Mills és Haskell éppen kiléptek a bordély ajtaján, mikor Nantakvodot vették észre, feléjük tartott. Nagyon idegesnek tűnt.

- Sápadt arcú férfi, megtámadta falut! – mondta Nantakvod mikor közelebb került a két férfihoz.

- Mikor, milyen férfi? – kérdezte a seriff.

- Most nem rég, megszállta a rossz szellem kék volt a szeme! – mondta Nantakvod.

- Ez Dyton lesz! – mondta Haskell.

- Mi történt vele hol van most a férfi? – kérdezte Mills az indiánt.

- Indián harcos levágni a fejét!

- Akkor végre meghalt! – mondta Haskell.

- Nem! – szólt az indián, látszott rajta a rémület. – Mikor visszament nagy főnök megnézni, sápadt arcú ült a földön!

- De hát levágták a fejét, nem? – kérdezte a seriff zavarodottan.

- Igen, de rossz szellem meggyógyította!

- Most hol van? – kérdezte Haskell.  

- Megkötözve faluban! Még gyenge, szellem most gyógyítani testet! Hamarosan megint lenni erős! – mondta Nantakvod.

- Oda megyek! – mondta Mills seriff.

A seriff és Nantakvod elindultak az indián faluba, Haskell a kínai negyed felé vette az irányt, Snow a kutyája kíséretében.

Nagyon hideg volt, a hó ropogott Haskell lábai alatt. Könnyen volt öltözve és nagyon fázott, ezt szóvá is tette:

- Kibaszott hó!

Snow (snow - hó) gazdájára tekintett és halkan vonyítani kezdett.

- Ugyan már öreg nem rád értettem! – mondta Haskell nevetve.

Hamarosan meg is érkeztek a kínai negyedbe és bementek Mr. Wo húsfeldolgozójába. Mr. Wo éppen a késeit fente, a rajta lévő kötény véres volt és hús cafatok tapadtak rá.

- Mr. Wo hogy van?

- Jól! – felelt röviden.

- Azért jöttem, hogy szoljak magának, nehogy beszéljen valakinek a mi kis cserénkről.

- Nem mond szemmit! Mr. Haskell kapni disznó. – mondta a kínai.

- Rendben, később elküldöm Harryt a disznó után! – mondta Haskell.

- Jó, Mr. Haskell kapni disznó, fásszopó parasztok enni hullát! – mondta Mr. Wo nevetve és darabolni kezdte az asztalon lévő testet.

Seanna teste volt az.

Mills és Nantakvod közeledtek az indián faluhoz, magukkal vittek egy hordozható cellát is, amit egy szekérre raktak.

Az egész falú kihaltnak tűnt, mindenki behúzódott a sátrakba. A tűzhelyek magányosan eregették a füstöt az ég felé. A falut átölelő erdőből süvítve fújt a szél, magával ragadva a fenyőfák ágaira hullott havat.

Egy sátorhoz közeledtek, ahol Mataoka és Új Hajnal már várta őket.

- Üdv! – mondta a seriff és kezet nyújtott a főnöknek.

Az csak nézte és beszélni kezdett Új Hajnalhoz.

- Apám azt mondja, hogy nagyon veszélyes ez az ember, halhatatlan! – tolmácsolta a lány.

- De hogyan, mi is ez a rossz szellem? – kérdezte Mills értetlenül.

- Van egy legenda, miszerint mikor a sápadt arcú emberek ide jöttek és elkezdték keresni az aranyat, egy indián sámán elátkozta azt. Úgy tartják a sámán vett egy aranyrögöt és azt átkozta meg, utána a folyóba dobta. Aki megtalálja azt a rögöt és a kezébe veszi, a rossz szellemek megszállják. És addig nem nyugszanak, míg el nem pusztítanak mindenkit a környéken! – mondta a lány. 

- És hol van az a sámán? – kérdezte Mills.

- Már rég nem él! – felelte Új Hajnal.

- Rendben, berakjuk a cellába és visszavisszük a városba! – mondta a seriff.

Mikor beléptek a sátorba, Dyton egy oszlophoz volt kötözve. Nyakán nagy heg látszott, amit valami kékes massza borított. Eloldozták az oszloptól és berakták a cellába. Elindultak vissza Dawsonba.

