Előszó 

1897-ben tört ki a kanadai Yukon közelében a klondike-i aranyláz.

Az első pár ember, aki ott kutatott gazdagon tért haza.

Nem úgy egy Robert Henderson nevű új-skóciai férfi, ő végig rossz helyen keresett, aranyat nem talált. Azonban talált mást, valami sokkal rejtélyesebbet, valami félelmetest. Az Indian folyó vizében látta először ezt az erőt, ami felkavarja a vizet és tönkre tesz minden aranymosó berendezést, majd világító kék csíkok jelennek meg a vízben, mintha festéket öntenének bele. Soha nem hitt a babonákban, vagy a szellemekben, de most bekellet lássa, hogy ez talán valami természetfeletti dolog, talán az indiánok műve, hogy elzavarják a sápadt arcú népséget.

Rövidesen odébb állt, de amit látott arról soha senkinek nem beszélt.

1. Sóhaj

 1900-at írunk, Dawson city lakóssága rohamosan nő, ezért a kanadai állam, seriffet és polgármestert küld a városba. Azzal, hogy a törvény emberei meg érkeznek a városba, természetesen katonai kísérettel, sok embernek tesznek keresztbe, köztük Bill Haskellnak aki a Cathause bordély tulajdonosa.

  Most is ott áll a bordélyház teraszán, kávéját kortyolja és nézi az ébredező várost. Mellette kedvenc szajhája Jane áll.

- Látod Jane ezt a tócsában úszó szaros várost?

- Igen Mr. Haskell. – szól a lány álmos szemekkel.

- Ez a város az enyém volt mindaddig, míg be nem tették, ezek a szarháziak a lábukat ide! – és közben az utcán átkelő seriffre mutatott.

- Igen Mr. Haskell. – helyeselte a szajha.

- De nem adom fel olyan könnyen, Jane! – sziszegte a fogai közt.

A seriff kalapja pereméhez nyúlva köszönt fel Haskellnak, bár nem szívesen, utálta azt az embert.

- Jó reggelt Mills seriff! – szólt le gúnyos mosollyal az arcán Haskell, majd a lányhoz fordult. - Menj és feküdj le Jane!

- Igen Mr. Haskell. – és már indult is befelé.

- Néha azt gondolom, hogy nem is tudsz mást kiszólni a szádon csak nyögni és ’Igen Mr. Haskell’. Hülye lezbi’ tyúk!

Tovább nézte az utca történéseit, a részeg emberek kezdtek kikelni a sárból, és értetlenül néztek maguk elé.  Közben az jutott eszébe, hogy vajon ő is erre a sorsra jut, már ötven éves, nem hiányzik neki az ilyen felfordulást keltő törvényhozók. 

Bement öltözni.

Mills seriff az imaház előtt haladt el és tekintetét az épület tetején lévő hatalmas fakeresztre emelte.

- Jó reggelt seriff! – szólt egy hang. Johhny Shepard tiszteletes volt az.

- Atyám! – szólt oda Mills, és közben arra gondolt, hogy létezhet-e olyan erős hit, hogy valaki a világ végéig utazzon, hogy egy kápolnát építessen az utolsó pénzére.

- Szép nap a mai! – szólt a tiszteletes.

Mills csak bólintott. Lefogadom magának minden nap az, Isten elcseszett országában – gondolta magában. 

És valóban az ősz szakállú tiszteletes olyan boldogan nézett a világra a kápolna ajtajából, mintha a mennyországot látná.

Mikor az őrs közelében volt, egy embert vélt látni a szürkületben, az őrs előtt várakozott.

- Mills seriff, magát vártam!

- Mr. Peterson, ha jól sejtem történt valami, ha ilyen korán itt várakozik!

- Igen uram, attól tartok megkárosítottak!

- Talán menjünk be! – mondta a seriff és kizárta az őrs ajtaját.

- Foglaljon helyet Mr. Peterson és részletesen mondjon el mindent!    

- Köszönöm uram! – a vén Peterson leült és homlokát ráncolva kezdett bele. – Az éjszaka arra lettem figyelmes, hogy a kutyáim igen ugatnak. Nem vettem először figyelembe, hisz a vadak mindig járnak. Mikor nem akartak csitulni az ebek, akkor jöttem rá, hogy valami van. Mikor ki mentem a karám nyitva tárva, az összes lovam szabadon és egy ember vágtatott el lovon a sötét éjszakába – elhallgatott és lehajtott fejjel fogát csikorgatta.

- Folytassa! – szólt a seriff.

- Mikor Williammel visszatereltük a lovakat, észrevettük, hogy egy hibádzik.  

- Értem, Mr. Peterson ezt jegyzőkönyvbe veszem. – és írni is kezdett.

  Egy jól öltözött úri ember – gondolta magában Haskell miközben a Cathause lépcsőin méltóságosan ment le, közben öltönyét egyengette – csakhogy belül egy mocskos disznó – folytatta gondolatát önelégülten.

- Felkelni Harry! – üvöltött a bárpultnál szunnyadó fiúra. – Nyissuk már ki ezt a rohadt kupit!

- Igen uram! – felelte Harry a szemeit dörzsölve.

- Harry Maning, hány éves is voltál mikor alkalmaztalak? – kérdezte Haskell mosolyogva.

- Huszonkettő Mr. Haskell! – felelt a fiú. Közben az ajtót nyitotta ki.

- Istenem mennyi poharat töltöttél itt meg az óta, ennél a redves pultnál és mennyi nyakat metszettél el! – hahotázott.

A fiú mosolyogva tért vissza a pult mögé.     

- Ralph hozz egy jó erős kávét ennek a legénynek! – kiáltott a konyhába Haskell.

- Köszönöm uram. – mondta Harry.

- Hol vannak azok a büdös szajhák! – üvöltött a bordély tulajdonos, miközben a földszinti szobák fele vette az irányt. – Felkelni csürhe banda! – rúgta be egyenként az ajtót. – Kezdődik a dugás!

- Mr. Peterson a jegyzőkönyv majdnem kész, még csak azt kell megkérdeznem öntől, hogy gyanúsít-e valakit?

- Igen, seriff! Jó okom van feltételezni, hogy az a takony Joe lopta el a lovamat!

- Ki ez a Joe uram?

- Joe Smith!

- Rendben és milyen alapon gyanúsítja őt?

- Nemrég járt nálam azzal, hogy lovat venne. De én tudom, hogy nincs egy vasa sem a nyomorultnak, csak körül nézni jött! És a kocsmában is a részeg bandájával rólam pusmogtak tudom, mert sűrűn nézett felém.

- Mr. Peterson, hol találom ezt a Joet? – kérdezte a seriff.

- Bree Sexton kocsmájába jár a félnótás!

- Rendben, én oda megyek, maga maradjon itt, hamarosan visszatérek remélhetőleg a gyanúsítottal.

- Rendben uram!

