2. Közeleg a tél

(A képre kattintva teljes méretben is megtekinthető.)

Meglehetősen zord lett az idő Dawson város környékén, de ez sem volt elég ahhoz, hogy megalítsa a kalandra vágyókat. A hegyekben vastag hó réteg uralkodott, csak úgy játszadozott a szél a hóval, mint sivatagi port fújta tovább. Az egyetlen módja a város megközelítésének azonban a White hágó volt, amit Halott lovak ösvényének is neveztek, okkal. Legalább 3000 állat pusztult el ezen a mindössze 800 méteres szakaszon. Ennek ellenére csak jöttek és jöttek az emberek.

Nemrég Dyton Utter is ugyan ezen a hágón keresztül érkezett a városba. Nem tétovázott sokat, rögtön vásárolt felszerelést a zsidó kereskedőtől és neki látott az arany mosásnak. A Yukon folyó bővelkedett aranyban, csak meg kellet keresni a megfelelő kanyarulatot, ahol leülepedett a folyó által magával mosott arany. Dytonnak sikerült is megtalálni ezt a helyet és talált is aranyat bőven.

Egy este úgy döntött nem megy vissza a városba, lámpákat vitt magával és éjfélig állt a hideg folyó vizében és a kavicsokat mosta. Olyan dologra akadt, amire álmában sem gondolt. Egy közel ököl nagyságú aranyat merített ki a folyóból. Csak úgy! A kezébe vette és nézegetni kezdte, nem hitt a szemének. Nem hallott még olyat mióta itt van, hogy valaki ekkora aranyat mosott volna ki a folyóból. Mások kétségbe esetten ásnak és bányásznak hónapokig, reménykedve, hogy találnak ekkora aranyat. És ő most különösebb erőfeszítés nélkül, csak úgy kimerítette a folyóból.

Annyira elbűvölte az arany látványa, hogy meg is feledkezett arról, hogy a hideg vízben áll. Csak bámulta.

Ekkor mintha remegni kezdett volna a föld, a víz ide-oda locsogott a medrében. Valami különös kék csíkok jelentek meg a vízben, majd mint a köd elkezdtek az ég fele szállni. Nagyon kísérteties volt, kéken világított az egész folyó körülötte. Dyton egy darabig mozdulni sem mert, félelem és ámulat fogta el egyszerre. Rá nézett az arany rögre, amit kezében tartott és meglepetten látta, hogy az is kékké változott. 

Mi a nyavalya ez? – gondolta majd megfordult és ki indult a vízből. 

Alig ért ki a partra erős fájdalmat érzett csuklójában, megint rá nézett a kezében lévő rögre és azt látta, hogy az kezd vissza sárgulni, azonban az a különös kék valami elkezdett felkúszni csuklóján. Megfordult és megpróbálta a még mindig kék színbe pompázó vízbe dobni a rögöt. Sikertelenül, valahogy olyan görcsösen szorultak rá ujjai, hogy még másik kezével sem sikerült le fejteni azokat.

A fájdalom egyre csak nőtt, a rög lassan sárgult és az a kék tintaszerű dolog egyre feljebb és feljebb kúszott.

Végül annyira elviselhetetlen lett fájdalma, hogy térdre esve üvöltött az ég felé, ekkor a fények eltűntek, a folyó megint nyugodt lett. A rög ki esett kezéből és bele süllyedt a földbe, hangosan sisteregve mintha bele égett volna.

Dyton a tenyerét nézte, nem volt rajta seb. De csuklójától kezdve egész a könyökéig valami különös nyalábszerű kék csíkok maradtak. Akár egy tetoválás.

Attól az éjszakától kezdve Dyton nem ment a folyó közelébe, sőt az utcára sem, csak egyszer, mert nagyon belázasodott ezért meg kereste Dr. Lyamet hogy adjon valamit láz ellen. Természetesen a különös kék tetoválását gondosan elrejtette inge ujjával, hogy ne láthassa senki. Kapott is tea keveréket a doktortól és azzal bezárkózót viskójába.   

- Ha jól sejtem a te kezed is benne van abban, hogy ki ontották Peterson beleit a cellában! – mondta mosolyogva Farnum.

Haskell újra töltötte a poharakat, csak utána válaszolt:

- Jól sejted E.B.! – és ki itta poharát.

