3. Nem és nem

*

Nate

- Én meg halálra késeltem a nagymamámat…

Úgy tör fel bennem az emlék, mint egy átpiált éjszaka után a reggeli első, savas hányás.

- Még tizenkettő sem voltam, és te azt mondtad, hogy baleset volt. Én meg még hittem is neked. Mert akkor is elhittem azt, hogy a halottnak már semmi sem fáj…

Honnan tudhattam volna, hogy még él?! A szemei kipeckelődve meredtek a távolba, nem mozdult, nem reagált semmire… Honnan tudhattam volna, hogy ez csak egy akut pszichiátriai kórkép, és nem a halál?!

Meg sem fordult a fejemben, hogy élő ember kibírja azokat a sebeket. Most már tudom, hogy a legelső karcolástól addig, míg a konyhakés éle teljesen el nem tűnt a testében – mindent érzett. Sikított, vonaglott, őrjöngött legbelül. Mint az anesztes műhibák. A bénítás sikerül, az érzékek bekapcsolva maradnak: pokoli, kibírhatatlan fájdalom teljes védekezés-képtelenségben.

És míg én a fogaid miatt aggódtam a végletekig, pont én okoztam ekkora borzalmat. Hogy történhetett ez meg, úgy mégis?

Hogy mondhattad azt mindezek után, hogy normális vagyok? Kurvára nem stimmelt bennem valami. Normális tizenkét éves nem öli meg az imádott nagyanyját.

De nekem mindig is te voltál az, akinek gondolkozás nélkül elhittem mindent. Hogy baleset volt. Félreértés… Még magadra is vállaltad az egészet. Azt mondtad, a te hibád, hiszen te beszéltél akkor a halálról, talán félreérthetően.

Beszélek az előttem lévő üvegfalnak, mely Dee kórtermétől választ el.

- Mindez mindig eszembe jut, amikor Dee őrültséget csinál. Talán az ő világában minden elmebetegnek tűnő tett logikusnak tűnik, pont úgy, ahogy az enyém is az volt. Talán te vagy az egyetlen, aki megérted őt. Aki megértett engem, és Scott-ot is.

És te vagy az egyetlen, aki még ugyanúgy szereted, mint a kezdetekkor. Én már nem akarom őt.

- Dehogynem. Ő a húgod. Akármit is mondasz, akárhogy is érzel most, tudom, hogy szereted őt – válaszolja mellettem állva.

- Nem, ő nem a húgom. Nem ő a húgom.

*

Dee

Lassan nyílik a szemem, légzésem nyugodt, tökéletesen kipihentnek érzem magam. Örülök Nate-nek is. Könnyűnek érzem magam, lebegőn gondtalannak. Már nyílik az ajkam, hogy mindenért bocsánatot kérjek tőle, és megöleljem, ám észreveszem, hogy sír.

Azonnal eszembe ötlik az oka: Anne. Egyre gyűlik bennem az irigy harag, ahogy bánatcseppes arcát figyelem. Végül feladom. Mit tehetnék még azért, hogy újra engem szeressen húgaként Anne helyett?!

Anne sokkal erősebb. Ha kedve úgy szottyan, simán eltesz láb alól. Talán ez lenne a legjobb – persze, nem. Jobb lenne, ha ő halna meg.

- A homlokodon és a nyakadon van egy-egy mély seb – szólal meg hirtelen anélkül, hogy rám nézne, nem is tudom, hogy és mikor vette észre, hogy ébren vagyok. - Kivettem onnan a varratokat, de még gyógyulnia kell, úgyhogy légy szíves – kék szeme végül rám pillant –, ne tépkedd a tapaszt, ne piszkáld, és vakard, mert nem fogom még egyszer összevarrni.

- Miért szereted őt jobban? - tör ki belőlem végül a kétségbeesés.

- Kit? - sóhajt, és feláll, hogy összepakolja az orvosi cuccokat.