Mills seriff el is indult, közben mind az motoszkált a fejében, hogy mi a fenének jött ebbe a városba.

Gyerekek vonultak az utcán, a tanítónő kíséretében az iskola fele tartottak, köztük volt a seriff lánya is Alice.

- Jó reggelt Mr. Mills! – köszöntötte a tanítónő.

- Miss. Ross, hogy van ma reggel? – köszöntötte a seriff.

- Köszönöm kérdését seriff, remekül. Ha gyerekekkel vagyok öröm minden perc. És önnek, hogy indul a nap?

- Nem valami derűs hölgyem, most is egy ügyben járok el.

Közben egy hosszú, szőke hajú kislány állt meg a seriff előtt, türelmesen várva, míg a felnőttek befejezik a beszédet, majd lelkesen felkiáltott:

- Apa!

- Alice, kislányom! – kapta ölébe a seriff – Légy figyelmes az iskolában, rendben?

- Igen, apa! – felelte a kislány és arcon csókolta édesapját.

Miután az apa is viszonozta a puszit, letette a kislányt és elköszönt Miss. Rosstól. Nem kellet, sokat menjen tovább az ilyen épületek, mint a kocsma is, mind a városközpontba volt össze zsúfolva.

Mikor belépett a kocsmába csak egy néhány embert talált ott, a pulthoz ment:

- Mr. Sexston jó reggelt!

- Seriff, mi járatban errefelé? – kérdezte a vén kocsmáros kezét a kötényébe törülgetve.

- Egy bizonyos Joe Smith nevű férfit keresek!

- Jól ismerem uram, de ma nem járt ide, sajnálom!

- Rendben Mr. Sexton! Kérem, ha betéved esetleg, ne említse, hogy kerestem!

- Ahogy kívánja uram! Talán elkövetett valamit? – érdeklődött a kocsmáros.

- Még nem bizonyos. Ezért kérem, ne hangoztassa a dolgot!

-  Értem uram!

- Minden jót Mr. Sexton!

- Szép napot! – köszönt a kocsmáros és közben összeráncolt szemöldökkel nézte a kifele haladó embert.

A seriff, meg állt az utcán és gondolkodott, hol kereshetné ezt az istenverte embert. Lehet, hogy már árkon, bokron túl jár. Bár mit érne el egy hitvány gebével, hova mehetne, világgá? Miközben így gondolkodott, a tekintete a Cathauseon akadt meg. Csak ide ne kellene bemennem, rühellem azt az embert – morfondírozta.

Egy ideges tekintetű ember jelent meg a Cathause ajtajában, kezét tördelve Haskell felé vette az irányt.

- Na, már csak ez hiányzott! – morogta Haskell a pultos fiúnak.

- Jó reggelt Mr. Hasskell! – szólt a férfi remegő hangon.

- E.B mond csak, nem várhattál volna még azzal, hogy elrontsd a napomat?

- Attól tartok nem uram, ezt sürgősen meg kell beszéljük.

- Rendben Farnum, menjünk az irodámba!

Miközben a lépcsőn mentek fel, Farnum szeme meg akadt egy férfin, aki két szajhát is ölelgetett, az asztalán egy üveg whisky. Ezt furcsának találta, rögtön szóvá is tette:

- Bill! Ez a földönfutó Joe Smith két szajhát is ölelget, és vedeli az italt!

- Az isten verjen meg E.B megmondtam, hogy ne szólíts, Billnek még meghalja valaki! – mormogta Hasskell, miközben irodája ajtaját nyitotta ki. – Na és ha vedeli az italt?

- De hát honnan van pénze rá? – kérdezte miközben le is ereszkedett a székre.

Haskell is leült Farnummal szemben és az asztal fiókjából két poharat és whiskyt vett elő, a poharakat megtöltötte.

- E.B szarok rá, hogy mit csinál és hogy földönfutó, vagy, hogy honnan van pénze. Fizessen ez a lényeg.

Farnum a pohara után nyúlt, egymásra néztek majd ledöntötték a poharak tartalmát.

- Most pedig elmondanád mi a fészkes fenének jöttél ide? – kérdezte Hasskell miközben az üveget és a poharakat elrakta.

- Richard Vardyról van szó! – kezdte Farnum.

- A polgármester, mi van vele? – ráncolta szemöldökét Haskell.

- Hát te is tudod, hogy az én szállodámba van, a Grand Centralban és nem fizet érte egy vasat sem, a legjobb szoba az övé és ingyen, mert ő polgármester!

- És mit szeretnél E.B vágjam el a nyakát álmában?

- Nem tudom Bill te vagy a főnök! – mondta Farnum összerezzenve. – És azt hallottam, hogy hamarosan gazdag befektetők jönnek ide aranyat mosni és tudod, minden szoba kellene, azok jól megfizetnék.

- Rendben meglátom, mit tehetek…

Ekkor lentről a kocsmából, nagy kiabálás hallatszott fel. Haskell felállott és az ajtóhoz lépet. Kinyitotta és lenézett a kocsmába.

Lent a seriff állott éppen Joe asztalánál, a szajhák kíváncsian kicsit távolabb álltak tőlük. Joe kiabált és istentelenül szitkozódott.

Haskell visszafordult az irodába, megint kihúzta az asztal fiókját és egy tőrt vett elő. Hátul a nadrágjába csúsztatta és a zakójával eltakarta.

- Menned kell Farnum! – szólt az értetlenül bámuló férfinak.

- Történt valami?

- Nem rád tartozik, bassza meg, most pedig kifele! – Haskell kinyitotta az ajtót. 

Farnum összegörnyedve, hogy tudomást se szerezzenek róla lépkedet le a lépcsőkön, majd elhagyta a bordélyt. Haskell végig figyelte, majd mikor az távozott ő is elindult le a lépcsőn.

- Ingyen élő faszszopók! – üvöltötte Joe a seriff képébe.

A seriffnél betelt a pohár és behúzott egyet Joenak aki, mivel amúgy is a szesz hatása alatt állt, mint varangyos béka terült el a földön.

- Mit jelentsen ez seriff? – vonta kérdőre Hasskell, a seriffet.

Mills rá nézett és szinte szikrázott a tekintetük. Majd fogai közt sziszegve kezdte:

- Feljelentést tettek ez ellen a patkány ellen, de nem akar velem jönni! Egyébként meg nem tartozom magyarázattal magának!

- Mr. Mills, higgadjon le kérem! – és közben a pultnál álló Harry felé tekintett. – Amíg az én rohadt bordélyomba van, addig rám is tartozik és én meg is védem a klienseimet! – fojtatta Hasskell.

A seriff szinte csikorgatta fogait idegességében, egy ideg hevesen pulzált arc izmában. 

- Nem ajánlom, hogy akadályozzon a dolgomban Mr. Hasskell! – mondta a seriff, majd kiment a bordélyból.

