VII. 1988

1. Golgota, nárcisz, borostyán és John

*

John

Sosem tudhatod, mikor kezdődik el az életed. Mikor nyílik ki feletted az ég, vagy alattad a pokol. Az élet egy olyan játék, melyben soha nem tudhatod előre a dobókocka számait. Nincs benne logika, következetesség, vagy igazságosság: egyszerűen nincs előszele annak, ha megindul a lavina, de annak sem, ha a tél közepén felragyog a menny.

Megszoktam. Tudok mást? Valakinek fel kellett nevelni a nővérem gyerekeit. Nekem… Nekem kellett felnevelnem.

Azt hittem… Egészen harmincöt éves koromig, hogy a lány az apácazárda kapujában… Az az este ővele… Én azt hittem, hogy megöltem őt. Hogy a pokol kútját mégsem találtam meg, őt nem találtam meg benne, és a tűzben ő is elégett.

És most, amikor végre nyilvánvalóvá vált az, ami mindig is az volt – hogy Michelle-t szeretem –, most kapok egy esélyt arra az életre, ami 1971 tavaszán megnyílt előttem: a lányt nem öltem meg. A lány él. És a lány… Ava.

Kihasználom a kórházi ágy előnyeit, fekszem rajta, amíg csak ki nem szednek onnan újra dolgozni… Sajnos, nem tart sokáig. Nate jön be az ajtón.

Sóhajtva felülök. Ava letarolja az öcsémet az ajtóban, félrenyomja, és ő lép be helyette.

Az elmúlt nyolc évben minden nap láttam őt, most mégsem ő az, hanem a lány.

- Van fogalmad róla, mi van a gyerektömbben?

Szemöldöke a homlokáig szalad, karjával az ajtó fele mutat, miközben oldalra csavart csípőjén lágyan simul a fekete miniszoknya. Az arcát nézem, próbálom keresni a régi vonásait: hogy lehet az, hogy nem ismertem fel kilenc éve, amikor betoppantam a rendelőjébe? Hogy lehet, hogy most sem látom a lányt?

Közben Nate mégis csak besurran, és megáll az ajtó mellett.

- Jó, ha nem zavar, mi megy ott, most van időm beszélni Dee-ről – folytatja.

- John, jól vagy? - kérdezi Nate.

Ava felé fordul. Derékig érő fekete haja hasítja a levegőt. Az öcsémet nézem, ő vajon felismerte?

Nate a falra préselődik Ava tekintetétől, aztán rám néz.

- Jól – válaszolom végül.

- És mi történt? Elájultál a fogászaton – válaszolja.

Ava legyintve hagyja, hogy Nate beszéljen. Az ablakhoz lép, és igazgatni kezdi a függönyt.

- Akkor miért kérdezed, hogy mi történt? - vonom meg a vállam. - Dee-vel mi van? - jut eszembe az elsötétülő váró folyosója, és felszisszenek Anne emlékétől.

Nate rángatva a vállát rázza a fejét.

- Honnan tudjam? A mentő hozott be.

- Az túlzás volt – sóhajtok, és összeszedem magam, hogy vissza induljak dolgozni.

- És én azt honnan tudjam? Külsőre nem sok különbség van egy eszmélet-vesztett és egy halott között – löki oda a mondat végére elhalkuló hanggal.

Anyu jut eszébe, a nagyanyja, ahogy nekem is. Ava kiszúrja, nagyot ránt a függönykarnison, és Nate-re horkan.

- Most ezt nem mondod komolyan, Nate! - villan felé. - Simán halottnak nézted John-t? - vigyorodik el. - Hát, ez őrült jó! - neveti el magát.

- Mi ebben a jó? Halottnak hinni John-t?! Őrült vagy, Ava – morogja az unokaöcsém.

- Az lehet, édesem – nevet még jobban. - De te meg vak. Sötétségben éled az életed, Nate. Számodra nem létezik lélek. A testeket csupán csőhálózatnak látod, ha kilyukad valahol, betapasztod, és ennyi. Szakmunkás vagy. Egy vak vízvezeték szerelő.

Nate unottan forgatja a szemét, de ettől Ava csak még jobban rámászik. És a pillanat - melyben a lányként gondoltam rá - kezd elhalványulni.

