Abbynek, nagyon rosszul esett, hogy férje szó nélkül távozott a reggel. Este neki is elmondta, hogy mi történt és azt is, hogy meg fogja keresni Nathant. Abby nem akart akkor, beszélni arról, hogy ez mennyire veszélyes és mi lesz, ha nem tér vissza. Gondolta hagyja pihenni férjét, de arra számított, hogy legalább reggel megbeszélik. Nem így lett Mills szó nélkül ment el.

Alice készen állt, így elindultak az iskolába. A kislány természetesen nem tudott édesapja öngyilkos küldetéséről.

Bella, a tanítónő meglepetten látta, hogy nem Mills viszi a kis Alicet az iskolába.

- Mis. Abby, jó reggelt! Hát nem a seriff kíséri el ma az iskolába Alicet? – mosolygott Bella a kislányra.

- Kislányom, menj szépen be a terembe! – mondta Abby. Mikor a lány bement folytatta. – A seriff nem jöhetett ma, mert szörnyű dolog történt!

- Ugyan mi? – kérdezte Bella nyugtalan hangon.

- A tegnap este az előadás után, Nathan bement az őrsre! A démonok megszállták és megszöktek. Charlie ma reggel a keresésükre indult! – magyarázta Abby.

- Jóságos Isten! – mondta Bella és kezét önkéntelenül is a hasára helyezte.

Mills és Jeffrey felhagyott, Haskell keresésével. Tovább mentek az erdőben, kísérteties volt az egész erdő, csak a szél süvítését lehetett hallani és a fák recsegését. Nemsokára havazni is kezdett, de olyan sűrűn és annyira kavarta a szél, hogy kénytelenek voltak megállni.

- Nem mehetünk így tovább! – mondta Jeffrey.

- Remélem még este előtt véget ér a hóvihar! – tűnődött Mills.

- Azt én is remélem, másképp, jaj nekünk! – felelte Jeffrey és miközben behúzta nyakát, fennebb hajtotta kabátja gallérját.

Ahogy tehetetlenül álltak a viharban, Mills mintha egy emberi alakot vélt közeledni feléjük.

- Jeffrey, jön valaki! 

- Hol? Lehet Haskell az! – nézelődött Jeffrey.

- Ez nem Haskell! – mondta Mills olyan halkan, hogy talán csak ő hallotta.

Nemsokára Jeffrey is megpillantotta a közeledő embert, Nathan volt az.

- Hát voltak olyan bolondok és keresésünkre indultak! – mondták a démonok.

- Most meghaltok! – sziszegte Mills a fogai közt, miközben a karót szorosabban kezdte markolni.

- Nocsak, seriff! Csaknem egy karóval akar végezni velünk? – nevettek Nathan démonai.

- Van ám fegyverünk is! – mondta Jeffrey és revolverét előrántva Nathanra lőtt, ami a vállát találta el.

- Ti nyomorultak! – üvöltötték a démonok. – Mind meghaltok!

Nathan egy korhadt fatörzset pillantott meg, nem messze tőle. Oda lépett és felemelte, óriási vastag farönköt. Feje fölé emelte és teljes erejéből a két seriff irányába dobta el. 

Bella gondolataiba mélyedve állott az iskola ajtója előtt, a távolodó gyerekeket figyelte. Mind olyan boldogak voltak, szüleik kezét szorítva, vígan ugrándoztak a hóba. Valamikor neki is lesz egy ilyen vidám kis gyereke – gondolta. Hirtelen a jósnő szavai hasítottak bele elméjébe: A baba! Valami szörnyűség fog történni… 

Badarság, össze-vissza, beszélt! – próbálta elhessegetni a kínzó gondolatot. Sikerült is neki, de egyik kínzó gondolat követte a másikat.

Vajon mi lesz Charlieval? Az újévi éjszaka után, még nem volt alkalma beszélni vele. Vajon csak kihasználta megint? Lehet nem is érez semmit iránta, csak játszik vele! Az egyetlen dolog, amire igazán vágyik, hogy vele lehessen. Valahol távol ettől a borzalmas várostól, békében nevelnék a gyereküket. Mi lesz, ha többé nem tér vissza, ha bántódása esik a démonok üldözése közben? – kirázta a hideg, visszament az osztályterembe.

Épp hogy volt annyi ideje Millsnek és Jeffreynek, hogy lekapják, fejüket a méretes farönk elől. A farönk süvítve repült el a fejük felett és a mögöttük lévő fáknak csapódva darabokra szakadt. 

- Te rohadék! – kiáltotta Mills és Nathan felé iramodott.

Nathan széles vigyorral a száján és kéken ragyogó szemekkel várta, hogy a seriff közelebb érjen hozzá. Mills mikor elég közel jutott hozzá, felemelte a karót és lesújtott vele, ám Nathan gyors mozdulattal kilépett előle és nagyot taszított rajta. Mills előre bukott a hóba és csúszott pár métert, míg egy fa meg nem állította. A fejét erősen beverte a fába, eszméletét veszítette. 

- Most te következel! – mondták a démonok, Jeffreynek.

- Gyertek csak átkozottak! – kiáltotta Jeffrey és lőni kezdte Nathant.

Nathan egyre közeledett a seriff helyetteshez, valahányszor egy golyó a testébe fúródott, csak egy kis pillanatra állította meg és már lépkedett is tovább. 

Az utolsó golyó egyenesen Nathan fejébe fúródott, ettől hátra vetődött és nagy erővel a földre zuhant.

Jeffrey tudta, hogy ez nem tart sokáig és gyorsan újra kezdte tölteni a revolverét. 

Nathan felemelte fejét, majd lassan feltérdelt és Jeffreyre nézett. A homlokába ütött lyukból ömlött az a kék massza és beterítette az egész arcát. Kísértetiesen nevetett és egy hirtelen mozdulattal felugrott és Jeffrey előtt termett, akinek nem sikerült újra tölteni fegyverét. Nathan kiütötte, Jeffrey kezéből a revolvert és torkon ragadta. Egy fának szögezte a seriff helyettest és a levegőbe emelte, miközben még mindig a torkát szorongatta. Jeffrey tehetetlen volt, bármennyire is erőlködött, hogy lefejtse Nathan kezét a nyakáról nem sikerült neki, a levegője meg egyre csak fogyott. Már fuldoklott, mikor utolsó erejét összeszedve ágyékon rúgta Nathant. Végre elengedte a nyakát, Jeffrey a földre esve kapkodott levegő után.

Nem sokáig élvezhette a frisslevegőt Jeffrey, mert Nathan rá térdelt és újfent fojtogatni kezdte. 

Most már úgy tűnt nincs menekvés, látása egyre homályosabb lett, már nem volt ereje küzdeni. Ám ekkor a szorítás enyhült Jeffrey nyakán. Hallotta, ahogy felnyögnek a démonok és Nathan arca eltorzul.