- Anne-t.

- Ez hülyeség, Dee… - mormolja a szavakat, miközben igyekszik kerülni a tekintetem.

- Láttam, ahogy megölelted!

Megáll, arcát lassan felém fordítja, karjait egymásba fonja – mintha fázna, dörzsöli azokat, majd a kórterem üvegfala felé néz.

- Engem még sosem öleltél meg! Soha! Nem is szerettél soha! Igaz? - Szemem halk könnyeket présel magából, mire Nate visszafordul.

- Dehogynem, Dee… - sóhajt, aztán leül az ágy végébe.

Nekem háttal, csupán kissé felém fordított arccal beszél maga elé.

- Anne mindig is az életünk része volt. És vele sokkal könnyebb… - kezdi, aztán hirtelen közelebb csúszik. - Vagyis, ez hülyeség, Dee! Hogy láthattad, hogy megölelem őt?!

- Örültél neki, mosolyogtál rá. Ha rám nézel, mindig szomorú vagy, vagy rohadtul dühös. Engem nem szeretsz, csak őt.

Akkor megint elfordul könnyeim elől, és az üvegfal felé néz.

- Kit nézel? - kérdezem.

- Ugye te is tudod, hogy ki áll ott? - fordul újra felém még közelebb csúszva.

Az üvegfal felé nézek.

- A férfi, akivel beszélgetnem kell?

Még be sem fejezem a mondatot, Nate hirtelen ragadja meg a vállamat, és erősen a mellkasához szorít.

- Azt mondja, az autóbalesetre emlékszel. Ugye tudod, hogy ki halt meg akkor? - súgja.

A férfi benyit. Nate a szemembe néz.

- Mondd, hogy tudod! Ki halt meg? Dee, tudom, hogy tudod! - vallat hadarva.

- Nate! - szólal meg a férfi. Hozzánk lép, és megérinti a bátyám vállát. - Nate, ne! Még nem lehet.

Nate ujjai közé temeti az arcát, aztán kisiet a teremből. A férfi a helyére ül. Kedvesen mosolyog.

- Hogy vagy?

- Furán… Megőrültem?

- Anne tette…? - kérdezi bólintva.

- Igen. De én kezdtem – sírtam el magam ismét. A férfi egy papírzsebkendőt nyújt felém.

- Meg akartad ölni?

- Nem. Igen. Talán… Nem tudom! Nem… - döntöm el végül. - Persze, hogy nem, de nem tudom őt sehogy sem kirakni a lakásból. Még mindig velünk él, pedig már Scott sincs itt. Ő miért nem költözik már el?

- Dee… - mosolyodik el. - Hoztam neked valakit! - mondja, és háta mögül elővesz egy macit.

- Teddy! - kapom ki a kezéből, és ujjaink egy pillanatra egymáshoz érnek.

Ujjam távolodik, de tekintetem sötétkék szemébe akad. Aztán a kezemet is elkapja, és megszorítja. Mintha lehunynám a szemem, de őt látva álmodom.

John-ról… Hideg van… Szemem barna pokróc takarja, de nem melegít: egyre ráz a hideg. A takaró lerepül. Fölöttem Nate arca: szeplős a lámpafényben. Jéghideg tenyere a homlokomon. Majd a plafon és a nyakamra zuhanó takaró.

Árnyak vihognak éles hangon a plafonról. Karom lebénul, pedig magamra kéne rántani a plédet. A vibráló fekete alakok végül egy nagy szörnnyé gyűlnek: szeme lesz, szája, hatalmas fogai. Elnémulva vigyorog rám, és egyre hízva dülleszkedik felém. Halkan nyöszörögve szorítom össze szemem, szám. Árnyszája a nyakamba liheg, aztán nyelvet eresztve végignyalja nyakam, arcom.

Felsikítok.

- Mi van? - siet vissza Nate.

