V. 1972

1. Február 29

*

John

Fürdőszoba, tükör. A szám lélegzik, nem én. Nem lélegzik, csupán mozog.

Nem lélegzek, nem érzek, az agyam is leállt. Csak nézem magam a tükörben, de nem látok.

Nem, mint Nate. Üvöltve rohan utánam. Teste felrobban a gesztikulálástól.

- MEGHALT A BABA!

Felkapom a fejem, aztán a csap szélére állított kütyükre vetem: az egyik békés ritmusban csipog, a másik csendes.

Visszafordulok.

- Azt hittem, ezt akarod!

Nate arca töredezni kezd, de már ő sem tud sírni. A könnyek elfogytak valahol a kórház és a hazaút között.

- Nem halt meg! Csak alszik! - morgom. - Hol van Scott? Kértelek, hogy rá vigyázz. Szerintem sokkot kapott.

- Én is sokkot kaptam! - üvölti.

- Csssssss!!! Ne ordíts! Fel fogod ébreszteni!

- Meg fog halni nálunk! Elloptad a babát, John!

Akkor végre megtalálom a módját, hogy is kell mélyet lélegezni.

- Persze, hogy elloptam! Nem csak a babát vették volna el, hanem titeket is, Nate! Még tizenkilenc sem vagyok! Le kellett lépnünk, amilyen gyorsan csak lehetett, és innen is mennünk kell. Találtam egy lakást, amit ki fogunk bérelni.

- Anya mellett akartam volna még maradni – sírja el magát csendesebben. - Csak elbúcsúzni… Megígérted, hogy a végén majd láthatom még. Nem engedted… - A talajra rázza a sírás – Azóta nem láthattam, amióta… Az az este óta nem, amikor megtudtam, hogy beteg.

A sírás módja is rám lel…

- Darabokra hasad a szívem érted, Nate! - zokogom, és az ölelésembe húzom őt. Hosszú percekig, talán órákig is így maradunk bőrig áztatva egymást könnyeinkkel.

- Soha többé nem fogok sírni – húzódik el tőlem hirtelen. - Soha többé nem fogok szeretni. Soha többé nem fogok érezni.

- Mégis mit számít, Nate?! - Nem néz rám, úgy dörzsöli az arcát, mintha a bőrt is le akarná szedni róla. - Most nem számít, mi van a fejedben, vagy a szívedben! Valahogy túl kell élnünk a következő éveket úgy, hogy Scott és a baba is túléljék. De együtt, Nate!

Közömbös arccal néz rám.

- Mi a neve?

- Nem tudom… Nem is tudom… Angie csak annyit tudott mondani, hogy… - sírom el magam újra, aztán a babaőrző is felvisít.

Egymásra nézünk, aztán hanyatt-homlok rohanni kezdünk Angie-ék – vagyis Angie, vagyis egy régen megüresedett hálószoba irányába.

A bölcsőhöz rohanok. Az apró arc vörös, az egész egy üvöltő torok. Lehajolok, és óráknak tűnik, mire ki merem emelni onnan. A vállamhoz teszem, és meg sem merek mozdulni, nehogy leesen a feje, vagy ilyesmi…

Nate az ajtóból néz.

- Beteg! Biztos beteg! Nem szabadott volna elhoznunk – szólal meg.

A keserves sírás abbamarad a karomban. És ettől ismeretlen érzés áramlik szét a testemben, erősebben meg merem ölelni. A könnyeimnek talán egy a forrása, de ez mégis sokkal másabb: mélységig meghatódok, és felesküszöm arra, hogy mindig vigyázni fogok erre a kislányra. Most és mindig is.

- Csak éhes – válaszolom mosolyogva.

Nate összerántja szemöldökét.

- Jó, és honnan szerzünk egy női emlőt?!

- „Női emlőt”? - vigyorodom el. - Tápszer a dobozban, cumisüveg a konyhában. Ennyi.

- És akkor hogy fogja azt hinni, hogy az anyja mellét szopja?

- Ő nem fogja tudni, hogy mi az az „anya”…

- Mázlista! - bukik ki belőle.

- Igen? Gondolod? - pipulok be. - Mindketten gyilkosok vagyunk. Gyilkos gyerekek! Ennél mázlistább nem is lehetne, nem?! - korholom le. - Menj, keresd meg az öcsédet, mielőtt az is kinyír valakit – bukik ki belőlem.

- És miért én?

- Inkább te eteted a babát? - csillan fel bennem a remény.

- Azt már nem! Ma ölte meg az anyámat! - förmed rám.