- A lelkek testeket keresnek, és a testek lelkeket. Pontosan tudod, miről beszélek! Utánad is lohol állandóan egy. Egy, aki azt ígérte neked, hogy mindig veled lesz. A májusi szellőben, a csípős hidegben, télen a kesztyűdben, nyáron a napfény melegében... – Nate rám pillant, alig látszik, de rémület kezd fodrozódni kék szemében.

A segítségemre vár. Arra, hogy leszedjem róla a pszichoanalízist. De nem teszem, hátha jól sül el.

- Aki a csillagokról mesélt neked aznap este, amikor megtudtad, hogy el fogod veszíteni. Arról, hogy a lelkek is ugyanígy ragyognak!

Nem hiszek a szememnek, amikor Nate az arcához kap, ujjai megrendülve reszketnek. Ava pedig kiélvezi a győzelem ízének minden apró cseppjét. Hozzám fordul, és békén hagyja az öcsémet.

- Neked ezt nem kell magyaráznom – beszél immáron hozzám. - Te többet látsz, látod Anne-t. És lassan megérted, hogy azért maradt veled, hogy megmentse az életed.

De akkor Nate lenyeli a ki sem buggyanó könnyeit, és Ava-ra támad.

- Mit tudhatsz te az én életemről, mi? - kiált rá, és a közvetlen közeléig trappol, mellkasával háton billentve őt. - Te mit tudsz tenni, ha valaki haldoklik? Mit érnek a szavak, amiket úgy csavarsz, ahogy csak akarsz, amikor más nincs eszméleténél, nem lélegzik, és nem ver a szíve. Én összerakom a testét, és újra élni fog. Te? Mit tudsz te? Mit érnek a szavak, ha a halálban senki nem hallja? Ha azzal nem áll el a vérzés, nem forrnak össze a csontok, és indul újra a szív?! Az én kezem között, doktornő, még soha senki nem halt meg, és nem is fog. Ezt vajon te is elmondhatod a praxisodról?

Amikor Ava szélesen rám mosolyodik, már bizsereg a nyelvem, hogy békét teremtsek, de az élet nem békés… A valóság vad, zord és kegyetlen. És az öcsém sohasem tanulta meg a tiszteletet. Sem élet, sem halál fölött. Egyes egyedül önmagát tiszteli.

Ava úgy perdül újra Nate felé, hogy ide érzem a hivatástudatuk kőkemény önbizalmát. Mintha tűz és víz csapna össze. Elemi erő vibrál mindkettőjükből. De tudom, mi lesz a vége. Minden egyes összecsapásukkor ez van. Ava előtt nincsenek titkok, olyan dolgokat is kristálytisztán lát, amiket mi nem, vagy már rég elfelejtettünk -

- nagyot nyekkenek, amikor szívembe vág a tény: ő viszont felismert. Egész végig tudta, ki vagyok: a szomszéd fiú, aki elvette a szüzességét. És képes volt erről hallgatni az elmúlt nyolc évben.

De nem törődnek velem, harcba kezdenek. Megszoktam. Minden alkalommal ezt teszik, amikor csak találkoznak.

- Nárcisztikus neurózis, Nate! Ez a te gondod, édesem. Nem több, és nem kevesebb. Ez a két szó vagy. Látom, fogalmad sincs, mit jelent. Hogy ki volt Narkisszosz…

Feljajdulok belül. Biztosra veszem, hogy Nate tudja, és az arcán elhúzódó baljóslatú mosoly igazol is rögtön, és ez nem Ava vereségét hozza majd magával, hanem Nate elnyúló agonizálását…

Visszafekszem az ágyra.

- Nárciszok nőttek a holtteste fölött. Isten könnye virágot bont, ha jó ember huny el.

Csak Istent ne – sóhajtok, miközben figyelem őket. Vajon tudja, mit tettünk Nate-tel a zárdában?

- Már miért nőne virág? - kacagja Ava. Az öcsém zavarodottan néz felém.

Igen, ez az én saram. Én meséltem neki így újra és újra a családunk „utóéletét”. Ám valójában mindig is azt gondoltam, hogy csak a sátán könnyei éleszthetnek életet a hamuból…

- Ava! Dee-ről beszéljünk, mert mennem kell dolgozni – vágom át végre a vitát feltápászkodva ismét. Vagyis csak szeretném, a nő úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.