- De miért? Úgy értem a gyűlésen úgy döntesz megmented az életét, azért, hogy éjszaka meggyilkold. Nem értem az egészet! – ráncolta szemöldökét Farnum.

- Vardy gyanakodott rám, ez is a te hibád! – mutatott ujjal Haskell, Farnumra. Az lehajtotta fejét. – Tehát azt találtam ki, hogy meg mentem a farmer életét, hogy a polgármestert és a seriffet összezavarjam. Éjfélkor elküldtem Harryt az őrsre és elintézte Petersont. Most aztán találják ki, hogy ki ölte meg. Tudom ezzel még nincs vége, mert előbb utóbb úgy is rá jönnek a dologra, de nyertem egy kis időt ezzel. Nem hagyhatom, hogy ez a két seggfej irányítsa ezt a várost! – csapott az asztalra Haskell dühében.

- Igazad van Bill! – motyogta Farnum.

Peterson temetésén ott volt a seriff és a felesége is. A tiszteletes nagyon szép beszédet mondott. Majd elkezdték lapátolni a fagyott földet. Shepard tiszteletes a seriffhez lépett.

- Még mindig semmi hír a fiúról? – kérdezte.

- Sajnos nincs, ez lesz a második napja, hogy eltűnt. A katonákkal át kutattam a farm környékét, de semmi. Ott van most is két katona a farmon, hátha felbukkan. – Mills át ölelte Abbyt, aki nem tudta könnyeit kordában tartani.

- Reméljük meg kerül, az a gyerek. – tette hozzá a tiszteletes.

Mikor Mills haza kísérte feleségét, rögtön vissza is indult a városba. Franklyn Fieldset kereste meg, aki egy istállót működtetett.

- Mr. Franklyn! – nyújtott kezet a seriff.

- Seriff, miben lehetek a segítségére? – kérdezte Franklyn.

- Gondolom tudja, hogy William eltűnt, arra gondoltam, ha esetleg lenne ideje, foglalkozhatna a farm lovaival.

- Hát seriff, nem is tudom… Peterson tényleg jó ember volt ennyit meg érdemelne… de esetleg ha ide terelem a lovakat az istállómba, nem tehetem, hogy két helyen dolgozzak.

- Rendben legyen Mr. Franklyn, terelje ide a lovakat, valaki gondjukat kell viselje. – mondta Mills.

- Rendben uram!

- Köszönöm Franklyn! További jó munkát! – köszönt el a seriff.

Nagyon fájt a feje, a látása is nagyon homályos volt, csak foltokat látott, de úgy tűnt lassan meg jön a látása. Valaki fölé hajolt, egész közel és erős akcentussal szólalt meg:

- Felébredni fiú, inni egy kis vizet! – szólt az idegen és egy fa edénykében vizet nyomott az orra alá.

- Hol vagyok? – kérdezte a fiú, miután ivott.

- Fogoly lenni mi nálunk! – szólt az idegen.

Lassan ki tisztult a látása, egy wigwamba volt, indián sátorba. Keze erősen hátra volt kötve egy oszlophoz. Miután körbe nézett tekintetét az idegenre fordította. Egy sas orrú indián állt előtte, bőr öltözetben, hosszú fekete hajjal és tollakkal ékesítve a feje.

- Mi a fiú neve? – szólt megint az indián.

- A nevem William, de mit akarnak tőlem? – kérdezte miközben kezét csavargatta az erős kötésben.

- Mi lenni Chilkat indiánok, a nevem Nantakvod! Szólni főnök, hogy fiú ébren! – és azzal ki lépett a sátorból.

Mills még egy látogatást tett, most a polgármesternél. Farnum a hotel bejáratánál állott és látta a seriffet, hogy az az istállóból jön ki. Mills mikor oda ért nem is köszönt Farnumnak, csak bólintott és bement a hotelbe. Farnum a Cathause felé vette az irányt.

- Mr. Mills van már sejtése arról, hogy ki követte el a gyilkosságot? – kérdezte Vardy.

- Sajnos nem tudom, azon az éjszakán egy árva lélek nem volt az utcán, tanú nincs. – felelt a seriff és leült a székre.

- Ez nagyon sajnálatos dolog. – mondta zavartan a polgármester és szivart gyújtott.

- Igen az, még inkább, hogy ha a gyilkosságok híre eljut Whitehorseba, valószínű embereket küldenek majd a nyakunkra, hogy ki derítsék, mi folyik itt.

