2. Ómen

*

John

Eleinte még görcsösen reszketett mindkét karom, miközben Anne rajta fekszik, és lassú komótossággal issza a tápszert. Szeme gyakran ide-oda billeg – mintha állandóan az álom és ébrenlét határán lenne –, de sokszor egész sokáig nézi a szememet.

Minden korttyal egyre nyugszom, és valami ismeretlen, teljes megelégedés lesz úrrá rajtam, ahogy az utolsó korty után egyből álomba merül.

Akkor már bátran ölelem magamhoz, és biztossá válok abban, hogy még ha akarnám, sem tudnám elejteni őt.

A szobájába viszem, és leülök még vele egy kicsit a hintaszékbe. Karomra fektetem, ő pedig a mellkasomhoz fordul, és nagyot szusszan – mintha ő is ugyanolyan elégedett lenne.

Pontosan megérzem azt a pontot, amikor átlép az álmok világába.

Képek villannak elém. A pislogás elsötétülő másodpercében a valóságérzékelésemet megszakítja Anne álma. Látom, amit álmodik.

Meleg van. Szűk, vastag de rugalmas szövetekkel bélelt bölcső. Minden vörös, minden sötét. Majd felbuggyan az ölelő folyadék, és szárad a part. Forrás nyílik, fénnyel szárított, hűvös másvilág. Aztán a nyomás, még szűkebb átjáró képe.

Megrezzenek, és jobban magamhoz szorítom. Fáj mindene. Újra álmodja a születést. Minden félelme az enyém.

Nézem őt: az első fellélegzést éli újra. Ujjaim a mellkasára teszem, és együtt lélegzünk. Milyen piciket, milyen szaporán!

Annyira belemélyedek Anne világába, hogy nem is hallom, mikor érkeznek meg az öcséim. Amikor az ajtó felé nézek, már ott áll a két szőke fiú.

- Hol voltatok ennyi ideig? - kérdezem.

- Hoztunk anyatejet! - válaszolja lelkesen Scott, és felmutat egy üveget, benne sűrű fehér folyadékkal.

Nate felhőkölve kapja ki a kezéből.

- Te beteg vagy! - förmed rá. - Ez hullatej! Mindenképp meg akarod ölni a kisbabát? Menj fürdeni azonnal!

Scott csalódottan rám néz, aztán eltűnik a folyosón.

- Hullatej?! Mit műveltetek? - megy fel bennem a pumpa. - Tudod, mit, Nate… Nem akarom tudni, ez a sírig maradjon a kettőtök titka. Vagy még tovább.

- Oké – mondja, aztán tétován toporog a babát nézve. - Szóval, jól van? És hogy visszük orvosi vizsgálatokra, meg oltásokra? Egy csomó injekciót meg kell kapnia, hogy ne haljon meg.

Már meg sem lepődök Nate tájékozottságán.

- Másodéves vagyok a fősulin, már fél éve van kórházi gyakorlatunk. Ez kimaradt, öcsi?

- Szóval már adtál be injekciót? - kérdezi lelkesen – a szeme csillogásából tudom, hogy holnap az lesz az első, hogy majd ő is meg akarja tanulni, és engem fog agyon szurkálni…

- Egyszer – vallom be. - Ráadásul még csak nem is gyerek volt, hanem idős. Nem hogy újszülött! - bizonytalanodom el.

- Akkor mi lesz?!

- Majd sokat fogok a gyerekosztályon lógni, és önszorgalomból megtanulok mindent.

- És míg tanulsz, ki fogja ezt etetni? Én biztosan nem! - mutat Anne felé.

- Pedig kénytelen leszel – sóhajtok. - Téged nem fognak megtanítani szurizni.

- Akkor viszed magaddal! Nekem suliba kell járnom! - vág vissza Nate.

- Nekem kell suliba járnom! Te már mindent tudsz! Csak balhézni és verekedni jársz oda! Le is érettségizhetnél tizenkét évesen.

Óvatosan felállok, és leteszem a kicsit a bölcsőbe. Betakarom, és bekapcsolom az ellenőrző műszereket. Aztán a folyosóra toloncolom az unokaöcsémet.

- Figyelj – kezdek beszélni, aztán a fürdőszoba ajtajához lépek Scott-ra pillantani –, holnap péntek. Itthon maradok a babával, este meg elköltözünk. Ott majd keresünk babysitter-t.

Scott a kádban ül, csendben mosakszik.

- Vele minden rendben? - kérdezem Scott felé biccentve.

- Önthetek hipót a fürdővízébe?

- Nem… Na, jó, mit műveltetek?

- Mmm – nyögi, karjait a teste elé húzva.

Elkapom a csuklóját, és a szemem elé vonom. Négy szó áll a tenyerén egymás alatt: „hideg, merev, sápadt, lila”.

- A hullajelenségek – tátogom megrendülve. - Hozom a hipót…

*

Nate

Miután John megfürdette Scott-tot, nekem is hipófürdőt kellett vennem. Nem kérdezett többet a dologról, én pedig nem akartam, hogy megint sírni kezdjen.

Mindig is érzékeny volt, de azért nem mint egy bőgőmasina. Ám egy éve mást sem csinált. Amint beért a házba, egyből kitört belőle a zokogás, aztán felrohant a szobájába, és minimum egy órára bezárkózott.

És én csak álltam az előszobában, hogy mi lehet ott, ami minden nap ennyire kiborítja. Először lepakoltam a falakról anya festményeit.