- A patak tükrében meglátta saját arcát, és menthetetlenül beleszeretett. Tekintetét eztán nem bírta levenni ama gyönyörűségről, és ott halt meg, a patak partján. Önmagába bolondulva, vakon. Amúgy meg Anne a te kezed között halt meg! Pont ennyit a makulátlan szakmai életedről és a vakságodról...

Szívgörcs, vesegörcs, tüdőgörcs, minden-görcs, amit érzek. Nate szoborrá dermed.

- És vajon ő volt-e az első gyermek, akit megöltél? Hm? Nate?

Tudja. Ava előtt nincsenek titkok.

- De az biztos, szívem, hogy hamarosan egy másik kislányt is elteszel láb alól. Csak várj! És akkor? Akkor vajon mit vágsz a szemembe? Majd mást. Ürügyet, fedősztorit – mert az fix, hogy nem tudod elhagyni a patak partját.

Nate halkan nyögve pillant rám. A szívem szakad meg érte.

- Nem orvos az az orvos, Nate, aki nem veszít el beteget – próbálkozom, de csak mélyebbre vágom a sebet, amit Ava ostorral rávágott.

Szó nélkül hagy ott minket.

- Freud a civilizációt neurotikusokból és személyiségzavarosokból felépülő világnak tekintette. Az emberek, akiket betör a társadalom - mozaikjaikat normák ragasszák egymáshoz, ők az örök szorongók, az önveszélyes önostorozók, öncsonkítók, hamis bűntudat érzésük óceánokat telít meg.

A másik rész a közveszélyes pszichopaták. Az igazi gonoszok, John. Az önimádók, akik másokra veszélyesek.

- Freud az igazi szerelmed – közlöm, miközben próbálok keringést serkenteni a lefagyott arcbőrömbe.

- Az te vagy – válaszolja.

Abbahagyom az arcom dörzsölését, és kitekintek ujjaim közül. Mosolyog.

- Nyilván a neurotikusok táborát gazdagítom – sóhajtok.

- Akarod hallani az őszinte szakvéleményem? – kúszik hozzám kedves mosollyal, amit hihetetlen jól játszik el…

- Depresszió, krónikus szorongás, inszomnia, végkimerülés, kiégés, feldolgozatlan gyászfolyamatok?

- Még valami? - neveti el magát könnyedén karjaival körbefogva a testem. - A legerősebb vagy, aki csak valaha létezett.

- Szóval erős…? - enyhülök meg, és a karomba kapom.

- A poklot is elbírod...

Az arcát nézem, igen, ő az! A csók előtti pillanatban felismerem. A lélegzet torkomon akad, elmosolyodnék, elmondanám, vagy rákérdeznék kamaszkorunk májusi estéjére, de akkor megcsókol.

Az ágyhoz viszem, ám mielőtt rátenném, leugrik a karomból. Kezeit olyan szaporán illeszti a hajszálaim közé, a homlokomra, nyakamra, hogy követni sem tudom.

- Ava… - kezdenék bele megsimítva az arcát, mire a kezemet is lecsapja magáról. - Mi… Mi van veled? Mi? - lépek hátra a tapogatásából.

Akkor leengedi karjait, válla megrázkódik, és mély levegőt vesz.

- Hiszel, John, a végzetben?

- Most már igen…

- Az első találkozásunk óta tudom – mondja lesütött szemekkel.

- Én is… - lépek újra közel, hogy magamhoz öleljem őt, végzetem asszonyát. Azonban ismét elugrik.

- Ki kell vizsgáltatnod magad!

- Mi? Most meg… Miről beszélsz, Ava? - dadogom. - Az első találkozásunk… - kezdenék bele ismét, de közbevág.

- Negyven napig hullt a hó – sóhajtja.

Mégsem emlékszik rám? Az a második találkozásunkkor volt. Amikor Dee-nek volt rá szüksége.

- Már akkor tudtam, hogy neked is meg kell majd küzdened a rákkal, ahogy a nővérednek kellett volna.

- Mi? Rák? Ava… Ava, Dee-ről beszéljünk, aztán ki kell derítenem, hol van, aztán egész éjjel dolgozni fogok – hadarom összezavarodva. - Aztán Nate-et is meg kell keresnem, és ezt az Anne-t… Jézus, Ava, felpörgethetnénk magunkat egy kicsit?