- Gyere, Harry szedd össze ezt a szarházit! – szólt Haskell.

Mikor a fiú felemelte a bekékült szemű Joet, az alig állt a lábán. Leültették.

- Nem érdekel, hogy honnan van a szaros pénzed! De remélem, mind itt költöd el! – mondta Hasskell miközben visszaindult a lépcsőn.

A seriff visszatért az őrsre és elmondta Petersonnak, hogy mi történt a Cathausba. 

- Mr. Peterson megkérem menjen haza! Ígérem ide hozom azt a férget és azonnal értesítem.

- Na de hogyan hozza ide seriff? – hitetlenkedett a farmer.

- A katonaság, jelenleg nincs a városban, nem messze Dawsontól megtámadták a postakocsit és oda mentek segíteni. De hamarosan visszatérnek, és akkor ki vonszoljuk azt a csótányt a Cathausból! – mondta Mills.

- Rendben uram akkor én haza megyek! – és a farmer kiballagott az utcára.

  Rövidesen lódobogás és kurjongatás töltötte be a várost, visszatértek a katonák a postakocsival. A szállítmány épségben maradt, hiszen az indiánok nem láttak értéket az ilyesmiben. Azonban a postakocsi kísérőit rendesen meg gyérítették.

Éppen két halott embert vettek ki a kocsiból, mikor Haskell is kilépet a teraszra. Kíváncsian figyelte az eseményeket. A távolban a seriffet vette észre, a katonák fele tartott.

- Remek, jön a kotnyeles seriffünk! – mormogta halkan.

Mills a katonákhoz ment és egy keveset beszélgettek, valószínűleg az indián támadásról. Ezek után a seriff és három katona egyenesen a Cathause felé vette az irányt.

Haskell mikor meglátta, nagyon dühös lett, tenyérrel ütött a terasz karzatára és hangosan szitkozódva ment be. Kiment irodájából és az emeleti folyosó karzatának hajolva kiáltotta le:

- Harry!

- Igen uram! – válaszolt a fiú tekintetét a hang irányába fordítva.

- Érkezik a szarcsimbók seriff, katonai kísérettel!

- És mi a teendő? – kérdezte Harry.

- Egyelőre semmi.

Alig mondta ki Haskell az utolsó mondatot, Mills és a katonák már léptek is be a bordélyba. A seriff az asztalnál szunnyadó Joera mutatott és két katona rögtön felölelte, majd indultak is ki. A seriff felnézet az emeletre, Haskell köpött.

- Ügyes húzás, csak nehogy megbánja! – szólt le a távozó seriffnek.   

- Mr. Smith megkérem, válaszoljon a kérdéseimre! – mondta fenn hangon az ideges seriff.

- Bekaphatja seriff, betörte a képemet. – gagyogta Joe fejét lehajtva és erősen ingadozva a széken.

- Járt Mr. Petersonnál mostanában? – hangzott el az újabb kérdés.

De Joe ahelyett, hogy válaszolt volna, lassan lecsúszott a székről és térdre rogyott, majd oldalra dőlt és horkolni kezdett.  Nagy volt a kísértés a seriffben, hogy bele rúgjon, de nem tette. Úgy tűnt mélyen alszik, a félnótás Joe, ezért be sem zárta, ott hagyta a földön és jómaga elindult a Grand Central Hotelbe, hogy felkeresse a polgármestert. Ugyanis ennek az esetnek, ha a végére akar járni, össze kell hívatnia a nagy tanácsot, akik majd eldöntik, hogy Joe bűnös-e. 

Igen ám, de a részeg Joe rövidesen, hogy Mills seriff távozott, felébredt. Nehézkes mozdulatokkal ki ámolygott az utcára és egyenesen Bree Sexton kocsmája fele vette az irányt.

    Mills seriff mikor a Grand Central Hotel ajtaján belépett, E.B Farnum már mosolygott neki a recepciós pult mögül, természetesen áll mosoly volt ez. De ezt a seriff is tudta rég tisztában volt azzal, hogy ez a kétszínű patkány Farnum, Haskell legnagyobb közvetítője.  

    - Jó napot Mr. Farnum! – köszönt Mills.

    - Á a seriff! Miben állhatok a rendelkezésére? – kezdte Farnum a kétszínű játékát.

- A polgármesterhez jöttem. – mondta a seriff.

- Hogyne uram, csak tessék, tudomásom szerint Mr. Vardy a szobájában van. – felelte nyájas mosollyal Farnum.

A seriff bólintott és el is indult a lépcsőn felfelé. Mikor a polgármester ajtajához ért kopogtatott.

- Ki az? – hallatszott egy mély hang bentről.

- Mills seriff! – hangzott el a válasz.

A zár kattogott és rövidesen ki is nyílt az ajtó. Egy igen csak rendezett küllemű úri ember nyitott ajtót. Haja gyér volt ugyan és őszbe borult, de rendezett. Még inkább a szakálla, arra különösen nagy figyelmet fordított. Kissé pocakos ember volt, de csak olyan tekintélyt követelő pocak volt az.

- Mr. Vardy remélem nem zavartam meg. – szólt a seriff elsőnek.

- Jaj, nem dehogy! Fáradjon be Mr. Mills! – felelt a polgármester.

- Egyből a látogatásom céljára térnék, ha nem bánja! – kezdte Mills.

- Hallgatom seriff, de addig is engedje meg, hogy megkínáljam egy itallal! – mosolygott Vardy és egy üveget vett elő a szekrényből.

- Nos, van egy ügyem, lopásról van szó. A lényeg az, hogy össze kellene, gyűljön a tanács az ügyet megtárgyalni, nem rabolnám az idejét az eset részletezésével, hiszen a tárgyaláson úgy is ismertetnem kell.

- Rendben seriff, egyet értek. – majd a poharakra mutatva tette hozzá – Kérem!

Mikor leküldték a szeszt a polgármester szivart vett elő és erősen szívni kezdte, hogy meggyúljon, óriási füstöt kavarva ezzel.

A vén Peterson mikor belépett háza ajtaján a fiát az asztalnál ülve találta. A fiú felugrott mikor meglátta az öreg apját.

- Édesapám elfogták már azt a gazembert?

- Nem tudom William, a seriff azt ígérte, ha visszaér a katonaság, majd intézkedik.  

- De mikor ér vissza a katonaság? – kérdezte a fiú.

- Nem tudom fiam, de én nem várok addig! Magam keresem meg azt a félkegyelműt! – mondta Peterson miközben a szobájába ment és egy revolvert vett elő a ruhás szekrényből.

A fiú sejtette mire készül az édesapja ezért nyugtatni próbálta:

- Édesapám, hagyja ezt a seriffre, ő majd elintézi!

- Nem édes fiam, ezt úgy kell elintézni, mint régen tettük, mielőtt a törvény keze ide nem ért! – mondta az öreg és indult is ki az ajtón.