Az ajtó melletti egy homokhegyet ábrázolt, vagy sivatagot. Egyetlen út szelte át a buckákat, egyik szélén egy fekete csuhás alak, másik szélén egy szőke kislány.

A másik oldalon egy éjszakát ábrázoló festmény függött, sötétkék és lila színekkel. Tó, csillagos ég, és egy nagyon hosszú romos stég, amely egy csónakhoz vezetett. A stég elején egy fekete hajú kislány állt, a végén ugyanaz a fekete csuhás alak.

A lépcső melletti falon virágos tavasz függött – vagy nyár – halványsárga fény-színekkel. A mi házunkkal a közepén. Az egyik emeleti ablakban a fekete hajú lány, lent a pipacsok között a szőke.

A negyedik festményt nem tudta befejezni – terhesen kezdte el-, de azért John azt is feltette a falra. A vászon alja van csak befestve, a felső fele üres. Azt hiszem, az ott a pokol. Ördögökkel és kígyókkal, megkínzott emberekkel. Igazán hátborzongató hatást keltve. Talán John is félt ettől a képtől.

De ezután sem változott semmi. Így aztán elpakoltam a bekeretezett fotókat is.

Nagyi és papi, illetve a szüleim esküvői képét. Egy fotót, amin a nagyi és anya ült a pipacsok között , abból font koszorúval a fekete hajukban.

Aztán egy fürdőzős fotó a családról, amin mindenki rajta volt. Scott kisbabaként mózeskosárban, én John nyakában ülve a tóban, papi és apa sörrel a kezükben dohányozva, nagyi és anya mellettük félárnyékban egy pokrócon Scott-tal. Minden nyár minden hétvégéjét így töltöttük…

Egy fotó John-ról és anyáról. John valamivel idősebb lehetett a képen, mint most én vagyok. Anya a karjában, John a derekánál tartva emeli őt a magasba. Azt hiszem, a nagyiék egyik házassági évfordulóján készült a fotó. John fekete ingben, anya gyönyörű, fehér fátyol-ruhában öleli az öccse nyakát. Anya John-ra nevet, ő pedig mosolyog. Látszik, hogy nagyon szerették egymást.

Aztán egy karácsonyi kép, amin John-nal és Scott-tal vagyok lefotózva. Scott talán csak két-három éves, a fa előtt ül, mellette guggolunk átölelve egymást, és mindannyiunkon ugyanolyan piros, rénszarvasos pulóver van.

Nem szólt semmit, amiért eltüntettem ezeket az emlékeket. Ám rögtön utána belekezdett a kertészkedésbe. Őszirózsát ültetett a kert végébe, aztán a kőfalon túlra is.

Sosem értettem, hogy a tarig égett talajban hogy maradhat meg bármilyen virág… De erre azt mondta: ha isten engedte, hogy a nevében ennyi szörnyűséget kövessenek el a jelképét viselő apácák, akik elvileg az ő feleségeinek vallják magukat, akkor az a minimum, hogy a megkínzott gyerekek hamvaiból gyönyörű rózsákba leheljen lelket.

Hogy szépként éljenek a következő életeikben.

Én nem hiszek sem a szépségben, sem a halál utáni életben. Hiába szép valaki, ha nem elég erős ahhoz, hogy bátran viselje, ha rossz dolgok történnek. Anya holttestét elnézve meg nem igazán tudom elképzelni, hogy a bomlás után bármi is legyen.

Aztán annyi idő után ma láttam először John-t mosolyogni. És ennek a baba az oka. Tehát: életben kell tartanom a babát, ahhoz, hogy John ismét megtanuljon nevetni.

Miután leellenőriztem, hogy Scott alaposan mosott-e fogat, felolvastattam vele azt a mesét, amit anya szokott neki elmondani. De mostantól ő olvas! Nem állapot, hogy hét évesen még alig megy neki. Én már három évesen folyékonyan tudtam, nem lehet az én öcsém ilyen fogyatékos!

Aztán átmegyek John szobájába. Kopogok, és óvatosan benyitok.

- Nem alszol még?

Az ágyán ül könyvekkel körbevéve.

- Nem, gyere! - mondja, és nagyon örülök, hogy én is kapok egy mosolyt olyan hosszú idő után. - Hogy vagy? - kérdezi.

- Most, hogy anya meghalt?

John arca lesápad, aztán odébb söpri a könyveit, hogy le tudjak ülni vele szemben az ágyra.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az egész borzalom megtörtént – folytatja John könnybe lábadt szemekkel. - Hogy mindennek velünk kellett megtörténnie. Olyan tökéletes volt eddig minden. El sem hiszem…

- Nem akarlak sírni látni – válaszolom. - Szerintem isten is úgy gondolja, hogy eleget sírtál már értük. Szeretném, ha elfelejtenénk őket.

- Nate, nem lehet elfelejteni őket. Egész eddigi életünk mindennapjai voltak mindannyian.

- Én azért megpróbálom elfelejteni őket. Ha egész nap rájuk gondolok, csomó időm elmegy vele.

- Fogalmam sincs, mit hogy kell csinálni, Nate, de a költözés biztosan jó ötlet.

- És hova költözünk? - kérdezem megragadva bármit, amivel elterelhetem a szót.

- Az Avalon park-i Dante útra. Szép a lakás, és egy nagy parkra néz a nappali. Négy szoba van, mindenki kap sajátot.

- Dante? Most tanultuk a suliban. A pokolról írt. Ez nem nagyon rossz ómen, John?