- Legyen óvatos seriff! – mondta aggodalmas hangon Új Hajnal. – És üdvözlöm Williamet!

Mataoka komoly tekintettel nézte lányát és valamit morogott neki. 

Mikor Mills visszaért a városba, Dytont az őrs mögött lévő fészerbe vitték cellástól, a katonák segítségével. Dyton kezei még mindig hátra voltak kötve. 

Mills utasította a katonákat, hogy menjenek el a polgármesterhez, a doktorhoz és Shepard tiszteleteshez és mondják, hogy jöjjenek az őrsre.

Rövidesen meg is érkezett mindhárom férfi és Mills társaságában hátra mentek a fészerbe.

- Ide zártam be, hogy távol legyen Petersontól! – mondta a seriff.

- Azt jól tette! – helyeselte Vardy.

- Dyton miért ölted meg a lányt a bordélyba? – kérdezte Mills.

- Nem tudom! – felelte Dyton zavarodottan.

Ekkor megint felvillantak szemei és kéken világítottak. Beszélni kezdett, de úgy hallatszott minta egyszerre több ember beszélne belőle:

- Nem is tudhatja, hiszen mi tettük!

- Ki maga vagy maguk? – kérdezte Mills.

Dyton hangosan nevetni kezdett és Shepard tiszteletes felé fordult.

- Atyám! Maga bizonyára hallott a purgatóriumról! – mondta még mindig nevetve.

- Ördög és pokol! – mondta a tiszteletes és közben szaporán vette a keresztet.

- Majdnem talált! Ez nem a pokol, onnan nincs vissza út, de a purgatóriumból igen! És itt vagyunk, mert valaki visszahívott minket! – mondták a kísérteties hangok.

- Az átok! – mondta Mills rémülten.

- Mit akar? – kérdezte Vardy.

- Ó, az nagyon egyszerű. Megölni mindenkit! – felelték a hangok.

- És miért? – faggatta tovább Vardy.

- Mert ezért hívtak vissza!

- Arra nem kerül sor, mert a cellából nem engedem ki! – mondta Mills dühösen.

- Nahát, seriff! Ne dédelgessen hiú reményeket! Ha visszanyerem az erőmet, gondolja, hogy megállíthat egy cella? – mondták a hangok.

- Valóban halhatatlan? – kérdezte Vardy.

- Ugyan már! Agyon lőttek, meg nyilaztak és lefejeztek! Kell ennél több bizonyíték, halhatatlanságomra? – kérdezték nevetve Dyton démonai.

- Doktor, tehetünk valamit az ellen, hogy meggyógyítsa magát? – kérdezte a seriff.

- Megpróbálhatok, egy nagy dózisú ópium injekciót beadni neki! Talán azzal húzhatjuk az időt, megállítani biztos nem fogja. – mondta a doktor.

- Rendben, tegyük azt! – és kinyitotta a cella ajtaját a seriff.

Dyton meg is kapta az ópiumot, ami szinte azonnal ki is ütötte, egyelőre.

Másnap rendkívüli megbeszélést tartottak a Cathauseban a tanácstagok. Mills seriff ismertette a tagokkal a legújabb fejleményeket és az új fenyegetést, ami mindenki életét veszélyeztette. A seriff arra kért mindenkit, ha bárkinek lenne valami ötlete vagy módszere, amivel megállíthatnák Dyton ámokfutását, szóljanak neki.

Miután véget ért a megbeszélés és elment mindenki Haskell megint töprengeni kezdett. Már napok óta nem látta Janet. Vajon mi lehet vele? De nem igazán akarta keresni sem. Nem szerette volna, ha Jane rájön, hogy érdekli, mi van vele.

Végül úgy döntött még is bemegy a földszinti szobába, ahol a szajhák voltak a megbeszélés alatt. Jane nem volt ott.

- Nem láttátok Janet? – kérdezte Haskell.

- Már két napja ott van a leghátsó szobában, talán beteg! – mondta egy szajha.

- És erről én miért nem tudok? – kérdezte a bordélyfőnök idegesen.

- Arra kért ne mondjuk senkinek! – válaszolta a szajha.

Haskell a hátsó szobához ment, kétszer is kopogott, de nem válaszolt senki. Kinyitotta az ajtót és bement. Jane az ágyon feküdt, nyakig betakarózva.

