18+

Greta

Greta, bár először próbálta lebeszélni húgát, de belül örült, amiért testvére végre egyszer mellette állt. Érezte, hogy számíthat rá. Abban bízott, hogy együtt megfékezhetik majd az őrjöngő édesanyjukat. Nem élte volna túl, ha Annabellnek valami baja esik. Tudta, hogy Philip sem. Megvárta, ahogy férje az elsősegélydoboz segítségével szépen ellátta Jennifer sérülését, összevarrta a sebét, aztán kiadta a parancsot, nehogy még több időt veszítsenek.
A húga Philipbe karolva bicegett, de ahhoz képest elég nagy sebességgel haladtak. Kisvártatva megérkeztek a pajtához, amit óvatosan megközelítettek. Túl nagy volt a csend, ami nagyon nem tetszett Gretának. Rossz előérzete támadt. Halkan nyitottak be. Philip ment be elsőnek, őt követte Greta, majd utoljára Jennifer húzta be magát a korlátot mankóként használva. Odabent orrfacsaró bűz honolt, akár egy dögkútba nyitottak volna be, ahol csirkék helyett kukacos, emberi tetemek érlelődtek. Szárnyak helyett kezek és lábak, toll helyett megszabdalt bőr szaga áradt. Érezték, de nem láttak semmit. Félve, apró lépésekkel fürkészték át a hodályt. A lovak egyenként, ráccsal elzárt helyiségekben voltak elkerítve, és mindegyik felnyerített, amint elhaladtak előttük. Az istálló végéből rekedt, nyöszörgő hang szállt feléjük:
– Gyere… gyere!
Amint megközelítették, a hang egye erősebb és tisztább lett:
– Gyere vissza hozzám! Gyere vissza hozzám! – Greta felismerte, hogy az anyja beszélt. – Gyere vissza hozzám! RAJTA! MI LESZ MÁR?! – Ekkor megpillantották.
Victoria az egyik ketrecen belül állt, kezében egy frissnek tűnő szívvel, melyből vér csordogált ki. A nő lábánál egy csontváz feküdt, amin csupán elszenesedett hús csüngött, és aminek egykori szíve tájékán csupa vörös csepp volt. Greta ledermedt, belehasított a gondolat, hogy talán Annabell szervét tartja. Elokádta magát a látványtól, de ekkor megpillantotta kislányát a másik sarokban gubbasztva, látszólag sértetlen állapotban. Ideiglenesen mindhárman megnyugodtak, de amikor próbáltak bejutni, nem sikerült nekik. Hiába rázták, húzták, feszítették az ajtót, az zárva volt.
– Kicsim! Annabell! – szólt a lányához Greta. – Jól vagy, szívem?
Annabell szipogott, reszketett a félelemtől, de egy biccentésre még futotta az erejéből.
– Azok apa csontjai? – kérdezte Jennifer a transzban lévő idős asszonytól. – Istenem! Te beteg kurva!
Victoria hangosan felvihogott, és kezében a ketyegővel mintha csak örömtáncot járt volna, elkezdett pörögni. A fülsértő vihogás nem hagyott alább, csak néhány perccel később. Akkor rájött, hogy valami nincs rendben.
– Kinek a szíve az? – érdeklődött Jennifer, szemei könnybe lábadtak, nővéréhez és annak férjéhez hasonlóan. – Bené? Hallod?! Kérdeztem valamit! Azt Benből szedted ki?!   
Victoria továbbra sem vette számításba a kint lévőket. Egyre csak a csontvázat vizslatta, és újra elkezdett motyogni:
– Miért nem jössz vissza hozzám? – Megpróbálta behelyezni a szervet hajdani ura maradványaiba. – Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! Add őt vissza nekem!  – rimánkodott valamiféle felsőbb hatalomhoz, de csalatkozni volt kénytelen.
Semmi sem történt, ezért megfogta a szívet, és indulatosan elhajította. Arca csak egy pillanatra torzult el a dühtől, aztán visszaváltozott. Mintha újabb ötlete támadt volna. Reményteli tekintettel indult el Annabell felé, miután felkapta a konyhakést, ami közvetlenül a klopfoló mellett helyezkedett el az egyik szalmabálán.
– Szív kell! – mondta Victoria a kislánynak. – Szívre van szüksége!
– Victoria, azonnal hagyd abba! – üvöltött fel Philip, de érezte, ő kevés lesz ahhoz, hogy megállítsa a mániákus asszonyt. Rongybabaként csuklott össze a testét belülről szurkáló képtől, ahogy a felesége anyja egyre csak közeledik az ő kicsikéjéhez. Greta nem sietett oda férje mellé. Az édesanyját figyelte… figyelte, mert próbált rájönni… próbálta megérteni, az idős asszony gondolkodását. Szétnézett, jobban megfigyelt minden apró képkockát, hogy összeilleszthesse a kirakóst. Valószínűnek tartotta, hogy a férje hiánya váltott ki Victoriából akkora traumát, aminek hatására átalakult, megőrölt és feltételezhetően ténylegesen el is hiszi, hogy egy új szívvel pótolhatja azt, ami már kilenc éve megállt egy roham következtében. Használta a fejét, megpróbált egy mániákus agyával gondolkodni, hogy azáltal közelebb kerüljön egy megoldáshoz. Mert arra volt szüksége… neki és a családjának. Egy villámgyors megoldásra, mielőtt Annabellhez ér az ördög keze.
– Anya! – szólította meg Victoriát, ám ő továbbra sem reagált. – Anya, nem ő kell neked. Hát nem emlékszel? Betty szíve sem működött. – Erre már felkapta a fejét az öreglány. Megtorpant. - Neked én kellek! – folytatta Greta. – Az én szívem! Én a lánya voltam. Az első szülött gyermeke. Az biztos számítana! 
A nő remélte, hogy a bomlott elme elhiszi, és észérvként fogadja a szimpla kitalációt. Nem tántorította vissza elképzelésétől Philip és Jennifer ellenző rikácsolása sem. Victoria elmerengve nézett idősebb lányára, majd nagy nehezen szavak hagyták el az ajkait:
– Rendben! Gyere be!
– Ezt nem hagyhatom! – bömbölte Philip
– Mennem kell! – felelte Greta, és azzal elindult a ketrec felé. – Ezt kell tennem!
– Nem! Nem hagyom! Én megyek!
– Csak én mehetek, jól tudod, drágám… Vigyázz rá! Vigyázz a kislányunkra. Szeretlek!