- És hogy kétségbe vonják a munkánk hatékonyságát. – tette hozzá Vardy.   

- Pontosan.

Nemsokára visszatért Nantakvod a sátorba, de most vele tartott a törzsfőnök is.

- Ő lenni nagy főnök, Mataoka! – mutatta be Williamnek.

- Örvendek, de elmondanátok miért hoztatok ide? – kérdezte a fiú.

Mataoka kérdőn nézett Nantakvodra, az tolmácsolni kezdte a fiú beszédét:

- Tudni akarja, miért van itt!

A törzsfőnök beszélni kezdett, amiből William egy szót sem értett, de Nantakvod lefordította neki:

- Nagy főnök mondani, ti jönni indián területre, feltúrni földeket! Te, lenni fogoly, ha nem hagyják abba ásni a sápadt arcú testvéreid, te meghalni!

- Remek! – mosolygott keserűen William.

Farnum a pultnál találta Haskellt, bele is kezdett a mondanivalójába:

- Bill, a seriff már megint a polgármesternél van, de ami még ennél is furcsább, hogy az istállóból jött ki! – mondta töprengve.

Haskell egy darabig csak nézte a töprengő Farnumot, majd mikor látta, hogy az soha nem találná ki, hogy miért volt ott a seriff az istállóban elmagyarázta neki:

- Te agyalágyult! A kölyök a farmról eltűnt, kell valaki, aki gondozza a lovakat. Ezért bízta meg a Negroidot. – így nevezték Franklynt, mivel ő maga is néger volt.

- Igazad van Bill, ez eszembe sem jutott volna, de vajon hová tűnhetett az a félügyű? – kezdte újra a töprengést Farnum.

- Az engem kicsit sem érdekel! – mondta Haskell majd ott hagyta Farnumot.

Eljött az este, Dyton már azt sem tudta, mióta nem látott napfényt. Éjjel nappal csak feküdt és küszködött a lázzal. Most is lázas volt, verejtékben úszott az egész teste, és közben kíméletlenül rázta a hideg. Erőt vett magán és felkelt. Az ágy szélére ült és tekert egyet a lámpán, hogy nagyobb fény legyen. Jobb karján felhúzta az inge úját. Az a kék, nevezzük tetoválásnak halványan világított. Meg érintette, de nem érzett fájdalmat, majd lassan elkezdte húzni felfele ujját az egyik kék nyaláb mentén. Akkor vette észre, hogy mintha a könyökénél fennebb is lenne valami. Levette az inget. A különös világító kék nyalábok, most egészen a válláig nyúltak. Ki rázta a hideg.

Haskell az emeleti folyosó karzatának támaszkodva figyelte a bordély történéseit. Alatta vigadott az egész társaság, a whisky úgy fogyott, mint a víz, az egyik sarokban kártyáztak a másikban hangosan nevettek a szajhák. 

Csak Haskell volt komoly, valami nagyon aggasztotta, mindezek az aggodalmak megszűnni látszódtak, mikor meg jelent mellette Jane. Haskell rá nézett még mindig komolyan, Jane megpróbált mosolyt erőltetni arcára. Haskell elkezdte ki gombolni zakóját, miközben szobája felé indult, Jane követte.

Másnap reggel, azok számára, akik éppen az utcán tartózkodtak, olyan látványban lehetett részük, amit álmodni sem mertek volna. Haskell is látta az esetet hiszen, szokása szerint az erkélyen kortyolgatta reggeli kávéját. Először csak annyit vett észre, hogy egy ember közeledik a bordély fele, az utca közepén. Ez még nem volt annyira feltűnő Haskell számára, hisz csak egy ember. A feltűnő az volt, hogy az utca emberei mind földbe gyökerezett lábakkal állnak és azt a különcöt bámulják. Nem meg ijedtek az emberek, hanem csodálkoztak.

Haskell előre nyújtott nyakkal próbált rá jönni ki lehet az. Mikor közelebb ért az ember, a bordély főnök meglepetten látta, hogy annak egy méretes fatábla van a nyakába akasztva.

Mi a fészkes fene? –gondolta össze ráncolt szemöldökkel Haskell, majd hangosan fojtatta. – Atyaságos úr isten, ez egy kibaszott indián!

