Másnap Mills és a doktor az indiánfaluba indultak, hogy meggyőzzék a főnököt arról, hogy lányának egyetlen esélye van a túlélésre. Tudták ők is, hogy őrültség William ötlete, de jobbat ők sem tudtak. Végül is ez Mataoka döntése. Rajta áll, hogy Új Hajnal életben marad, vagy meghal.

- Mataoka, egyetlen mód van a lánya megmentésére! – mondta Mills.

- Mi lenne az? – kérdezte Mataoka.

- William apját a démonok visszahozták a halálból, talán rá tudjuk beszélni őket, hogy a lányát is meggyógyítsák!

- Ki felé, takarodjatok! – kiáltott Mataoka. – Nem engedni lányomat démon közelébe. Inkább halni meg! Ki a falumból most! – toporzékolt az indián főnök.

- Mataoka ez az egyetlen esélye! Nem kívánhatja, hogy meghaljon a lánya! – próbálta győzködni a doktor is a dühös apát.

- Nem! Menjenek! Hamarosan utána menni és visszahozom faluba! – mondta Mataoka.

Mills és Dr. Lyam visszamentek a farmra és elmondták Williamnek, hogy Mataoka hajthatatlan. 

William nagyon elkeseredett, bele borzongott a gondolatba, hogy végig kell, nézze első szerelmének a haláltusáját.

Nemsokára megérkezett Mataoka és Nantakvod. Az indián főnök mikor meglátta lányát, hogy halálsápadtan fekszik az ágyon és már alig lélegzik, elszállt minden ereje. Egyetlen dolog akadályozta meg abban, hogy ne sírjon, a büszkesége.

- Döntöttem! – mondta végül. – Tegyünk próbát démonnal, de én is lenni ott! 

- Rendben Mataoka! Jól döntött! – mondta Mills. – Még csak azt kell kitalálnunk, hogy hogyan győzzük meg a démonokat!

Hordággyal vitték Új Hajnalt az őrsre. Dyton eszénél volt, de azért neki is elmondták, hogy mit szeretnének, mert tudták, hogy a démonok úgy is hallanak mindent.

- Legszívesebben megölném magam! – mondta Dyton. – De ezek a rohadékok még azt sem engedik! Nem hiszem seriff, hogy jó ötlet a lányt…

Hirtelen Dyton szeme felvillant és gúnyos mosoly ült ki az arcára. A démonok voltak azok, át vették a hatalmat elméje felett.

- Meg tudjuk gyógyítani! – mondták a hangok. – De kérünk valamit cserébe!

- Mit kértek? Szabadon nem engedünk, arról szó sem lehet! – mondta Mills.

- Egy új testet kérünk ez már túl gyenge! – felelték a démonok.

- Nem, azt nem! – mondta Mills és kalapját a földhöz csapta.

Csönd lett mindenki meg volt döbbenve a démonok kérésen, hisz lehetetlent kértek. Ki áldozná fel magát?

- Majd én! – mondta William.

- Szó sem lehet róla, nem lesz még egy ember áldozata ezeknek a mocskoknak! Nem engedem! – mondta a seriff dühösen.

Mataoka csöndben figyelte Williamet, most jött csak rá, hogy ez a fiú bármire képes a lányáért.

- Én, lenni! Az én lányom, az én döntésem! – mondta Mataoka.

- Nem teheti ezt, sem maga sem más! Értsék már meg! – dühöngött a seriff.

- Döntöttem! – mondta az indián főnök.

Dyton démonai gúnyosan nevettek.

- Rendben, legyen! – mondta a seriff.

- Hozzátok közelebb a lányt! – mondták a démonok. – A főnököt pedig engedjétek a cellába.

Mataokát be is engedték a cellába.

- Nantakvod te vezeted a falut! – mondta Mataoka a cellából.