A plafont bámulom, majd a szoba sarkait, aztán csak a bátyám értetlen arcát. Mielőtt szólhatnék, valami rettentő keserű cukrot nyom a számba. A mellkasára köpöm, és sírni kezdek.

- Ne hisztizz, lázas vagy, le kell nyelned! - mondja, aztán újra a számba nyomja a fehér bogyót.

Megpróbálom lenyelni, de a torkomra tapad, és apró nyilak állnak bele a nyelvembe. Fuldokolni kezdek, aztán ismét Nate-re köpöm.

- Basszus már! Ha nem nyeled le, John ekkora szurit fog a kis popódba tolni – mutat egy méternyi távot két karja között.

Torokfájással nézek újra a férfi szemeibe. Elmosolyodik.

- Nate elkapta – jut eszembe, ő elneveti magát. - És egy bazi nagy tűvel szúrtad seggen. Hogy sikított! - nevetek én is.

Aztán tudatosodik csak bennem, hogy… Könnybe lábadt szemmel harap az ajkába, és szorosabbra fűzi ujjait az enyém közé.

- Emlékezz rám, Dee – súgja. - Még itt vagyok. Gyere vissza, kicsim!

- Nem lehetsz… Te nem… Ő meghalt! Miért szórakoztok velem? Láttam, ahogy meghal! Engem felnyársalt a parázsló fa, ott voltam a magasban, láttam őt. Láttam, mielőtt felgyulladtam...

Nagyot pislantva nézek újra a férfire. Még mindig ő az: John.

- Te vagy az…?

- Én – mosolyog.

- Akkor hát, én haltam meg.

- Hát, itt vagy… Itt vagy, Dee. Te sem haltál meg! Mindketten itt vagyunk. Nincs kőfal. Nincs üvegfal, nincsenek tükrök. Itt vagy, kicsim.

Az üvegfal felé pillantok. Nate áll ott, minket figyel. Mire újra a férfire néznék, már sehol sincs. És én sem. Megvakultam. Csupán az egyre növő árnyék vihog az arcomba.

- Csak Anne – szusszanok.

*

Anne

- Hogy vagy? - kérdezem. - Sírtál? Mi történt?

- Jól igazából – válaszolja John. - Annyi év után, végre emlékszik rám.

- Ne éld bele magad! Holnap újra zöldség lesz… Nem rá kellene minden idődet pazarolnod, hanem a betegségekre.

- Anne… Miért bántottad őt?

- Te mit tettél volna? Meg akart ölni, puszta önvédelem volt.

- Ha egy orvos nyaki verőérre céloz, Anne, az gyilkossági kísérlet.

- És? Bezáratsz? - vigyorodok el. - Inkább rád koncentráljunk. Ha a kísérleti szer túljut az állatkísérleteken, kellenek tesztalanyok. Szóval ideje jelentkezned!

- Nem – vágja rá határozottan.

- Tessék?

- Nem tűnhetek el Dee közeléből. Olyan közel vagyunk már! Minden nappal egyre több jut eszébe!

- Ki a faszt érdekel, John?! Mégis miért olyan fontos ő? Az, hogy vannak pillanatok, amikor visszatér, mégis mit számít, amikor minden csak ideiglenes? A csaj alig létezik többet egy mélykómásnál. Inkább hulla, mint egy katatón kómás.

- Ha így gondolod, felmérhetnéd a Glasgow-kóma státuszát!

- Kutatóorvos vagyok, John, nem neurológus. Mondjon véleményt Sternberg doktornő!

- Ava sem tud… Én sem, és semmilyen orvos, Anne! Csak te tudnád őt megvizsgálni, amikor „zöldség”.

- Hogy-hogy?

- Hát nem tudod? - kérdez vissza John. - Te vagy az, aki kómában tartod! Szeretném, ha segítenél nekem… Visszahozni őt! Ha segítesz, kísérletezgethetsz rajtam. Na?

- Nem.