- Könyörögve kérem, apám ne menjen sehova! – szólt a kétségbe esett fiú a távozó öregember után.

- Maradj itt fiam, vigyázd az állatokat! – szólt vissza Peterson a fiának. 

  A részeg Joe betántorgott a Sexton bárba, nagy nehezen leült egy asztalhoz és alig halhatóan mondta:

- Hozz egy italt Bree!

A kocsmáros egy ideig csak nézte a hulla részeg Joet és csak aztán válaszolt:

- Felejtsd el Joe, neked már nem hiányzik!

Joe tovább nem is ellenkezett, nem volt ereje, letette a fejét az asztalra és megint horkolni kezdett.

Egyszer csak mintha hangfoszlányokat hallana:

- Ébredj te… még megkeserülöd… tolvaj, tolvaj, tolvaj! – vízhangzott az utolsó szó a fülében aztán újra csönd lett.

- Ha már itt van seriff és szóba jött a tanács összehívása szeretném, ha elbeszélgetne a tanács a szemét dolgáról. – mondta a polgármester és egyet szívott a szivarból. – Úgy értem, nézzen csak ki az ablakon minden csupa szemét, szeretném, ha bevezetnénk a szemét összegyűjtését.

- Mit vár polgármester itt nemrég még a halottak is az utca szélén rohadtak! De mindenképp vitatni való téma és fontos is! – mondta a seriff.

- Tehát egyet ért abban, hogy be kellene vezetni a szemét összegyűjtését? – kérdezte Vardy.

- Természetesen igen, és aki megszegi bírságolni is kellene! – felelte Mills.

- Örülök, hogy egyet értünk! – mosolygott Vardy.

- Én megköszönöm a szíves vendéglátást és távozom is! – mondta a seriff és fel is állott, kalapját fejére tette.

- Rendben seriff a tanácsi ülésen találkozunk, remélem szerdára sikerül összehozni. 

- Szerda az holnapután ugye, szerintem menni fog, majd én is megpróbálok, néhány tagot értesíteni a többit magára bízom. – mondta Mills és kezet nyújtott Vardynak.

- Viszlát, Mr. Mills! – mondta a polgármester miközben ajtót nyitott. 

Legnagyobb meglepetésükre a hotel tulajdonos, Farnum állt az ajtó előtt meglehetősen közel ahhoz. Kissé még meg is volt görnyedve az ajtó felé. Hirtelen mindenki szó nélkül maradt és csak álltak. Farnum meg sem mert mozdulni csak állt görnyedten és fojt róla a verejték.

- Mr. Farnum? – szólt végül a polgármester.

- Óh, elnézést uraim…. – dadogott Farnum. – Csupán annyit szerettem volna mondani, hogy az imént itt járt Mr. Sexton a kocsmáros!

- Igen, fojtassa! – biztatta a verejtékező férfit a polgármester.

- Azt mondta haladéktalanul adjam át a seriffnek az üzenetét!

- Hallgatom Farnum, nyögje már ki! – szolt a seriff türelmetlenül.

- A vén Peterson az imént volt a kocsmájában, és ott találta a részeges Joet… főbe lőtte egy revolverrel, miközben az aludt egy asztalon.

Újra csönd lett, majd a seriff a még mindig mozdulatlan Farnumot kikerülve ott hagyta, mindkét férfit.

Végre este lett, ezt várta minden bányász. Végre beülhettek a Cathausba mulatni, persze ha találtak aznap aranyat. A bordélyházból kacagás, kiabálás és zongoraszó egyvelege hallatszott. 

A seriff gyors léptekkel ment az utcán, de nem a Cathausba, hanem Bree Sexton bárjába sietett. 

Mikor belépett a bárba Joe holtteste még mindig ott hevert a széken, feje az asztalon, vértócsában úszott. Peterson azonban már nem volt ott, elhagyta a kocsmát.

- Mr. Sexton kérem, gondoskodjon róla, hogy a holttestet eljutassa Shepard tiszteletes kápolnájába. – szólt a seriff.

- Igen is seriff, bízza csak rám! – mondta a kocsmáros.

Mills seriff elhagyta a kocsmát és egyenesen Petersonék farmja fele vette az irányt, ami a városon kívül helyezkedett el. Útközben, arra gondolt, hogy mit tehetne Petersonnal. Most egyértelmű, hogy mit kell tennie, őrizetbe veszi és bezárja az őrs cellájába, majd holnap értesíti a polgármestert, hogy a lopásos ügy milyen váratlan fordulatot vett.

Mikor közeledett a farmhoz a kutyák vadul ugattak, a házban fény pislákolt, az ajtó nyitva állt. Nemsokára megjelent William az ajtóban, de mikor meglátta a seriffet a távolban be is ment. 

Mikor az ajtóhoz ért Mills seriff, a vén Petersont az asztalnál ülve találta, az asztalon egy üveg whisky és a gyilkos revolver helyezkedett.

- Mr. Peterson, megengedi, hogy bemenjek? – kérdezte az ajtóközt álló seriff.

- Fáradjon be seriff! Kérem, foglaljon helyet! – mondta Peterson közben kezével a székre mutatott, mindezt úgy tette, hogy rá se nézett a seriffre.

A seriff belépett és helyet foglalt, Peterson italt töltött neki. William pedig csak állt az ablak mellett és rettentően dühös volt.

- Mr. Peterson ugye tudja, hogy velem kell jönnie az örsre? – kezdte Mills.

- Igen, seriff. Tudom és nem is áll szándékomban ellenkezni, mint annak a mocskos szemétládának, aki most alulról szagolhatja az ibolyát! – sziszegte a fogai közt Peterson.

- Mi lesz most apámmal seriff? – tette fel a kérdést hirtelen a fiú.

- Sajnos… még nem tudom William! Holnap után lesz a tanács gyűlése, majd ők ítélkeznek. – kissé kínos volt ez az utolsó szó, de ki kellett mondania.

- De ő ártatlan! Csak igazságot szolgáltatott! – mondta a fiú még dühösebben.

- Ebben a városban az én dolgom az igazságszolgáltatás! Az isten verje meg! – fakadt ki a seriff.

- Elég! Seriff mehetünk? – szólt Peterson és felállott.

- Rendben menjünk! – szólt Mills seriff.

Azzal kimentek az ajtón, a fiú szemét könny árasztotta el, dühében fogait csikorgatta és egy hirtelen mozdulattal, ököllel beverte az ablakot. Peterson hallotta még az üvegtörést, visszanézett. Végtelen szomorúság sugárzott a szeméből. 

Másnap reggel a seriff újabb látogatást tett a polgármesternél és részletezte az esetet. Meg is egyeztek abban, hogy holnap el is döntik a gyűlésen Peterson sorsát. Azonban nem Mills seriff volt az egyetlen, aki jelentést tett az esetről.

E.B Farnum, azonnal át sietett a Cathausba, amint a seriff a polgármesterhez ment.