- Jane! – szólt Haskell, de nem kapott feleletet.

Kiszaladt és szólt Harrynek, hogy hívja a doktort.

Dr. Lyam nemsokára megérkezett. Először Jane nemi szervét vizsgálta meg, majd a tenyerét és a talpát. Mindenütt piros kiütések voltak rajta, láza is volt és már nem is volt eszméleténél. 

- Szóval doki! Mi a franc ez? – kérdezte Haskell.

- Eltalálta Mr. Haskell! – mondta a doktor. – Ez valóban franc, így hívják Európában ezt a betegséget. Mi bujakórnak, vagy szifilisznek nevezzük.

- Meg tudja gyógyítani? – kérdezte Haskell.

- Az egyetlen gyógyszer a higany. Szerencsére itt akad bőven, mivel az aranyat is azzal választják szét a szennyeződésektől. Szerezzen higanyt és szóljon nekem, majd én beadom. Szigorúan kell ellenőrizni az adagolását, különben higanymérgezésbe fog meghalni. – mondta a doktor. 

- És az biztos meggyógyítja? – faggatózott tovább Haskell.

- Eléggé előrehaladott az állapota, de reménykedjünk.

- Tegyen meg mindent! – mondta Haskell.

Dr. Lyam bólintott és távozni készült, mikor Haskell utána szólt.

- És mi van azzal, aki vele dugott? 

- Úgy érti, magával? – kérdezte a doktor mosolyogva.

- Igen bassza meg! Én is voltam vele! – válaszolt idegesen Haskell.

- Magán még nem jelentkeztek a tünetek! Úgy vélem elég lesz, ha szentfa teát iszik, talán azzal meg előzheti. Hozok is mikor visszajövök! 

- Köszönöm! – mondta Haskell.

- Esetleg még tud valakit, aki volt mostanában Jannel? – kérdezte a doktor.

Haskell egy kis ideig gondolkodott, csak utána szólalt meg:

- Nem!

Az erdőben farkas falka lopódzott előre, az éj leple alatt. Vadásztak, egy gyanútlan szarvast vettek körül. Mindig is nagy tiszteletben tartották az indiánok a farkasokat. Úgy tartották, hogy ezeken az állatokon keresztül kommunikálnak a szellemek velük. A fehér emberek nem tisztelték ezt az állatot, ha egy is betévedt a területükre, rögtön prém lett belőlük.

Lassan zárták a kört egyre kissebre a szarvas körül. Nagy volt a hó, de a farkasoknak ez nem okozott gondot, hosszú lábaikkal könnyedén mozogtak benne. Keskeny szügyükkel, úgy hasították maguk előtt a havat, mint hajó a vizet, mindezt nesztelenül tették. A szarvas még is meghallott valamit, abba hagyta a hó kaparását, gyökereket keresett. Felemelte a fejét és bele szagolt a hideg levegőbe. Orrlyukain gőzölve jött ki a levegő. Talán jobb, ha menekül. De nem volt már ideje.

A farkasok leterítették, még egy darabig küzdött a szegény pára, de esélye sem volt. Az egyik farkas kiharapta torkát és kitépte az egész nyelőcsövét. Még egy darabig hörögött vérében a préda, aztán megadta magát.

Az alfa hím körbe járta a tetemet és kiválasztotta kedvenceit, akik a legjobb falatot kapták. Az omega az a farkas, akit megvet a falka. Ő ehet utolsónak a prédából, természetesen próbál közelebb férkőzni, de nem engedik. Rá támadtak és bele verték a hóba, az behúzott farokkal ment távolabb.

De egy kis idő múlva, különös módon abba hagyták az evést a farkasok, ez még az omegát is meglepte. Ilyen hamar sosem fért a táplálékhoz. A farkasok egymást követve hagyták ott a tetemet és elindultak ki az erdőből. Az omega bele rágott a húsba, de még ő is ott hagyta, követte társait. 

A város fele közeledtek, ugyan olyan csöndben, mint mikor vadásztak. Meg sem álltak, míg el nem értek az őrs mögötti fészerhez. Körbe álltak az épület körül és hátsójukra ülve kórusba üvölteni kezdtek. 

Dyton cellájában ült és mosolygott, valamire készült.