Rögtön beszaladt, majd le a lépcsőn és ki az utcára. Harry furcsának találta, hogy a főnök így ki szaladt, ezért ő is ki lépett a bordély bejáratáig.

Haskell mire ki ért a járó kelők már leteperték az indiánt a földre, alig tudott a nagy tömegbe befurakodni. Mikor végre elérte a földön heverő indiánt, nagyot kiáltott.

- El innen csürhe banda! – erre engedtek a szorításon, végre felemelhette fejét az indián.

- Ne bántani, nincs fegyver! – szólt az Haskellre tekintve.

- Te beszélsz angolul? – kérdezte Haskell, miközben letépte a fa táblát az indián nyakából.

- Beszélni angol, igen! Nem nehéz beszélni angol! – dadogta a még mindig földön heverő indián.

- Meg hiszem azt! – mondta Haskell miközben a táblába vésett írást olvasta: „Húrt hoztam!”. – Tehát hírt hoztál, ha jól értem? – nézett kérdőn az indiánra.

- Igen én hozni hírt, kell beszélni sápadt arcú főnökkel! – mondta az indián.

- Hallgatlak! – felelte Haskell.

- A nagy Chilkat főnök üzenete, fogva tartja William fiút, ha sápadt arcú nem menni el indián földről, fiú meghal!

- Tőlem aztán meg is nyúzhatjátok! – felelte Haskell nevetve és a térdelő indián elé dobta a táblát.

- Mi folyik itt! – szólt egy hang Haskell háta mögül. Megfordult, a seriff volt az.

- Itt egy indián, épp volt mersze hírt hozni. – felelte Haskell mosolyogva.

A seriff oda lépett az indiánhoz és meg szólította:

- Beszél angolul? – az bólintott – Álljon fel! Mi a neve?

- A nevem Nantakvod!

- Jöjjön velem! – szólt a seriff és megfogta a karját.

Az őrs felé vették az irányt, a tömeg csak állott, nem különben Haskell és bámulták a két távolodó embert.

Útközben mindenki Nantakvodot nézte, ő hasonló képen tett. Mikor egy utcához értek, hangosan felkiáltott:

- Fújj kínaiak, sápadt arcú megint vasutat építtet velük? – kérdezte a seriffet.

- Nem! – válaszolt az röviden és még szaporábban lépkedett az őrs irányába.

Az indiánok meg vették a kínaiakat, úgy tartották gyávák, mert meg adták magukat és rabszolgaként dolgoznak a sápadt arcúnak. De ebben az esetben nem arról volt szó, a kínai negyed egy hatalmas piac volt, ahol mindenki mindent vehetett ételtől elkezdve ruháig vagy szerszámokig. Mr. Wo vezette a negyedet, ő mindig ott állt az utca sarkán, most is összeráncolt szemöldökkel figyelte a bámészkodó indiánt.

Végre beértek az őrsre, a seriff leültette az indiánt és kérte, hogy mondja el mi az a hír.       

- Chilkat nagyfőnök foglya William fiú…

- A fenébe! – vágott közbe Mills.

- Nagy főnök kéri, sápadt arcú hagyja el indián földet, mert ha nem fiú meg hal! – folytatta Nantakvod.

- Nantakvod, jöjjön! Ki kisérem a város széléig! Mondja meg a főnöknek, hogy kérjen a fiúért cserébe bármit, megkapja! A földjeit sajnos nem adhatom vissza! – mondta a seriff.

- Nagy főnök nem fog örülni hírnek! – mondta az indián miközben felállott.

Mills elkísérte az indiánt a városon kívül majd visszatért az őrsre.  

Farnum arcára olyan vigyor ült ki, amit nem tudott leplezni, még a szigorú tekintetű Haskell előtt sem. 

- Mit vigyorogsz E.B.? – kérdezte Haskell komolyan.

- Semmit Bill, csak még mindig nem fér a fejembe, hogy az az indián bemerészkedett a városba! – mondta Farnum.

- Örülhet, hogy nem repített golyót a fejébe egy részeg paraszt! – mondta Haskell és italt vett elő az asztal fiókjából.

- Kíváncsi vagyok mit lép most a seriff!

- Arra én is, a földeket bizonyára nem adhatja vissza a seggdugasz indiánoknak. Így a kölyök sorsa meg is van pecsételve. – mondta Haskell és kiitta poharát.