- Bill! Mr. Petersont a farmert, fogva tartja a seriff! – újságolta mosolyogva Farnum, közben felhajtotta a pohara tartalmát.

- Petersont, azt meg minek? Az az ember nem árt a légynek sem! – ámult Haskell.

- Tegnap késő délután, főbe lőtte Joet, Sexton kocsmájában, mert úgy hiszi az lopta el a lovát! – fojtatta Farnum.

- Értem… - válaszolta Haskell közben a szakállát súrolta. – Farnum, lesz egy megbízatásod!

- Nekem? Ugyan mi? – kérdezte az meghökkenve.

- Ha a seriff a polgármesternél van, valószínű, hogy arról tárgyalnak, hogy a holnapi gyűlésen hozzanak ítéletet Peterson ügyében.

- Valószínű. – erősítette meg a feltevést Farnum.

-  Na most, a seriff és a polgármester valamint még néhány tanácstag valószínű, hogy azon lennének, hogy megkegyelmezzenek Petersonnak. Én is ezt tenném a helyükben, hiszen Peterson egy tisztességes polgár, és ott az a fiatal suhanc is, aki most magára maradhat. Ellenben Joe csak egy részeges patkány volt, jobb is, ha ki lett iktatva.

-  Hová akarsz kilyukadni Bill? – kérdezte Farnum kíváncsian.

- Mindent meg kell tennünk, hogy Peterson ítélete akasztás általi halál legyen! – jelentette ki Haskell nyugodt hangvétellel.

- Na de miért? – kérdezte Farnum.

- Ezzel törünk borsot a seriff orra alá! – mosolygott Haskell.

- Remek terv Bill, de hogy jövök én a képbe?

- Te visszamész a hotelbe, megvárod, míg a seriff távozik, majd megfenyegeted a polgármestert, ha nem az imént említett ítéletről dönt a tanács, azt nagyon megkeserüli! – magyarázta Haskell.

- De Bill, hogy fenyegessem meg a polgármestert?

- Az a te dolgod E.B, amúgy is meg akarsz szabadulni tőle, vagy nem? Ha megfenyegeted, lehet majd odébb áll! – mondta Haskell.

- Talán… - felelt Farnum és haját simítani kezdte izgalmában.

- Rendben E.B ezt megbeszéltük! – mondta Haskell és felállott irodai asztalától.

- Még valami Bill! – szólt E.B idegesen. – Itt lesz a gyűlés a te bordélyodban miért nem te mondod meg a polgármesternek.

- Te hülyének nézel, hívjam fel a figyelmet magamra? Szívesen elvágnám a torkát a polgármesternek és annak a faszkalap seriffnek is, de nem úgy, hogy az egész világ tudtára hozom, hogy én tettem! – mondta Haskell, miközben ajtót nyitott. – És meg ne említsd a nevem a polgármesternek! – szólt a távozó Farnum után.

  Nem sokkal a seriff távozása után Farnum is megérkezett a Grand Centralba. Nagyon ideges volt, tudta, hogy nincs sok választása. Haskell kérését teljesíteni kell. De mit mondjon, hisz nem olyan könnyű, egy polgármestert megfenyegetni, főleg neki. Ő nem is egy befolyásos ember. Csak egy egyszerű hotel tulajdonos. Ömlött róla a verejték és idegesen tördelte a kezét, úgy állott a recepciós pult mögött. Az ebédlőből kijövő emberekre megpróbált mosolyogni, de nagyon erőltetettre sikerült. Végül úgy határozott, hagy egy kis időt még magának. Majd este felkeresi a polgármestert, addig kitalál valami tervet, amitől tényleg fenyegetve érzi majd magát Vardy.

  

  William ebédet készített édesapjának és bevitte az őrsre, a seriff természetesen engedélyezte a látogatást. Addig ő elment a kápolnába, hogy alaposabban szemügyre vegye a holttestet. 

- Miért kellett ezt tegye édesapám? – tette fel a kérdést William.

Petrson lehajtott fejjel hallgatott, nem jött ki hang a száján. Tudta, hogy végzetes hibát követett el és azt is tudta, hogy mi vár majd rá. De az egyetlen dolog, ami igazán bántotta, az az volt, hogy cserbenhagyta a fiát.

- Mi lesz, ha elítélik holnap magát? – fojtatta a fiú.

- Legyen, aminek lennie kell! – válaszolt az apa, de még mindig nem volt ereje szembe nézni gyermekével.

    A seriff, doktor Lyam Dickens társaságában lépett be a kápolnába. Joe holtteste el volt nyújtva a keresztény eljárásoknak megfelelően.

- Jó reggelt atyám! Remélem nem bánja, ha a doktorral megvizsgáljuk a holttestet. – mondta a seriff, Shepard tiszteletesnek.

- Csak tessék fiam, tegye a dolgát. Én addig elmegyek és megszervezem a holnapi temetést. – válaszolt a tiszteletes és ki is lépett a kápolnából.

A doktor neki is látott minden féle fura szerszámokat vett elő és fúrni, vágni kezdte Joe koponyáját. Mikor megvolt a lék a koponyán, egy hosszú csipesszel benyúlt és kivette a golyót.

- Na, seriff itt is van a golyó! – fordult meg a doki, és a seriff tenyerére helyezte azt.

Mills megnézte a gyilkos golyót, és megállapította, hogy az Peterson revolveréből is származhatott, mert a kaliber megegyezett. Bár ezt ő jól tudta, és ráadásul Peterson sem tagadta tettét, de a vizsgálat része volt az eljárásnak.

William addig várt az őrsön, míg Mills seriff vissza nem tért. Mikor közeledni látta a seriffet, nem várta meg, hogy az bemenjen. Szembe ment vele és az őrs előtt tette fel a kérdését:

- Seriff mi lesz most apámmal?

- Hogy őszinte legyek, még én sem tudom! – felelt a seriff lehajtott fejjel.

- Halálra fogják ítélni? – tette fel William azt a kérdést, ami mindenkiben motoszkált.

- Remélem nem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne így legyen. De sajnos nincs bizonyíték, hogy tényleg Joe lopta el a lovat, és ha ez igaz is lenne, még ez sem mentené fel édesapádat a tette alól.

William szeméből nem tűnt el a harag, szó nélkül hagyta a seriffet magára.

Farnum úgy érezte megtalálta a tökéletes fenyegetés tárgyát. Igaz, ha nem is bizonyul hatásosnak nincs más választása. Sürgette az idő. El is indult a polgármester szobája felé, léptei olyanok voltak, mintha követ vonszolna maga után. Már megint nagyon izzadott.

Kopogott és kisvártatva nyílott is az ajtó.

- Mr. Farnum, kerüljön beljebb. – szólt a polgármester.

- Köszönöm uram. – felelte Farnum remegő hangon.