- És az én anyámat ki ölte meg? - vágom rá, de még a kérdés közepénél mellkason vág a bűntudat.

Attól félek, most megy világgá. Aztán mosolyogva néz rám.

- Szóval gyilkos babának gyilkos bátyjai vannak? Nem is lehetne ennél jobb helyen… - mondja, aztán elindul.

Ahogy elindulok a babával a konyha felé, Nate visszanéz.

- A kórházi karszalag! Rajta van a neve!

Magam felé fordítom apró karját.

- Anne. A neve Anne.

*

Ava

Hiszterektómia* - a szót közvetlenül azelőtt hallottam, hogy betoltak volna a műtőbe. Akkor hallottam először és utoljára. De tudom, hogy sok hónapja kihirdethették az ítéletet. És az ítélethez természetesen a kínzás is hozzátartozott: nem tudhattam, mi lesz a negyvenedik hét végén - de még addig sem vártak.

Futok. Legalábbis futni akarok, de nem mozog úgy a lábam, ahogy akarom. Néha mondok valamit, a nevét kiáltom. Néha látok, máskor emlékek takarják tekintetem sötétlila függönyként: rózsaszín karszalag – csak ennyit láthattam belőle, aztán elvették tőlem. A méhemmel együtt.

Őt keresem, botladozok a lábujjaimban, és minden lépésnél vér lottyan a hüvelyemből.

Nem tudom, hol vagyok, merre megyek. Keresem őt, mégis előlük menekülök. Galambfos-szürke folyosók nyílnak egymásból, egyre többfelé ágazva.

Megszédülök. Neki esek egy ajtónak, beesek egy terembe. Olyan, mint egy hűtőház. Nagyon hideg van.

A padlón hasalok, combjaim körül vértócsa hízik – ez az egyetlen kellemesen langyos ezen a helyen.

Fel kell állnom! Fel kell állnom! - kántálom – Meg kell keresselek! Hol vagy? - sikítom keservesen. A düh segít újra talpra tápászkodnom.

Akkor úgy érzem, egy lökettel loccsan ki belőlem több liter vér. Talpaimra nézve be is bizonyosodik: sokkal nagyobb a tócsa, mint amire számítottam.

- A kisbabámat keresem! - szólok kétségbeesetten az egyik hordágyon ülő szőke kisfiúnak.

Balra mutat. Odavonszolom magam a síkossá váló padlón, aztán ráomlok az apró fedetlen inkubátorra.

Egy sötétkék újszülött, inkább fekete. Torkomból több ezer életnyi sikoly tör elő – az összes anya torka az enyém, akik elvesztettünk gyermeket.

Aztán magamhoz térek és újra feltápászkodok: ennek itt kék a karszalagja - ez nem Dianne.

*

Nate

Talán engedned kellett volna, hogy kinyuvadt állatok tetemeit vizsgáljam – szavaim gondolatban John-hoz szólnak, a valóságban anya holtteste mellett térdelek a hordágyon.

Mellettem az öcsém, vagyis már odébb ment – a szomszédos kiságyba tett hullababával játszik.

Ha engedted volna, most nem anyán vizsgálnám a jelenségeket.

Bár a szag egyáltalán nem olyan, mint a dögök bomló, kukacoktól hemzsegő szaga. Édes, tömény, nehéz szag, melynek súlya van, és a nyelvemre tapad – komoly íze van.

Ha nem vettél volna el anyától, el tudtam volna búcsúzni tőle úgy, hogy vanília illat lengi körbe. Nem ez az édes szarszag.

Az arca merev, teste lila, ahol az ágyat érinti. És csak egy dolgot sajnálok nagyon, hogy nincs nálam a jegyzetfüzetem…

Körbenézek. Scott valami iszonyú beteg dolgot művel. Egy másik hulla is fekszik a földön, szépen terjedő vértócsa úszik alatta. Ő valamiért még nem került fel sem fémasztalra, sem hordágyra. Hálóingben fekszik mozdulatlanul.

Legalábbis eddig úgy feküdt. Scott valahogy elfordította, a hullababát a melléhez húzta, és épp azzal játszik, hogy betoligálja a mellét a baba szájába.

- Scott! - szólok rá. - Azonnal hagyd abba! Undorító hullabaktériumos leszel, megfertőzöd Anne-t, és meghal.

Rám néz, de tovább folytatja, úgy kérdez vissza.

- Ki az az Anne?

- A húgod.

És akkor végre találok egy tollat. Lehúzom a kupakját, és a tenyerem bőrére jegyzetelem a halált: hideg, merev, sápadt, lila.

*méheltávolítás