Victoria kinyitotta az ajtót, majd Annabellt szorosan maga előtt tartva hátrébb lépett. A helyiség másik sarka felé nyújtva a kést mutatatta a lányának, hogy hova menjen.
– Fogd a klopfolót is! – egészítette ki a parancsot az öregasszony. – Ne kérdezz, csak csináld! Vedd el, és ülj le a seggedre!
Greta úgy tett, ahogy az anyja kérte. Belépett, elvette a konyhai eszközt, és beült a ketrec másik sarkába. Ötlete sem volt, hogy szülője mit fog tőle kérni, de Victoria hamar felfedte a leplet:
– Jó! És most verd szét vele a lábaidat!
Philip nem bírta tovább türtőztetni magát, és megindult neje után.
– Vissza, vagy itt helyben elvágom a torkát! – fenyegetőzött Victoria, a kezében tartott kést pedig hozzáérintette Annabell nyakához, amitől a kislány felszisszent. Philip megtorpant.
– Csináld! – fordult vissza Gretához az anyja. – Most!
Greta nagyot nyelt, tudta, meg kell tennie. Picit meggörnyedt, hogy az ütés elérje a lábfejét. Tisztában volt vele, hogy a művelet egy erős, határozott csapást igényel, ellenkező esetben többször kell próbálkoznia, amivel csak saját magának okoz kellemetlenséget. Meglendítette a tárgyat, összeszorította a fogait, és lesújtott. Felüvöltött a borzalmas kíntól, ami átfutotta, és elejtette a klopfolót. Philip és Jennifer odakintről semmit sem tehettek, kénytelenek voltak követni az eseményeket. Annabell teljesen magánkívül volt a sokktól, asztmaszerű roham tört rá, amitől mohón kapkodta a levegőt.
– A másikat is! – dörmögte Victoria.
Greta értett a szóból, megmarkolta a nyelet, és lenézett, hogy bemérhesse a másik célpontot is. Ekkor vette észre a kárt, amit jobb lábában okozott. Valószínűleg soha többé nem lesz képes ráállni, de ez foglalkoztatta a legkevésbé. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy bátorságot gyűjtsön a második menethez. Ráharapott a kardigánja ujjára, és rácsapott a bal lábára is. A koncentráció hiánya miatt egy kicsit félrement az ütés, így csupán három lábujja bánta a nőnek, igaz, azok nagyon megsínylették. Victoria elég súlyosnak ítélte meg a sérüléseket, így rögtön ki is rúgta Annabellt a ketrecből, és visszazárta az ajtót. Greta megkönnyebbülten figyelte, ahogy Philip magához szorította a kislányukat, de az öröm legkisebb jele sem látszott rajta. Tudta, hogy mi következik. A nő a saját vérében ült, amikor az anyja elégedett képpel odasétált hozzá. A férjére nézett, és megszólította:
– Azonnal vidd ki innen Annabellt! Hallod?! Philip! Menjetek!
– Nem tehetem! Nem bírom! – felelt a férfi.
– Drágám! – szólt Greta megadóan. – Vége. Menjetek!
Philip végül szót fogadott, és miután egy búcsúpillantást dobott a nejének, elhagyta a pajtát kislányával az ölében.
– Te is, Jennifer! – szólt rá a húgára ezután a nő.
– Én nem megyek – válaszolt a lány, és odasietett közvetlenül a ketrec mellé, hogy minél közelebb legyen a nővéréhez.
Victoria arrébb lökte a Greta kezéből kiesett tárgyat, majd alaposan végigmérte a lányait. Kezében a kés vágyakozva várta, hogy ismét húsba téphessen. Greta észrevette, hogy Jennifernek sikerült bedugnia vékony kezét a meglehetősen szűk rácson. Odakúszott hozzá, hogy egy utolsó érintést cseréljen a testvérével.
– Nagyon sajnálom! – szipogta Jennifer. – Nekem kellene ott lennem.
– Hagyd abba! – mondta mosolyogva Greta, mintegy beletörődve sorsába. – Segíts Philipnek, kérlek! Szeretlek.
Biztos volt benne, hogy a húga már nem ugyanaz az ember, akivel leélte az egész életét, és ezért hálás volt. Ez volt Greta utolsó gondolata, mielőtt a nyakába fúródó penge átvágta a légcsövét, előidézve ezzel a nő megfulladását. Ugyanaz a személy vette el az életet tőle, aki anno a világra hozta.

