A SZERETET HATALMA

     „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” Példabeszédek 4 / 23

               Már az sem érdekelt, hogy ömlik az eső, mert amúgy is bőrig áztam. Itt húzódtam meg a ligetben egy szomorúfűz alatt. Már mindegy! Ide jöttem, mert nem szeretem a pózolást, amikor mindenki figyel, van, aki őszintén sajnál, mások meg rosszindulattal, vagy csak azért, hogy legyen mit pletykálni. Mert a falú már ilyen, állandóan locsog, nem lehet a száját bedugni. Rólam nagy pletyka téma, vagy bármiféle megjegyzés nem akadhat, mert Vera néni csak szomszédunk volt. A „csak” persze a látszat kedve, mert a szívembe senki sem láthat bele, és senki előtt nem volt nagydobra verve az érzelmi kapcsolatunk. Itt elmélázva üldögélek, mert az idevezető úton hagytam, hogy paskoljon az eső, mossa tisztára a lelkemre lerakodó port, hogy az emlékezés őszinte legyen és tiszta.

                Mindegyre az motoszkál gondolataimban, hogy miért tanították az esti ima befejezéséhez „Istenem őrizz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz ember szándékától”. Mindezeket gépiesen értelmetlenül soroltuk, mert nem értettük és valójában nem is érdekelt a célzás, csak mihamarabb túl legyünk rajta. De ha a hitünk arra tanít, hogy a Földön csak vándorok vagyunk, és az Isten országában lesz örök lakózásunk, miért mégis a rettegés a haláltól? Sok esetben a reggeli imádságok kihangsúlyozzák az áldás érzést Isten iránt, hogy felvirrasztott az új nap reggelére, míg másokat az örökéletre elszólított, engem meg megóvott és vigyázott rám: Valahogy önzésnek, kétszínűségnek tűnik, kiválasztottabbnak kell érezzem magam másoknál, és ajándéknak tartom azt a napot, amit  hittani alátámasztás szerint a gyehennában, a földi életben kell eltöltenem? . De minden hiábavalóság!

 Töprenghetek, úgy sem változtat a dolgokon. Mózes hatezer évvel ezelőtt élt, és a református egyházi himnusz, a kilencvenedik zsoltár az ő imádsága, melyben már akkor megemlíti, hogy az ember élete hetven, legfentebb nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság, fáradtság, mely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.

                   A csendesedő, szemerkélő eső is gondolatokat ébreszt. Az öregek azt tartották, ha valaki rossz ember volt, amíg a koporsót az úton viszik a temetőbe, mert akkor háznál történt a ravatalozás, viharos szél, rossz idő zivatar kerekedik. Nem tudom mennyire igaz, de láttam olyan temetést ahol ez bizonyult, amint a koporsó a földbe került minden elállt és kisütött a nap. Ha napsütés van temetés ideje alatt, azt jelképezi, hogy az illető nagyon jó indulatú, jó érzésű teremtés volt, ha pedig az eső esik, azt tartották, hogy az égiek is siratják. Vera nénit nem siratták sokan. Egyetlen testvére nem jött haza Londonból a temetésre, a szülei pedig, az öregek szerint odafenn várták. A koporsó után csak a férje ment és az anyósa, őket követte tisztes távolságban a sok szomszéd és a kíváncsiskodók.

                     A mi kapcsolatunkat nagyon mélyen kell keresni az idő távlatában. Az utcánkban az ő házuk volt a legkirívóbb. Az apósa építészmester volt és ízléses, hatalmas villát építtetett, de nagyképűen a falú szélére és északi beállításban, mint mondta, ő az ablakból látni szereti a templom tornyát. Az utána építkezők csípősen szidták, mert a tervnek megfelelően, a harmónia érdekében mindenki északi fekvésű házat kellett építsen.. A mienk, bár nem volt villa, de vetekedett az övékével. Ezt az is aláhúzta, hogy édesanyám, amikor férjhez ment, irigykedve sugdolóztak a falúban, hogy milyen szerencsés, csak beköltözik a nagy házba és vagyonba.

