William behunyta szemét félelmében. A fegyver elsült, de furcsa mód õ nem érzett semmit. Lassan kinyitotta szemét és egy kékruhás lányt pillantott meg, aki háttal állt elõtte. Lilit volt az, épp idõben állt a golyó elé. Egy kézmozdulattal hatott William támadójára, aki rögtön szájába vette a revolver csövét és agyon lõtte magát. Lilit megfordult és felsegítette Williamet, a fiú értetlenül nézte megmentõjét.

- Itt várj! – mondta Lilit és bement.

Haskell utolsó embere, még életben volt, épp az ajtót rugdosta, ami lassan engedett. Észre sem vette, hogy valaki belépett a terembe, csak arra lett figyelmes, hogy a lábai elemelkednek a talajtól. Ijedten nézelõdött maga körül, ahogy emelkedett a levegõbe. Ekkor pillantotta meg Lilitet, aki kezével gesztikulálva irányította a férfi testét. Mikor már elég magasan volt a levegõben a férfi, hirtelen megpördült a levegõben és hatalmas erõvel fejjel neki csapódott az ajtónak, amit azelõtt be akart törni. A becsapódástól átütötte az ajtót, majd derék magasságban beszorult az ajtón ütött lyukba, a lába nem érte a földet, az ajtó túlsó felén meg a felsõ teste látszott, ami csupa vér volt, tele kiálló faforgácsokkal. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílott, a férfival együtt. A lányok kileselkedtek, de már nem volt kint senki. A zongora mögött rejtõzött mindeddig a zongorista, aki látta az egész jelenetet. Lassan a zongorára kapaszkodva emelkedett fel a földrõl. Pont ennyi kellett a zongorának, hatalmas csörömpöléssel szétesett, a zongorista ijedtében vissza esett a fenekére.

Eközben Lilit kint átölelte a sérült Williamet és elindultak haza.

 Mills nem tudott aludni, még mindig erõs fájdalmai voltak és egyre rosszabbul érezte magát. Nem akarta felébreszteni Abbyt, aki mélyen aludt, de kénytelen volt, hirtelen pánik roham és halálfélelem tört rá.

- Abby… ébredj Abby… - nyögte.

Abby gyorsan felébredt férje hangjára, felugrott az ágyról és gyorsan meggyújtotta a lámpákat. 

- Mi a baj? Nem érzed jól magad? – kérdezte férjét.

- Borzasztóan… fáj… - nyögte Mills, miközben verejték lepte el a testét és perzselõ forróság.

Görcsösen köhögni kezdett. Abby oda sietett és mellé ülve a vállától tartotta a köhögéstõl fuldokló férjét. De a köhögés nem szûnt, egyre erõltetõbb volt, mígnem habos nyák tört ki Mills szájából.

- Hívom a doktort! – mondta Abby, magasra tette a párnát és neki fektette Millset, majd kirohant a szobából.

A seriff torkát mardosta a savas nyák, ami feltört a gyomrából és újabb köhögésrohamot okozott. Már a levegõ sem akart eljutni a tüdejéig, az erõs sav görcsösen összehúzta légcsõizmait, megakadályozva a levegõ áramlását.

Abby épp a lépcsõ lejárathoz ért, mikor a férje köhögésén kívül, még valami furcsa hangot vélt hallani. A festõszobából jött a hang. Visszafordult és belépett a szobába, süvítõ szél csapott vele szembe. Ennek ellenére csak bement, az ajtó rögtön becsapódott utána, de ez már õt nem érdekelte. Dermedten bámulta az életre kelt festményt.

 Bella arra ébredt, hogy kopognak a bejárati ajtón. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy mit tegyen, de mikor már döngetni kezdték az ajtót, nem gondolkodott, felkelt. Oda lépet a babaágyhoz, Jasper békésen aludt. Bella lassan kilépett a szobájuk ajtaján, majd becsukta maga után. A bejárati ajtó felé ment, Noán már ott volt.

- Értem jöttek Bella! Neked menned kell! – mondta Noán.

- Gyere velem, kérlek! Tégy valamit, nem kell így végzõdjön! – mondta Bella kétségbe esve.

- Nem lehet, sajnálom! Ez az egyetlen esélyetek Lilit ellen!

Bella ajkait harapdálva, könnyek közt ölelte át Noánt.

- Köszönöm! – suttogta.

Miután elengedték egymást, Noán letörülte könnyeit és mosolyt erõltetett az arcára.

- Készen állsz? – kérdezte, miközben egyre erõsebben döngettek az ajtón.

- Igen! – felelte Bella.

- Sok sikert, ég veled Bella! – mondta Noán és kinyitotta az ajtót.