Nantakvod és William a hordágyat a cella mellé tették. Dyton háttal a rácsok mellé ült és kérte, hogy tegyék Új Hajnal kezét az ő hátra kötött kezébe. Úgy is tettek. Közben a seriff és a doktor fegyvert szegeztek Dytonra.

Dyton szemei valósággal izzani kezdtek, miközben erősen szorította a lány kezét. 

Új Hajnal vonaglani kezdett és a vénái kiültek a karján, sercegve áramlott bennük a kék folyadék. Majd visszafolyt, az egész Dyton testébe és a lány vénái is visszahúzódtak.

William a lány fölé hajolt és figyelte, nemsokára ki nyitotta szemeit.

- William! – mondta kábán és mosolyogva.

Mataoka most már nem tartotta vissza könnyeit. Sírt és mosolygott egyszerre.

- Vágjátok el a kötésem! – törték meg a meghitt pillanatot a démonok.

- Várjunk! – mondta a doktor. – Lépjen a cellához Mataoka beadok egy ópium injekciót.

A démonok nevettek. Mataoka megkapta az injekciót és utána a seriff elvágta Dyton kötését.

Dyton a főnökhöz lépett és megfogta a kezét. Mataoka bizsergést érzett a csuklójában és egy különös kék nyalábot, ami fennebb és fennebb kúszott a karján. Végül a bizsergés fájdalomba csapott át és Mataoka ordítani kezdett. Dyton láthatóan gyengült.

- Apám, apám! Mi történik? – kiáltott rémülten Új Hajnal, de William visszanyomta az ágyra és nem engedte felkelni.

Dyton feje szabályszerűen a földre zuhant, elengedte Mataoka kezét és a teste is padlóra került. 

Mataoka a földre ereszkedett és a karját fogta, elgyengült az ópiumtól és az átviteltől is. 

A seriff belépett a cellába és megkötötte Mataoka kezét. Szembe nézett a főnökkel és ekkor felvillantak kéken világítva az indián szemek.

Újév este volt, William és Új Hajnal együtt ünnepeltek. A lány továbbra is a városban maradt, így közelebb lehetett édesapjához, ha történne vele valami. William nagyon örült, hogy vele lehet. Új Hajnal úgy tűnt teljesen rendbe van. Vacsoráztak ittak egy kevés bort és lefeküdtek. Egészen mostanáig William külön ágyban aludt, de ma este Új Hajnal megkérte, hogy feküdjön mellé. A fiú engedelmeskedett a kérésnek, mellé feküdt és átölelte a lányt. Hamarosan életük első csókját is megízlelhették és készen álltak tovább lépni. A szüzek ügyetlenségével adták át testüket a perzselő gyönyörnek. Nem számított semmi, elfelejtettek minden bajt, csak a pillanatnak éltek és a szenvedélynek. 

Haskell még maga sem értette miért, de meglátogatta a polgármestert. Vardy az ágyán feküdt és küszködött a csúnya kórral, az egész testét beborították a kiütések.

Haskell kopogott és halk hangot hallott bentről, bement.

- Mr. Haskell, micsoda meglepetés! – mondta Vardy remegő hangon. – Mi járatban ilyen későn, ráadásul újév van, hát nem ünnepel?

- Gondoltam meglátogatom! – mondta Haskell, széket vitt az ágy mellé és leült.

- Nem tudtam, hogy szokása betegeket látogatni! – mondta Vardy erőltetett mosollyal. – De ha már itt van, vegyen ki italt és poharat a szekrényből.

- Maga is kér egy italt? – kérdezte Haskell.

- Amennyiben, megitat igen! – mondta a polgármester.

Haskell az ágymelletti kis szekrényre tette a két poharat és megtöltötte. Miután megitatta a polgármestert, ő is felhajtotta pohara tartalmát.

- Mr. Haskell az asztalon talál szivart! – mondta Vardy.

Haskell türelmesen szivaroztatta és itatta a polgármestert. Kis semmiségekről beszélgettek és közben az ital csak egyre fogyott.