                      A Vera néni férje a legkisebb volt a három fiú közül, az anyjuk kedvence, a nevét is naptárból kereste ki és így lett Zoárd.. A rossz szájak, az irigyek azt rebesgették, hogy ezzel a névvel már lehetett volna akár pap, vagy ügyvéd, esetleg közjegyző, arra nem gondoltak, hogy nem a név számít, hanem a tudás, de az anyja minden igyekezete ellenére ő is kőműves lett, mint az apja. Nyíltan nem azt mondták, hogy buta, hanem, gyenge a felfogása és az igyekezete. Később az anyja is beletörődött, hogy nem könyv mellé született és elfogadta a változtathatatlant. Zoárd volt, aki az anyja mellett maradt a szülőházban, a két nagyobb házat épített és elköltözött. Zoárd viszont asszonyt vitt a házhoz, sajnos nem azt, aki az anyjának is tetszett. Szinte féltékeny volt a fiára és azért tornyosultak a fekete fellegek Vera néni feje felett.

                         A háború előtt Vera néni egy koraszülött gyermekkel örvendeztette meg férjét, de sajnos az öt hónapra született gyermek három hetet alig ért meg. Állítólag a koraszülés azért állt be, mert megijedt. Az anyósa ijesztett rá valamiféleképpen, , a falúban, titokban boszorkánysággal vádolták. A másik utcában lakó komaasszonya „bizony Isten” eskütétellel vallotta, látta, amikor egyik haragosánál megfejte a kapufélfát és a tehén elrúgott, nem adta le a tejet! Második alkalommal méhen kívüli fogamzása volt., és el kellett távolítani a magzatot.

                          A háború alatt, amikor megkezdődött a tömeges sorozás, Zoárdot is elvitték, s a nagy búcsúzkodás eredményeként Vera néni ismét terhes maradt. Nagyon kíméletes volt, vigyázott magára, de meneküléskor, amikor a falút kiürítették, az anyósa ráparancsolt, hogy sehova se menjen, mert háború ide, háború oda, az életre is vigyázni kell, ne kerüljön csőcselék martalékává. A nagy baj akkor keletkezett, amikor az ellenséges csapatok összetűzésekor egy robbanás a melléképületet érte, és az istálló porrá égett, marhával, takarmánnyal a tűz martalékává lett. Vera néni nagyon megijedt és elbujt a hálószoba szekrényébe, hogy nehogy rátaláljanak. A visszavonuláskor egy orosz csapat csak betört a hatalmas épületbe, minden ehetőt felfaltak, berúgtak és keresgélés közben rátaláltak Vera nénire és haton versengve sorra az ájulásig, borították. Az utolsó fogamzása halva született. Mindegyre rosszabbul lett. Egy alapos orvosi kivizsgálás után el kellett távolítani a méhét. Igaz én nem tudtam mi az és hiába hallgatóztam, sehogy sem tudtam értelmét venni, mert a szüleim és a szomszédok nagyon rejtélyesen beszéltek.

                           A háború mindent felborított, összezavart és az azt követő viszonyok is ellenségesek voltak. Mi is gazdaságilag mindegyre csúsztunk a lejtőn. Apám abbahagyta eredeti szakmáját, mert nem tartotta kifizetődőnek és gyári munkásnak szerződött egy deszkagyárban. Amit külön meg kell említenem, a felső-marosmenti szokásokat is, melyek a mi falunkban tízparancsolatként tiszteletben tarttattak,. A lány gyermeket az anya férjhezmenetelre nevelte. Ritka, vagy egyáltalán nem volt egy lánynak továbbtanulási lehetősége. Esetleg varrónő, vagy szövőnő, de azokból is hány kell egy falúban. Miután férjhez ment a szokás azt tartotta, hogy a férj köteles eltartani a családját. Az asszonyra csak a ház körüli munka és a gyermeknevelés nehezedett. Más munkára nem engedhették, ha valaki mégis rászorult, azt lenézték és beszélték, hogy arra is tehetetlen, hogy egy jó dolgú férjet fogjon.

De a nehézségeket át kellett vészelni, s ilyenkor az asszonyok vagy napszámosnak szegődtek földbirtokosoknál, vagy hogy elkerüljék a szóbeszédet és a pletykát, kapálást vállaltak résziben. Mindent nagyon be kellett osztani. Pincénk nem volt, különben akkor nem is volt divat, mindent elvermeltek. Nagyanyám ásatott a kertben egy hatalmas gödröt, kibélelték szalmával, és oda raktározták a pityókát, a murkot, káposztát gyökerestől és általában mindent, amit a tavaszi vetésre szántak. Ezeket egész télen nélkülözni kellett. A disznóvágás minden háznál elmaradhatatlan volt, így nálunk is. Mi csak a pillanatnyi örömét éreztük a perzselésnek, felbontásnak, és minden készítésnek, mert a mi disznócskánk nem egy kihízott sertés volt,, hanem csak soványan felnőtt. Murokkal, tökkel és kevés pityókával nem lehetett hizlalni, ahhoz szükségeltetett volna a törökbúza, de honnan? Az a kevés kellett a családnak kenyérpótlóként, puliszkának! Így is mindent a családtól kellett meghúzni és mi ráadásul alig részesültünk a jó falatokban, mert kellett édesapámnak pakolni, hiszen ő tizenkét órázó nehéz testimunkás volt. Szinte ünnepnek számított mikor nagy időközökben édesanyám megreszkírozva mindent, hozott le a padlásról mindenikünknek egy darabka szalonnát és azt friss kenyérrel és görgényi hagymával fogyasztottuk el.