Jennifer

Heves dudaszó szűrődött be, miközben a nővére vérétől színes tenyerét bámulta Jennifer. Tudta, hogy Philip várja őt kint, de csak arra tudott gondolni, hogy szorulhatott egy emberbe annyi gonoszság, mint az anyjába.
– Már ha ember egyáltalán. Valószínűleg nem. Csak egy lény, amit az ember kreál. Az nem lehet az anyám. – merengett el a lány.
Térdepelve nézte, ahogy Victoria odahajolt Greta élettelen testéhez, és elkezdte vágni a mellkasát. A lány, mint egy szabadságát vesztett rab, megmarkolta a rácsot. Ironikusnak találta, hogy bár kívül volt, bezártnak érezte magát. Sorra csukódtak be előtte a képzeletbeli ajtók. Elveszítette az édesanyját és a nővérét is. 
– Anya! – szólította meg. – Könyörgöm! Hagyd már abba!
– Nem az anyád vagyok! – Hát nem világos? – érkezett a hideg felelet.
– Hát ki vagy? Mondd el!
– Én vagyok az, akit az apád szeretett és az, aki őt szerette. Nem az anyád. Ő mindig is csak egy zavaró tényező volt, nem több.
– Magyarázd el, kérlek! Nem értem!... Tényleg azt hiszed, hogy visszahozhatod apát? Tévedsz! Beteg vagy! Rohadtul beteg! Semmire nem mész Greta szívével!
Victoriából mániákus kacaj tört ki, és félbehagyva a tevékenységét megállt Jenniferrel szemben. Pislogás nélkül bámult a lányára. Jennifer nem tántorított, mélyen a nő szemébe nézett, de abban nem fedezett fel semmit, ami az anyjára emlékeztette volna. Ekkor Philip rontott be, hogy közölje a lánnyal, ideje indulni, csakhogy a halott felesége látványa teljesen kiborította.
– Kinyírlak! Kinyírlak, te őrült ribanc! – üvöltötte az öregasszonynak.
– Elhiszem, hogy szeretnéd – válaszolt nyugodtan Victoria. – De a helyzet az, hogy ti fogtok meghalni.
Jennifer megfogta a férfi kezét, és elkezdte húzni őt a kijárat felé. Már neki is elég volt. Nem akart mást, csak eltűnni onnan.
– Ó, nem! Nem mentek innen sehová – folytatta az öregasszony, majd gúnyos vigyorra kerekedett szájjal elkurjantotta magát: – Silver!
Jennifer és Philip idegesen néztek körül, mert bár egyelőre semmit sem láttak közeledni, vészjósló morgásra lettek figyelmesek.
– Silver! Gyere ide! Öl! SILVER, ÖL!
A férfi és a nő még mindig nem látták meg az ebet, de annak tekintetét a tarkójukon érezték, lihegését a fülükben hallották. Kapkodva forgolódtak, hogy kiszúrják, melyik irányból csap le rájuk a dög, de nem bizonyultak gyorsabbnak nála. A kutya a semmiből vetette rá magát Philipre. Jennifer dermedten figyelte, ahogy a férfi tehetetlenül próbált küzdeni ellene, de hamar alul maradt ellenfelével szemben. Látta, ahogy Silver méretes darabokat szakított ki Philip vállából, és esze ágában sem volt megállni. A lány megfogott egy méretes követ, és közelebb bicegett. A kutya mohón marcangolta ki az élő húst a test különböző pontjaiból, mígnem Philip megszűnt mozogni. Ragadós nyála a piszkos padlóra csorgott, orrán és pofáján elszórtan vér sötétlett.