Farnum megállott a szoba közepén és egy ideig csak a kezét tördelte, a polgármester csak várta, hogy mi fog következni. Észrevette a hotel tulajdonos, hogy esze ágában sincs hellyel vagy itallal kínálni őt a polgármester, ezért belekezdet:

- Ha jól tudom, holnap lesz a tanács gyűlése…

- Igen Mr. Farnum jól tudja. – helyeselte Vardy.

- Azt is tudom, hogy Mr. Peterson ügyében is holnap dönt a tanács.

- Nocsak, nagyon tájékozott ön uram! – felelte a polgármester.

- Egy befolyásos ember megbízásából jöttem ide! – nyögte ki Farnum.

- Ki lenne az? – kérdezte a polgármester meglepetten.

- Sajnos nem áll módomban megnevezni. – felelt Farnum verejtékben úszva.

- Értem és mit szeretne ez a titokzatos befolyásos ember?

- Azt szeretné, ha Mr. Peterson ítélete, akasztás általi halál lenne! – de ezt, ahogy kimondta Farnum rögtön elhúzta a széket az asztal mellől és le is ült. Érezte, hogy összeesik izgalmában.

- És mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Vardy

- Maga meg tudja győzni a tanács tagjait, hogy erre szavazzanak. – válaszolta Farnum.

- Ugyan miért tenném? – méltatlankodott a polgármester.

- Mert ha nem, maga bánja meg! – válaszolt Farnum, de ekkor már az egész teste remegett.

- Értem, tehát ez a befolyásos ember, inkognitóban fenyeget engem.

- Úgy fest. – tette hozzá Farnum és anélkül, hogy egy szót még szólt volna fel ugrott a székről és kiszelelt a polgármester szobájából.

Vardy a székre támaszkodva gondolkodott. Most vajon mit tegyen? A seriffnek, ha szól az esetről, nem old meg semmit ezek a férgek álmában ölik meg az embert. Ráadásul sejtette is, hogy ki az a titokzatos befolyásos ember, Haskell.

Farnum gyorsan át sietett a Cathausba, Haskell ép a pultnál állt Harryvel beszélt. Oda sietett és mindenféle bevezetés nélkül elkezdte:

- Beszéltem, a polgármesterrel és megmondtam neki!

- Mit mondtál E.B? – kérdezte Haskell.

- Hogy, ha nem intézkedik, megbánja!

- Megbánja? Ez neked fenyegetés? – kérdezte ingerülten Haskell.

- Mondtam, hogy egy befolyásos ember küldött! – felelte Farnum idegesen.

- Befolyásos? Ha kiejtetted a nevemet a mocskos szádon, itt lövöm szét a tökeidet! – mondta szinte suttogva Haskell.

- Nem, nem említettem a te neved! – hebegte E.B.

- Akkor kit mondtál? – jött az újabb kínos kérdés.

- Azt mondtam, hogy nem kívánja tudatni a nevét…

- Te agyalágyult barom! – üvöltött Haskell. – Így már tudni fogja, hogy én vagyok az! – és erősen rátaposott Farnum lábára.

Farnum érezte, hogy összevizeli magát, de azért próbálta tartani magát, tele volt a bordély emberekkel.

- Takarodj innen E.B! És csak hogy tudd, ha nem sikerül a terv, felgyújtom a mocskos kócerájodat, mikor nem is sejtenéd és benne égtek mindketten. Így legalább két faszszopótól szabadulnánk egyszerre. – mondta Haskell megint csak suttogva.

Mikor Haskell végre levette a lábát Farnuméról, az rögtön sarkon fordult és eliszkolt.

Másnap a tiszteletes kora reggel elintézte a temetés bonyodalmait, nem volt más a temetésen csak a tiszteletes és két lefizetett ember, akik elhantolták Joet.

Mills a reggeliét várta épp az asztalnál, nemsokára meg is kapta. Azonban felesége Abby meglehetősen gondterheltnek tűnt, szótlanul készítette a kis Alicet iskolába. A seriff nem bírta szó nélkül hagyni felesége különleges viselkedését, ezért meg is kérdezte:

- Abby van valami baj, amit esetleg elmondanál nekem is?

Abby férjére nézett, majd kislányukra.

- Alice hozd le a táskádat a szobádból. – szólalt meg végül. Mikor a kislány elment folytatta is. – Ma délben lesz a gyűlés?

- Igen. – válaszolt a seriff.

- Halálra ítélik azt az embert?

- Ha rajtam múlna, nem! – válaszol Mills, de nagyon nem örült annak, hogy megint ezt a kérdést szögezik neki.

- De hát van egy gyermeke is, akit magára fog hagyni! – mondta Abby halkan, szeme könnyes lett.

- Tudom, de már nagyfiú, majd csak elboldogul. – mondta Mills, és hirtelen el is ment az étvágya.

- Ez akkor sem helyes! – tette még hozza Abby.

Alice visszaért és édesanyja felé nyújtotta iskolatáskáját. 

Nagy sürgés-forgás volt a Cathauseba, az összes szajha takarított. Harry és Ralph a szakács az asztalokat tolta össze. Nemsokára megjött a bordély tulajdonos, Hasskell.

- Harry szeretném, ha gondoskodnál róla, hogy a tárgyalás alatt egy ribanc se kószáljon. – mondta Haskell.

- Igen uram, majd beküldöm őket a szobájukba! – felelte Harry.

- Ralph te gondoskodj az italról! – fojtatta Haskell.

- Igen uram! – válaszolt a szakács, aki egyébként néger volt, de talán még ő sem tudta pontosan, hogy miképp keveredett ide Dawson városába.

- Remélem ez a hűje E.B fenyegetése hatásos lesz, mert ha nem oda az összes terv és még bajba is keveredek. – mondta Haskell, majd visszament irodájába.

A polgármester, nagyon idegesen készülődött, bár sikerült meggyőznie a tanácstagokat az egyoldalú szavazatról, az még mindig aggasztotta, hogy mit mond majd a seriffnek. Ugyan külön nem említette a seriff, hogy mit szeretne Petersonnal kezdeni, Vardy látta rajta, hogy sajnálja a seriff azt az embert és mindent megtenne, annak érdekében, hogy a leg enyhébb ítéletet kapja. 

Azt pontosan tudta Vardy, hogy nem említheti meg a seriffnek, hogy megfenyegették, de valamivel csak ki kell majd magyarázza magát. De erre majd később kerül sor – gondolta – és elindult a gyűlésre.

Az utcán épp a seriffel futott össze, ő is a Cathausba tartott. Kezet fogtak.

- Hát ez remek, pont annak az embernek az épületében tartjuk az értekezést, akit a legjobban rühellek! – mondta Mills komolyan.

- Hát én sem rajongok Haskellért, meg kell hagyni, de sajnos az övé a legnagyobb épület, így itt kell megtartani, ha tetszik, ha nem! – mondta Vardy, nyugtalan hangvétellel.