                               Később jöttünk rá, hogy a háború alatt megrongálódott tető tatarozásakor, mennyire előnyös volt, hogy nem rakták vissza kéményt.. A nagyanyám jött rá, hogy így a szomszédok nálunk füstölhetik a disznóhúst, kolbászt, szalonnát, és a füstölésért juttatnak nekünk is. Volt eset rá, hogy a padlásunkon hat hatalmas disznó füstölgött, de az adomány gyengén eresztett. Aki rokon volt adott egy darabka kolbászt „kóstolóként a gyermekeknek”, és másoknak magyarázta, hogy tüzelni amúgy is kell, s ha már a füst a padláson gyűl össze, nem illő zsarolni vele!  Vera néni ő más volt, ő mindenből igyekezett adni, sőt a vastagbélből nekünk külön gömböcöt készített.

                                Amint nagyobbacska lettem, gyakran elkért Vera néni édesanyámtól és vitt a kertjébe gyomlálni, vagy segíteni kellett a szőnyegeket a Marosra vinni, kimosni, nagy ritkán egy könnyedén guruló kis szekérrel búzát és törökbúzát vittünk a malomba. Őt szórakoztatta a jelenlétem, édesanyám viszont örömmel engedett, mert olyankor egy szájjal kevesebbnek kellett főzni. Vera néninél ettem tepertős-túrós puliszkát, mert ő a felső réteget mindig tepertővel szórta be, azt mondta ez volt az édesapja kedvence. És nála ettem először töltött karalábét. Nem csoda, mert hány karalábé kellett volna nálunk, hogy mindenkinek jusson legalább kettő, és ahhoz mennyi húsra lett volna szükség.? Édesanyám mindig a kiadós paraszt ételekhez szoktatott.

                               Könnyen megszoktam Vera néninél. Volt egy egerésző kis kutyája a Csöpi, eléggé hamis volt, de hamar összebarátkoztunk és már annyira otthonosnak tűnt minden, hogy délutánonként a kis rácsos gyerekágyba együtt feküdtünk le. Mert Vera néni mindig pihent délután, valószínű a nehéz műtétje gyengítette így le. Kellemes volt nála, Zoárd bácsi csak este későn jött haza, így sosem találkoztunk, de az anyósa nem nézte jó szemmel az irántam való ragaszkodását, és hogy én az udvarukon lábatlankodom.

                                Már iskolába jártam, de a ragaszkodása nem enyhült. Annyira szeretett, hogy akár a templomban, vagy az iskolában is szereplés után magához hívott, hosszasan magyarázott és nem győzött dicsérni. Lány korában sokat olvasott, az Úri Lányok Könyve sorozat minden példánya meg volt a gyűjteményében. „Tanulj minél több verset - szokta mondani - mert az csiszolja a beszédedet.. S én akkor lennék boldog, ha pap, vagy színész lennél, híres, mint Jávor Pál, mert a te szavalatod tökéletes, nem olyan egy- lére- éneklés, mint általában a te korodbelieknek! „ - Ez jól esett, meggyőződéssel töltött el,hogy a tanító néni meg a tiszteletes úr is ekként gondolkodik, ha mindig kiemelten a főszerepeket és a hosszú verseket rám bízzák.  Csupán egy dolog volt az elkeserítő, ezekre miért nem figyelt fel édesanyám, hisz ő is lány korában nagyon sokat olvasott Mennyire szerettük amikor téli estéken felkuporodott az ágyra és mi körbe ültük mint csibék a kotlóst. A félhomályt csak a kályhából kisugárzó és a falon vibráló tűzfény töltötte be, és mesélt. Olyan meleg bársonyos hangon mondta a betanult versikéket: „Egyszer egy kecskének volt egy kis gidója / Drága szeme fénye, aranyos bimbója // Széltől is féltette, patak partján szedett lágy fűvel etette.” Képzeletemben ott csatangoltam a sebes patak parton, láttam a kecskét és a gidót és a szelíd bárányként lopakodó éhes farkast!