Vakító fényesség tört be az ajtón, annyira fényes, hogy nem láthatott semmit Bella, még a mellette álló Noán is a fényességbe veszett, mind ezt fülsüketítõ sípolás kísérte. Majd hirtelen csönd lett és sötétség.

 Lilit az ágyra fektette Williamet, minden porcikája fájt és nagyon részeg volt. A lány mellé ült az ágyra. William, nem sokáig maradt fekve, nehezen ugyan, de felült az ágyon és beszélni kezdett:

- Miért segítettél?

Lilit nem felelt, csak közel hajolt a fiúhoz és hosszasan megcsókolta. William egy darabig zavarodottan nézte a lányt, majd szenvedélyesen visszacsókolt õ is. Két kezét a lány köré fonta és úgy csókolta, majd mikor véget ért a csók mélyen bele nézett a kék szempárba.

- Új Hajnal! Tudom, hogy ott vagy! Harcolj! Kérlek szépen, ne add fel kérlek… - zokogta William.

A lány megpróbált kiszabadulni a karjaiból, de William erõsebben szorította.

- Harcolj, küzdj! – üvöltötte.

Ekkor a kék szempár, lassan visszaváltozott feketévé. A lány tekintete olyan volt, mintha nem értene valamit.

- William? – szólalt meg halkan Új Hajnal.

A fiú nevetett, sírt egyszerre, szorosan amennyire csak tudta átölelte Új Hajnalt.

- Itt vagy végre… Annyira hiányoztál, annyira szeretlek… - suttogta William.

Mikor végre William kiengedte ölelésébõl a lányt, az bájosan mosolygott és hirtelen, megint kékre változott a fekete szempár.

- Mára elég is lesz a drámából! – mondta nevetve Lilit és eltûnt.

Visszatért az indián faluba és belépett a sátorba. A még mindig megkötözött Nantakvod felkapta a fejét.

- Ez a kis csitri nagyon erõs, távol kell, tartsam õt is és magamat is Williamtõl. Egy pillanatra visszatért, de ez nem történik meg többé! – mondta idegesen Lilit. – Majd megtanítom én ezeket az Ádám sarjakat! Hamarosan a Seriff is megtapasztalja a halált, amibe a saját felesége kergeti bele! – nevetett kárörvendõen.

Doktor Lyam már a sokadik estét töltötte, Bella mellett egy széken ülve. Végre õ is elaludt egy kicsit, de nem sokáig. Nyöszörgésre ébredett, oda pillantott az ágyon fekvõ Bellára, aki mocorogni kezdett. A doktor oda lépett és a nyaki erét kitapintva, érezte Bella lüktetõ eszeveszett sebességû pulzusát. Hirtelen a szempár felnyílott, fehér véreres hályog borította Bella szemét, nem láthatott semmit. A merev vak tekintet egyre nyugtalanabb lett, majd rohamba csapott át. A doktor alig tudta lefogni a vergõdõ Bellát, aki sikítozni és kiabálni kezdett.

- Noán, Noán! Ne… Jaspert akarom… a kisfiamat akarom! – kiáltozta hisztérikusan.

 Abby, még mindig a festõszobában állt és mereven bámulta a festményt. Eközben a kis Alice is felkelt, õ is hallotta a süvítõ szelet és a csattanó ajtót. Belépett a szobába, ahol Abby volt. 

- Anya? – kérdezte a kislány.

Nem felelt Abby. Alice közelebb lépett és megfogta az édesanyja kezét, majd újra megszólította:

- Anya?

Abby gépies mozdulattal elfordította fejét a festményrõl és lenézett lányára. Kirántotta kezét kislánya szorításából és az ablak fele fordulva szaladni kezdett. Hatalmas csörömpöléssel, üveg és fadarabokkal zuhant ki Abby az emelet ablakán. A vizes talajra esett, nagyon megütötte magát, néhány csontja is eltörött.

Alice az ablakhoz szaladt és lenézett, a hold fényében láthatta a földön fekvõ édesanyját, aki éppen hanyatt fordult.

- Anya!

Abby mintha mondani akart volna valamit, de ebben a pillanatban észrevette, hogy a tetõn egy hatalmas üvegtábla akadt fenn, ami éppen zuhanni kezdett.

Alice sikítva elfordult és átszaladt a másik szobába, ahol édesapját találta a földön, véres hányadékba fetrengve.

 Abbyt kettéhasította az üvegtábla, azonnal meghalt. Bent a festõszobában, a festményen lassan megolvadt a festék és összefolyt. Majd betûk formálódtak belõle, végül négy szó:

Mind meg fogtok halni!