– Silver, vigyázz! – figyelmeztette Victoria a hűséges társat, amint meglátta, mire készül Jennifer.
Silver azonnal észbekapott, és vadul megindult a lány felé. Jennifer megcélozta az állatot és eldobta a nehezéket, ami szerencséjére telibe találta annak fejét. Silver zsákként terült el a lány lábainál, de még mozgott. Félő volt, hogy hamarosan feltápászkodik, ezért Jennifer ismét felvette az imént fegyvernek használt követ, és teljes erejéből rádobta a hörgő állatra, bezúzva annak koponyáját.
Victoria, bosszúszomját közvetítő arccal a ketrec ajtajához lépett. Betolta a kulcsot a zárba, majd elfordította. Jennifer nem menekült el. Érezte, hogy ennek itt és most véget kell vetnie. Talpra állt és várta, hogy az anyja kilépjen, pedig az ő birtokában semmilyen fegyver nem volt. Lassan kinyílt a rács, Victoria a másik lánya életének kiontására is készen, magabiztos léptekkel sétált ki. Izgatottan szorongatta a kést, amikor a kifelé nyíló ajtót Jennifer váratlanul visszarúgta, az nekicsapódott az öregasszonynak, hátralökte őt, és kiverte a kezéből a fegyvert. A lány sietve közelebb ugrott, és felvette a hozzá közelebb eső klopfolót. A feltápászkodni igyekvő Viktóriára egy gyengébb ütést mért, de elég erőset ahhoz, hogy visszaküldje őt vízszintes helyzetbe. Belenézett az anyja szemeibe, és ekkor felismerni vélte benne azt a nőt, akit egykor szeretett, aki felnevelte őket.
– Kicsikém! – nyögte ki megtörten Victoria. – Én vagyok az! Kérlek!
Jennifert nem hatották meg a feltehetően hamis szavak. Bár megfordult a fejében, hogy talán az édesanyja is ott lehet valahol, de nem látott más megoldást. Újabb csapás következett, ezúttal jóval erőteljesebb, mint a korábbi. Victoria koponyája megrepedt, a keletkezett lyukon vér folyt ki, az a félelmetesen beteg mosoly viszont visszaült az arcára. Jennifer ismét lendített. Egészen addig zúzta a fejet, hogy nemcsak a mosoly, de az arcvonalak is kivehetetlenné váltak, míg végül kimerülten kiejtette a fegyvert.

*

Jennifer a kórházi szoba ágya mellett ücsörgött, kiábrándultan a rajta fekvő, bekötözött, de eszméleténél lévő Philiphez beszélt, miközben a kezét szorította:
– Biztos vagyok benne, hogy minden emberben él egy másik, egy teljesen különböző. Egy velejéig gonosz. Bennem is van. Mindannyiunkban. Anyában nem tudom, mióta volt jelen. Valószínűleg már apám idejében mozgolódott benne, és a halálakor tört ki, öltött teljes alakot, anyát pedig lassan teljesen elnyomta.
– Ne rágd magad ezen! – felelt a férfi.
– Rendben… most mennem kell – mondta a felnőtté vált lány. – Beküldöm Annabellt, jó?
– Hogy van? – kérdezte félve Philip. – Hogy viseli?

– A körülményekhez képest jól… ha lehet ilyet mondani.

VÉGE