                                   Tetszett még a szófogadatlan sáska is:”Elindult a sáska szerencsét próbálni, szólt, világvégéig meg sem fogok állni. Kérte apja anyja, egész nemzetsége: maradjon!, Ő felet,megyek, s azzal vége!” Sokszor magamra ismertem a vágyakozásban, amiben a sáska élt és a Vera néni bátorításai alapján úgy elvágyódtam, máshová, mindegy, csak el innen! És eljött a nagy alkalom! Nem tudom milyen indíttatás adott Vera néninek bátorságot, egy délután átjött hozzánk, hosszasan beszélgetni kezdett édesanyámmal asszonyi dolgokról. Engem félre küldtek, játszani, mert akkor gyermek nem hallgathatta a felnőttek beszédét. De én hallgatóztam, már amennyi beszédfoszlány hozzám ért, próbáltam kibogozni miről beszélnek. Vera néni kért és győzködött, érvelt és rimánkodott, hogy édesanyám adjon örökbe neki. Akkor hallottam először a hasonlatot édesanyámtól, amint mosolyogva mondta: „ Egy anyának mindegy melyik ujját vágja el, egyformán fáj, és így van a gyermekeihez való ragaszkodás is!”

                                         Bizonyára Vera nénit kellemetlenül érintette a hasonlat, három sikertelen szülési próbálkozás után Hirtelen távozott, de irántam való szeretete nem lankadt. Én tudatában vágyának próbáltam elszökni otthonról. Egy tarisznyába belegyúrtam azt a néhány motyót, amim volt, és a kerteken keresztül igyekeztem bejutni hozzájuk. Igen ám, de ő nem volt otthon, és az anyósa egy pálcával sietett a kertkapuhoz és rám ripakodott, hogy takarodjak haza, és meg ne lásson náluk ólálkodni, mert elnáspángól. Később még egyszer próbálkoztam. Sötétedéskor sikerült bejutnom. Otthon volt Zoárd bácsi is. Vacsoráztak. Nekem is adtak. Marhapörkölt volt puliszkával és uborkasalátával. Evés közben reménykedtem, hogy ha már ennyire családias a hangulat bizonyára ott tartanak, de vacsora után Zoárd bácsi szólt, velem jön, hogy ne féljek és a szüleim, ne ijedjenek meg távol maradásom miatt.  Ezek után beláttam,.hogy ott nincs szükség rám!  

                                           Az idő teltével, amint nőttem, otthon is munkára fogtak. Csappant a Vera nénihez való átjárásom, mert bizony volt úgy, hogy reggeltől estig kapáltunk, vagy szénát forgattunk. A jó szomszédság továbbra is fennmaradt, ő is belátta, hogy egy nagy családban szükség van minden erőre és eredményesen kell foglalkoztassanak.

                                        Egy nyári napon futótűzként terjedt a hír a falúban, hogy Vera nénit holtan találta a hajnalban hazaérkező Zoárd. Persze repült az átok is, hogy a bájgúnár máshol kereste a boldogulását, csapongó lett és felcsinált egy fiatal özvegyasszonyt, aki meg is szülte a fattyát. Én ebből mit sem értettem, csak annyit, hogy Vera néni nincs többé. A rossz nyelvek már azt is tudták, hogy bürök poharat vegyített mák teával,hogy hatásosabb legyen. Azt is beszélték, alig tudódott ki a haláleset az anyósa már lopva törtetett,hogy  láthassa az unokáját!

                                         Az eső elállt, ott ültem gondokba merülten a fának támaszkodva, a lenyugvó nap utolsó sugaraival cirogatta arcom.. Később az esti szürkületben édesanyám ült mellém. Nem szólt, csak a fejem az ölébe húzta és dolgos kezével gyengéden simogatta az arcomat és emlékezetemben átsuhant a téli esti összeborulás amint mondta a Vándor fiú meséjét : > Aztán belép a szobába, borul anyjának karjába:” Édesanyám!” „ Édes fiam”, S úgy megsírnak – rínak szótlan < . És éreztem az édesanya illatot, az ölelő karokat és elfogott a vágy a családi fészek melege iránt!

                                                                                V  É  G  E