Mikor bementek a Cathausba, a többi tag már ott volt és elfoglalták helyüket az asztalnál.

A két érkező férfi is elfoglalta helyét, így már teljes volt a tanács. Vardy a polgármester, Mills a seriff, Haskell a bordély tulajdonos, Johnny Shepard tiszteletes, E.B Farnum a hotel tulajdonosa, Francis Wolcott a város újságírója, Lyam Dickens az orvos, Bree Sexton a kocsma tulajdonos és végül Abel Steiner egy gazdag zsidó kereskedő, összesen kilenc fő alkotta a tanácsot.

A seriff épp, hogy leült fel is állott és beszélni kezdett:

- Jó napot minden kedves tanácstagnak! A mai gyűlésünk témája a Peterson féle ügy, amiről bizonyára mindenki hallott, de majd részletesen felvázolom, valamint a szemét összegyűjtése lesz. Tehát erről a két dologról kell majd döntést hozzunk. Talán kezdjük a könnyűvel, a szemétgyűjtéssel. Itt át is adom a szót, Mr. Vardynak a polgármesternek, mivel az ő ötlete volt. – és újra leült a seriff.

- A seriff egyik látogatása alkalmával jöttem elő ezzel az ötlettel, hogy a szemetet össze kellene gyűjteni. – kezdte Vardy mikor felállott. – Bizonyára önök is látják, hogy a város tele van szeméttel! – egyes tagok erre bólogatni kezdtek. – Tehát én úgy gondoltam, hogy hordókat helyeznénk el a város egyes pontjaira, ahová mindenki dobhatja a szemetet, majd minden hétvégén begyűjtenénk és elszállítanánk a városon kívül! Ennyi lenne uraim! – tette hozzá Vardy és helyet foglalt. 

- Nos, uraim szavazzunk! – javasolta a seriff. – Tegye fel a kezét, aki támogatja az ötletet!  

A szavazatok száma meglehetősen egyoldalú volt, hiszen mindenki feltette a kezét.

Mills újra felállott:

- Rendben uraim, úgy látom el is érkeztünk, utolsó és egyben legkényesebb döntésünk meghozatalához, de előbb engedjék meg, hogy elmondjam az esetet. – a seriff kis szünetet hagyott és utána folytatta. – Mr. Peterson hétfő reggel tett feljelentést nálam, miszerint Joe Smith ellopta a lovát, az esetet jegyző könyvbe vettem és megkértem Mr. Petersont, hogy várjon rám az őrsön, míg megkeresem Joet és visszatérek vele. – A seriff itt meg köszörülte a torkát és Hasskellre nézett. – Sajnos nem jártam sikerrel, így visszatértem az őrsre és utasítottam Mr. Petersont, hogy térjen haza, majd értesítem a fejleményekről. Azonban Mr. Peterson nem fogatta meg a tanácsomat és Joe keresésére indult. Meg is találta Mr. Sexton kocsmájában, és lelőtte. 

A tanácstagok suttogni kezdtek, halk megjegyzéseket tettek. A seriff egy darabig csak nézte a pusmogó embereket, majd folytatta:

- Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy a lovat valóban Joe lopta-e el. Mr. Petersont azonnal őrizetbe vettem… tehát ez minden… a maguk kezében a döntés joga. – fejezte be a seriff és helyet foglalt.

Az emberek megint halk morfondírozásba kezdtek, nézték a seriffet, de az ő arca kifejezéstelen maradt, így fogalmuk sem lehetett a tanácstagoknak, hogy ő mit szeretne tenni az ügyben. 

A polgármester felállott és kis habozással beszélni kezdett:

- Több tanácstag is úgy véli, hogy… vissza kellene, vonuljunk egy kis időre ezt a témát megvitatni, ezért megkérnénk Mr. Haskellt, hogy bocsásson a rendelkezésünkre egy szobát e célból.

- Rendben uraim! – mondta Haskell. – Kövessenek, kérem!

Az emberek a bordély tulajdonos után indultak, a seriff nem mozdult helyéről. Észrevette a polgármester és meg is kérdezte:

- Seriff, maga nem tart velünk?

- Nem uram, én már döntöttem, nincs szükségem tovább vitatni az ügyet! – válaszolta a seriff, de nem nézett a polgármesterre.

A bordély tulajdonos bevezette a tanácstagokat egy üres földszinti szobába és a polgármester nagy meglepetésére magukra hagyta őket, visszatért az asztalhoz. Leült a seriffel szembe és egy ideig mereven nézték egymást.

- Úgy vélem maga is már rég döntött. – szólalt meg végül Haskell.

- Igen. – válaszolt Mills röviden.

A seriff most is megengedte Williamnek, hogy édesapja mellett maradjon, míg az értekezés folyik. A fiú széket vitt a cella mellé és leült. A rácsok mögött egy bánatos, meghurcolt lelkű öregember ült. Nem is tudta mit mondhatna fiának, rá sem mert nézni.

- Imádkozom magáért édesapám, hogy meghagyják az életét. – szólt a fiú és gyorsan összeszorította ajkait nehogy zokogjon, de könnyeit nem sikerült megfékeznie.

- Sajnálom fiam… hogy ilyen helyzetbe sodortalak, de remélem, rendesen megfizethetek érte. – felelte Peterson.

Ezzel meg is szűnt a beszélgetés, mindketten mozdulatlanul ültek. Várták a seriffet, a végítéletet. 

Végre kijöttek a szobából a tanácstagok és elfoglalták helyüket. A polgármester le se ült, nagyon gondterheltnek tűnt.

- Nos, uraim ideje szavazni, a tanácstagok két lehetőségből választhatnak, a Peterson ügyben. Akasztás általi halál, vagy szabadlábra helyezés! – jelentette ki a polgármester és leült.

- Akkor szavazzunk, tegye fel a kezét, aki a kivégzésre voksol. – mondta a seriff.

Négy ember tette fel a kezét: E.B Farnum, az újságíró Francis Wolcott, Abel Steiner és a polgármester Vardy. 

A seriff igen csak meg lepődött. E.B-n nem csodálkozott, hisz igen csak rosszmájú embernek ismerte, a zsidót lehet nem is érdekelte annyira, vagy lehet, felvásárolná a farmot azért döntött így, Wolcott újságíró, bármit megtenne egy jó sztoriért, de a polgármester. Nem tudott rájönni Vardy döntésének okára.

- Nos, uraim lássuk, ki szeretné szabadon látni Mr. Petersont! – szólt újra a seriff.

Mills seriff fel is emelte a kezét, őt követte Johnny Shepard a tiszteletes, Lyam Dickans az orvos és Bree Sexton a kocsmáros. Eddig döntetlen volt az állás, de ekkor hirtelen meg akadt a seriff szeme Haskellen. Ő még mindig nem szavazott.

- Nos, Mr. Haskell úgy látszik, ön dönt. – mondta a polgármester.