Zuhanok vissza a lámpafényes téli nappal valóságába. Ám úgy néz rám, úgy lép hozzám, úgy bújik hozzám, hogy hiszek neki.

- Rák? - kérdezem magam elé, miközben szorosan hozzám bújik.

- Reed-Sternberg sejtek a hodgkin limfómában* – szuszogja a mellkasomhoz. - Azóta tudom, mióta megtudtam a vezetékneved, és most már itt van. Itt van benned – arcát felém fordítja –, a nyakadban, a lépedben, a májadban.

A pillanat kegyetlenségét az ajtó nyílása rázza darabjaira. Michelle az. Érintésem úgy fagy meg Ava derekán, mintha kesztyű nélkül hóba nyúltam volna: fáj. Michelle arcán a szeplők hullámot ugranak, és tűzvörössé válnak, ahogy megbántja azokat a látvány.

- Látom, semmi bajod – sziszegi tökéletes ívű fogsora közt. - Akkor talán jöhetnél is dolgozni. Millió a beteg – közli, aztán narancsbarna haja erőtlenül hull utána, ahogy kivonul a szobából.

- Menj el orvoshoz! – bújik hozzám jobban Ava. Ledermedt ujjaimat a saját derekához szorítja. - Majd én besegítek.

- A gyerekeknél? - ugrok hátra megrettenve. Ava gyűlöli a gyerekeket, képtelen elviselni őket.

- Hova gondolsz?! Megkeresem Dee-t.

Valahonnan az ágy felől pittyen a telefonom, odasietek, és nyomogatni kezdem.

- Dee írt – mormolom magam elé. - Nem tudták megcsinálni a fogát az áramszünet miatt, így suliba ment.

Aztán kérdezi, hogy jól vagyok-e, és „p.s.” Anne-ék lakcíme.

- Fogorvos? És áramszünet? Csak nem a…? - nyílik nagyra a nő szeme, az enyém pedig felé csillan, ahogy végre egy újabb nagy sóhaj után végre kiderül, emlékszik-e rám. - Na, mindegy, elmegyek érte, mikor végez?

- Ava! Ott voltam… Veled, akkor ott a fogászaton, amikor elment az áram...

- Hát, emlékszel – szusszan, ám épp csak egy pillanatra áll meg. Arca zavarttá és szinte sértődötté fonnyad. Aztán az ajtó felé siet.

- Ava! - lépek utána, de elviharzik.

Utána futnék, de akkor Michelle lép be ismét a szobába. Ajakbiggyesztve tűri, ahogy Ava épp hogy fel nem löki.

- Mi van, kedvenc pszichiáterünk idegösszeomlást kapott? - kérdezi gúnyolódva.

Az életem akár egy óvoda… Mindkét nő gyerekesen hisztis körülöttem. Mindkét nő, ja, és Nate. Az ágyra roskadok, arcom a kezeimbe temetem, adva önmagamnak egyetlen egy másodpercet, hogy újra összerakjam az életem.

Michelle elém guggol, és magához húzza a kezeimet.

- Mi történt? - kérdezi.

- Kiderült, hogy régebbről ismerem Ava-t, mint azt hittem. Az első szerelmem volt, akiről tizennyolc évesen azt hittem, örökre eltűnt az életemből. Hihetetlen, hogy nem ismertem fel nyolc év múlva. Megdöbbentő, hogy sosem szólt róla.

Az együttérzésére várva pillantok a szemébe. De azt várhatom, sértődöttség a válasz. Aztán könnyek.

- Mimi…?

- Shelly – vágja rá. - Shelly-re emlékszel? A szemüveges, fogszabályzós lányra? Hát, nem. Hihetetlen, hogy engem sem ismertél fel. A tizennyolc éves Ava vajon mit tett, hogy megszeretted? Kirúzsozta az ajkát? Vagy megvillantotta a dekoltázsát?

A tizennyolc éves Shelly anyatejet lopott az unokahúgodnak, és minden szabadidejét azzal töltötte, hogy segítsen nektek. De te és Nate! Elbaszott egy álomvilágban lebegtek szüntelen, ahonnan ki sem láttok!

*A hodgkin lymphoma szövettani képére jellemzőek az ún. Reed-Sternberg óriássejtek jelenléte a kórosan elváltozott nyirokszövetekben