- Kérdezte a doktor, hogy volt-e még valaki Jannel, de nem szóltam. Bosszúból! – mondta Haskell.

- Már nem számit! – mondta Vardy keserűen nevetve. – De árulja el, maga bízta meg Farnumot, hogy megfenyegessen?

- Igen! – felelt kurtán a bordélyfőnök.

- És miért akarta Peterson halálát?

- Csupán bosszúból! – felelt Haskell fejét lehajtva.

-  Megérte?

- Nem tudom… 

Kis csend következett valamin mindketten gondolkodtak.

- Mr. Vardy miért nem gyógyítatja meg magát a démonokkal? – kérdezte végül Haskell.

- Óh, nem! A seriff is próbált meggyőzni, de nem akarom. Már éltem eleget, pihenni akarok. Csak lenne, már vége borzasztóan fáj!

- Megértem… - mondta Haskell.

Vardy erősen köhögni kezdett, vér csurgott a szája szélén. Haskell megtörülte a zsebkendőjével.

- Mr. Haskell! Lenne egy kérésem! – nyögte Vardy.

- Mit óhajt?

- Szeretném, ha segítene véget vetni ennek!

- Nem, én nem tehetem! - mondta Haskell.

- Ugyan már! Magának van rutinja ebben! Kérem… - zihálta a polgármester.

Haskell nehézkesen felállt a székről és szakállát dörzsölte. Nem tudta mit tegyen, de végül döntött.

- Biztos benne? – kérdezte.

- Teljesen! – mondta Vardy.

- Ám legyen! Ég önnel polgármester! – mondta Haskell.

- Ég önnel! – mondta Vardy.

Haskell mindkét kezét erősen a polgármester szájára nyomta, befogva az orrát is. Vardy mozdulatlanul nézte Haskellt, ezzel igen csak megnehezítve a dolgát. Nem tartott soká, párat rúgott a gyönge test és kiadta a lelkét. Haskell levette kezét a polgármesterről, majd óvatosan lecsukta a halott szemeit.

A bordélyfőnöknek, hosszú idő óta most megjelent egy könnycsepp a szemében.

Mills seriff egész éjfélig volt az őrsön, valamiért nem kívánkozott haza. Neki látott a papírokat rendezni, de nem volt ahhoz sem kedve. Mataokára nézett, aki az ópiumtól kiütve feküdt az ágyon. 

Vajon mi lesz ennek a vége? – gondolta. Felállott asztalától és körül nézett, majd kilépett az őrs ajtaján és bezárta. Rettentően hideg volt. Nagy szürke felhők közeledtek a távolból, a város felé.

Mills még mindig nem tudta, hogy vajon haza akar-e menni. Végül elindult, de nem haza az ellenkező irányba ment.

Miss. Ross háza nem messze az iskolától volt. Halvány fény szűrődött ki az ablakon. Egyedül töltötte az újévet. Az asztal szépen meg volt terítve, az étel tálalva. De nem volt kedve enni. Szomorúan bámulta a pislákoló gyertyát.

Még egy pohár bort töltött és az ablakhoz lépve bámulta a közeledő hóvihart. Bele kortyolt italába, az is keserűnek tűnt. Szemeit törülgetve a könnyektől, egy jól ismert dalt kezdett dúdolni:

I used to have a sweetheart but now I've got none

Since he's gone and left me, I care not for one

Since he's gone and left me, contended I'll be

For he loves another one better than me

Green grow the lilacs all sparklin' with you

I'm lonely, my darling, since partin' with you

And by the next meeting, I hope to prove true

And change the green lilacs to the red white and blue.

Kopogás szakította félbe a dudorászást. Letette a poharat az asztalra és gyorsan megtörülgette a szemeit. Az ajtóhoz lépett és lassan résnyire nyitotta. Kinézett, Mills volt az. Bella szíve veszettül kalapálni kezdett, hátra nyitotta az ajtót. Egy darabig csak álltak és nézték egymást, aztán Mills közelebb lépett és átölelte Bellát. 