Mills nagyon ideges lett, az az ideg megint hevesen pulzálni kezdett arc izmában. 

Haskell mintha halványan mosolygott volna, úgy nézett a seriffre.

Gondolhattam volna, hogy ez a rohadt Haskell az utolsó pillanatig fog várni a szavazatával, csak azért, hogy engem dühítsen. – morfondírozta Mills seriff miközben az őrs fele tartott. Meglehetősen gyorsan lépkedett, az utcán mindenki őt nézte, de nem merték megkérdezni tőle a döntés eredményét. De minek is, hiszen már nyomtassa is Wolcott a friss újságot abból majd minden kiderül.

William észrevette a közeledő seriffet és szembe sietett vele. Kérdőn állt a fiú, Mills seriff előtt.

- Sajnálom, William…

- Azt mondta megtesz mindent! – kiáltotta könnyek közt a fiú és elszaladt mielőtt a seriff befejezte volna a mondanivalóját.

Hamarosan megjelent az újság is, külön kiadás volt.

Ez állt benne:

Holnap, reggel 6 órakor Mr. Carl Petersont nyilvánosan, a főtéren megbüntetik, Mr. Joe Smith meggyilkolása miatt.    

1900. szeptember. 09.

 

A seriff mikor belépett otthona ajtaján már felesége és lánya várta. A vacsora úgy telt el, hogy a felnőttek nem szóltak semmit. Abby már alig várta, hogy lányát ágyba dugja és visszatérjen férjéhez, hogy megtudja milyen döntés született.

Mikor belépett a szobájukba Mills már aludt.

Reggel nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, az akasztáshoz tartozó pódium már elő volt készítve. Az emberek suttogtak, mindenki arra várt, hogy Petersont elő állítsák.

Nemsokára meg is jelent a seriff és a fogoly, két katona kíséretében. A seriff a pódium mellet maradott a két katona felvezette Petersont. Kisvártatva a polgármester is megjelent és ő is felment a pódiumra, közben egy katona asztalt helyezett el pontosan a csapóajtó fölött. 

Az emberek megint suttogni kezdtek: „Ezek bolondok? Kötél helyet, asztalt hoznak…”

Haskell nem ment a térre, a bordély teraszáról figyelte az eseményeket. Nem volt egyedül, Harry és E.B is ott volt.

- Tisztelt egybegyűltek! – kezdte a polgármester. – Ma szemtanúi lehetnek Mr. Carl Peterson büntetésének! A tanács döntött, a büntetés… – mintha keresett volna valakit Vardy a tömegben, valószínű Haskellt. – A büntetés, mutató ujjának amputálása, amivel a ravaszt meghúzta, valamint nyolc hónap fogság!

Mikor meghallotta a tömeg az ítéletet, mint a darazsak, úgy kezdtek zúgolódni. Sokan nem tartották elég keménynek az ítéletet. 

A katonák nem tétováztak, ketten lefogták Petersont és kezét az asztalra helyezték. Egy harmadik tőrt vett elő és lecsapta Peterson ujját. Levezették a pódiumról, ahol a doktor már gondoskodott is róla. 

William a seriffhez lépett:

- Köszönöm seriff! – mondta a fiú, remegő hangon.

- Ne nekem köszönd. – mondta Mills seriff és a bordély fele nézett.

A bordély teraszán még mindig ott állt a három férfi.

- Elárulnád nekem is Bill, hogy mi az Isten fája jutott eszedbe, hogy életbe hagyd ezt az embert? – kérdezte E.B.

- Majd megtudod, mindent a maga idejében! – felelte Haskell és bement irodájába.

Harry csak mosolygott és tőrt fent egy bőrdarabon.

 

- Tudod Charlie, nem fér a fejemben, hogy a város leghitványabb embere miért mentené meg Petersont. – mondta Abby a seriffnek.

- Ezen én is gondolkodtam, nem szavazott, csak húzta az időt. Majd egyszer csak felállott és elő adta ezt a lehetőséget. De tudod még mi furcsa nekem? – nézett Mills  a feleségére, aki szó nélkül csak figyelt – A polgármester azonnal egyet értett Haskellel. És különös módon mindenki, aki azelőtt Peterson halálát akarta. 

Nagyon hideg este volt, a csillagok fehéren ragyogtak az égen. Lassan lecsendesedett a város, csak néhány kóbor kutya járt az utcákon. Ezen az estén Haskell is mindenkit kipakolt a bordélyból. Lázongtak is a szeszkedvelők, hisz máskor hajnalig is ihattak. A Sexton kocsma is rég zárva volt, nála soha nem volt nagy fogyasztás, ezért be is zárt mindig éjfélkor. Tehát nem volt más mit tenni, hiába a múlatni vágyódás, mindenkinek haza kellett mennie.

Ez is volt a terv, hogy ne legyen egy lélek sem az utcákon.

Valaki betörte az őrs ajtaját és belülről ki nyitotta. Peterson a cellában volt, rögtön talpra ugrott és szemeit meresztette az ajtóközt álló alakra.

- Apám, jöjjön hamar a rácshoz, azért jöttem, hogy ki vigyem! – szólalt meg az alak az ajtóban.

Peterson látta, hogy egy fiatal fiú áll az ajtóközt, de nem látta az arcát a sötétben és a hangja sem a Williamé volt.

Még is közelebb ment a rácshoz.

Fejét a két rács közé dugva próbálta fel ismerni, hogy ki lehet az állítólagos megmentője.

Hirtelen a fiú meg indult a cella felé és gyors mozdulattal tőrt döfött Peterson hasába. Mintha mondani akart volna valamit a vén ember de a fiú még bennebb döfte a tőrt és egy hirtelen mozdulattal felhasította gyomrát.

Peterson belei a padlóra zuhantak, majd ő maga is összeesett. Rövid ideig még nézte a holttestet a fiú, majd halkan szólt:

- Sajnálom öreg… – kiment és becsukta maga után az ajtót.

William nem tudott aludni, a karám mellett állt és nézte a lovakat. Nagyon hideg volt, de még is úgy döntött ki megy a házuktól nem távol lévő dombra. Ott nagyon szép a kilátás belátni az egész várost és a távoli erdőket.

Mikor felért a dombra, egy kőre leült és a városra tekintet, halvány fények pislákoltak. Majd az erdő fele nézett és arra gondolt milyen jó, hogy életben hagyták édesapját, nagyot sóhajtott. Kicsit megkönnyebbültnek érezte magát.  Sokáig bámult az éjszakába a csillagok és a hold nagyon jól megvilágították a tájat. 

Valami különös kék fényt vett észre a távolban, nagyon erőteljes volt és mint füst terjedt az ég fele, úgy látta hogy a folyó felől száll fel ez a fény. Ugyan csak a fény irányából kísérteties sikoly hallatszott. Már fel is akart állni, mikor erős ütést kapott a fejére.

Elájult.