekvőbb az lehet, hogy az autóhoz siettek, bármi is történt a konyhában. Bár nem mondta ki, de biztos volt benne, hogy Victoria műve volt mindez. Nem akarta még ezt is felhozni a feleségének, és inkább igyekezett minél előbb eljutni az kocsihoz.
– Istenem! – kiáltott fel Greta, amikor meglátta a földön a vért, ami viszonylag egyenes utat festett meg. – Mintha vonszoltak volna valakit. Valakit, aki megsérült... Annabell!
– Nem tudhatjuk! – próbált erősnek látszani Philip, de belül ő is tartott tőle, hogy az bizony kislányuk vére volt. – Tovább kell mennünk!
Meglehetősen közel jártak már, a jármű alakja kirajzolódni látszott a sűrűsödő ködben. Amikor megközelítették, úgy tíz-tizenöt méterre tőle észrevették Jennifer mozdulatlan testét a nyirkos fűben. Philip szégyellte az érzést, mely hatalmába kerítette, de gondolatban hálát adott, amiért nem Annabellre találtak ilyen állapotban.  
– Jennifer! – szólítgatta a nővére, miután maga felé fordította. – Kérlek, Jennifer!
Halk, nyöszörgő hang jött ki a fiatalabb lány torkán, ami bizakodásra adott okot. Greta megkönnyebbülten ölelte meg húgát, majd amikor Jennifer teljesen kinyitotta a szemét, nekiszegezte kérdéseit:
– Mi a fene történt? Annabel jól van?
– Nagyon sajnálom – sírta el magát Jennifer. – Anya volt. Megölte Bent. Minden olyan gyorsan történt, nem tudtam követni Annabellt.
– Tudjuk. Bettyt is valószínűleg ő ölte meg – mondta Greta gondterhelt ábrázattal.
– Hogy mi?
– Megtaláltuk Betty holttestét egy ládában.
– Úr Isten!
– Mondd, ugye Annabell jól van?!
– Utoljára a pajtánál láttam… Úgy sajnálom!
– Ugyan már! Nem te tehetsz róla. Anya tette.
– Volt egy olyan érzésem, hogy a nyomomban van. – osztotta meg aggályait Jennifer. – Szerinted engem is megölt volna?
– Nem tudom… én tényleg nem tudom.
– Mégis, mi baja van anyának?! Megőrült?!
– Bár tudnám! – Greta a szájához tette a kezét, és zokogni kezdett. – Teljesen kikészülhetett. Nem tudom, hogy mi… talán a magány? Fogalmam sincs.
Philip eközben az autóból kiszedte a használható eszközöket, egy elemlámpát és az elsősegélydobozt.
– Rajta! Nincs vesztegetnivaló időnk! – közölte a férfi a lányokkal. – Vissza kell mennem Annabellért! Jennifer, téged ellátlak, Greta, te pedig itt maradsz vele.
– Arról szó sem lehet! – ellenkezett a felesége. – Veled megyek, és erről nem nyitok vitát! Ő az én lányom is!
A férfi beletörődve bólintott, majd nekilátott kitisztítani Jennifer sebét.
– Én is jövök! – szólt a fiatalabb nő, kiváltva ezzel a házaspár meglepődését.
– Nem vagy olyan állapotban… – próbált rá hatni nővére, de a testvére közbevágott:
– Greta! Le kell őt állítani! Megőrült! Több az esélyünk, ha hárman vagyunk, még akkor is, ha csak bicegek.
– Hidd el, nem lesz semmi bajunk! – Greta nem adta fel. – Visszahozzuk őt! Te maradj itt!
– Gyáván viselkedtem! Nem mentem utána, hanem menekülni próbáltam. Egy gonosz, önző picsa vagyok. Egy gyáva féreg, nem több. Sohasem voltam jó testvéred. Sajnálom!
A nőt ledöbbentették húga őszinte szavai, még a körülmények ellenére sem nézte volna ki ezt belőle. Nagyot nőtt a szemében ebben a percben.
– Köszönöm! – formálódott egy addig soha ki nem mondott szóvá az érzés, mely átjárta Greta teljes énjét.
Philip életében most először látta a testvérpárt ennyire egy hullámhosszon pendülni.

Victoria

Victoria egy fának támaszkodva lihegett. Verejtékben úszó homlokát, taknyos orrát véres kardigánjába törölte. Szemében egy másodpercig hosszú idő után újra a tisztaság csillogott, aztán szörnyű tetteinek a felismerése.
– Mit tettél?! – üvöltötte lelki fájdalmában, mielőtt térdre borult. – Édes Istenem! – könnyei patakokban folytak, ujjaival a laza talajba túrt, és jó adag földet markolt fel. Teljes erejéből szorította, majd végül tehetetlenül kiengedte.
– A lányaim! Az unokáim!.. Rohadj meg!... Takarodj!... Ne! Hagyj bék… – szavai elcsuklottak, mintha félrenyelt volna. 

Arcizmai összehúzódtak, szemét behunyta, egész testében remegett. Amikor újra kinyitotta, ismét az a sötét, tébolyult gonoszság tükröződött a tekintetében, ami a látogatók érkezése óta jellemezte.
Áldozatait leső vadállatként figyelte az autó mellett beszélgető három személyt. Tudatában volt, hogy túlerőben lennének egy esetleges támadás során, ezért inkább meglapult és fülelt.
– Mondd, ugye Annabell jól van?!
– Utoljára a pajtánál láttam… Úgy sajnálom!
– Ugyan már! Nem te tehetsz róla. Anya tette.
– Volt egy olyan érzésem, hogy a nyomomban van. Szerinted engem is megölt volna?
– Nem tudom… én tényleg nem tudom.
– Mégis, mi baja van anyának?! Megőrült?!

Az információt elraktározta, és agyának módosult fele azt a parancsot adta ki neki, hogy menjen a pajtához, mielőtt még ők odaérnének. Igyekeznie kellett, mert még egy műtét is várt rá a konyhában.