Forró csókok sorai követték egymást.

Az istálló úgy volt kialakítva, hogy két szoba is volt benne, hogy a gondozók a közelbe lehessenek az állatokhoz. Az egyikben Peterson aludt, de nem sokáig. Nagyon nyugtalan lett. Forgolódott, hányta-vette magát az ágyon, talán álmodott valamit.

Folyton azt hajtogatta, hogy engedjetek a mesterhez.

Egyszer csak felült, gyorsan vett néhány ruhát magára és kiment az istállóba. Egy vasvillát vett magához és a kápolna irányába indult. 

Shepard tiszteletes még nem aludt. Az oltárnál imádkozott. Meglepődött mikor meglátta Petersont.

- Mit keres itt ilyenkor Peterson, egy villával? – kérdezte a tiszteletes.

- Imádkozni jöttem atyám! – mondta Peterson.

Majd lépteit megszaporázva, egy pillanat alatt a tiszteleteshez ért és bele döfte a vasvillát a gyomrába.

Shepard tiszteletes mindkét kezével a villa nyelét markolta és nézte értetlenül a gyilkosát. Lassan térdre ereszkedett és akkor Peterson kirántotta a villát belőle.

Kivonszolta a holttestet a kápolna elé, majd bement a kápolna melletti fészerbe. Szeget, kalapácsot és létrát keresett. A létrát a kápolna oldalának támasztotta és a szerszámokat a zsebébe rakta. Majd hátára vette a holttestet és elkezdett felmászni a létrán.

Peterson miután végzett a kápolnánál a nyomdába indult. Francis Wolcott az újság író épp a holnapra szánt cikket szerkesztette. Peterson belépett, a véres vasvillát vitte magával. Mikor Wolcott meglátta rémülten ugrott fel az asztal mellől.

- Maga mit keres itt? – kérdezte.

- Vegye elő a legnagyobb papír lapját, ami van! – parancsolta Peterson, közben a villát a rémült emberre szegezte.

- Minek? – kérdezte Wolcott értetlenül.

- Most! – ordított Peterson.

Wolcott remegve elővette a lapot.

- Tegye a nyomdagépbe és nyomtassa rá, amit mondok! – folytatta Peterson.

Mikor kész volt a nyomtatvány, Peterson utasította az újságírót, hogy vegye a lapot és a ragasztót. Kiléptek a nyomdából, Wolcott ment elől és Peterson utána a vasvillával a háta mögött.

A bordélyhoz mentek.

- Ragasza a papírt a falra! 

Wolcott a kis vödröt a földre tette és felnyitotta. Bele mártotta a hengert a ragasztóba és felragasztotta a lapot.

- Kész! – mondta Wolcott megfordulva.

Peterson ekkor beledöfte a vasvillát, de olyan erővel, hogy a falhoz szögezte a férfit. Ott hagyta és elment.

William és Újhajnal szerelemtől ittasan álomra szenderültek. Még mindig szorosan ölelték egymást. 

A lány mocorogni kezdett és beszélni álmában.

- Engedjetek a mesterhez! – ezt hajtogatta.

William megébredt és rémülten szólítani kezdte a lányt. Mikor látta, hogy nem reagál, rázni kezdte a két vállától fogva.

Végre felébredett Új Hajnal.

- Rosszat álmodtál? – kérdezte William.

- Mind meg foktok halni! – csak ennyit mondott a lány.

Távol a White hágón nagy vihar tombolt. A szél borzasztóan kavarta a havat. Ezen a hágón az átvonuló emberek nemcsak ösvényt csináltak, hanem valóságos lépcsőt, aminek ezerötszáz foka volt.

Itt a lépcsősor mellet valami mozogni kezdett a hó alatt, először csak egy, aztán egyre több. Úgy tűnt, mintha valami, ki akarna törni a hó fátyol alól.

Hamarosan halott lovak ezrei vonultak le a hegygerincen egyenesen Dawson felé.