X. fejezet

Menekülés

A legutóbbi próbálkozása óta Thurion meg se szólalt. Szabadulás reménye újfent eloszlott, mert a csata innen távol zajlott, a katonák nem vehették őt észre. Így nem tehetett mást, csak várt.

Egy idő múlva neszt hallott a közelből. Az őrök is észrevették, hogy valaki erre tart, mert kardjukat felemelve, rémülten bámultak a bozótba. De mielőtt még Thurion azt gondolhatta volna, hogy segítség érkezik, egy harmadik törpe bukkant fel a cserjék közül. Az őrök megkönnyebbülten eresztették le a fegyverüket.

– Ej, de nehéz volt idetalálni – morogta a most érkező, idősebb törpe.

– Miért jöttél? – kérdezte az egyik őr.

– Úgy is mondhatjuk, hogy váltás.

– Furcsa – felelte gyanakvóan a másik. – A Törpekirály azt mondta nekünk, hogy addig őrizzük itt a foglyot, amíg ő érte nem jön, miután megnyertük a csatát…

A koros törpe közelebb lépett, és megragadta az őr zubbonyát.

– Mondd, te nem ismersz fel engem? – dörrent rá ingerülten. – Malin vagyok, a Törpekirály bátyja! Úgy vélem, jobban jártok, ha most engedelmeskedtek, és elhordjátok az irhátokat.

A megszeppent őr hevesen bólogatott, és már indult is volna, de Malin utánaszólt:

– Várj csak! Add ide a kardod.

– Miért? – kérdezte az furcsállóan, látván, hogy az idősebb törpénél van már kard.

– Nem hallottad, mit mondtam?! – kiáltott rá még dühösebben Malin. A törpe gyorsan átadta a fegyvert, aztán társával együtt eliszkoltak.

Amikor már jó messze járhattak, Malin megfordult, és ránézett Thurionra. Az ifjú csak ekkor ismerte fel, hogy ez az a törpe, akit elküldött segítségért, és ekkor jött rá, hogy miért volt ismerős neki a neve.

Malin odalépett mellé, és egy kardcsapással megszabadította a kötelékeitől. Aztán Thurion kezébe nyomta az előbb szerzett törpe-fegyvert.

– Fogd ezt – mondta. – Szükséged lehet még rá. Most pedig gyere velem.

– Várj! – szólt Thurion, és megragadta Malin vállát. – Megmentettél.

– Ahogy te is engem – felelte a törpe. – Jobb is így, legalább kiegyenlítettem a tartozást, úgysincs időnk hálálkodni. Azonnal el kell hagynunk az erdőt.

Malin már indult is volna tovább, de Thurion megtorpant.

– Miért mennék el innen? Én nem megyek. Itt harcol az összes barátom, mindenki, aki közel áll hozzám. Nem hagyom őket csak úgy itt, hogy mindannyiukat lemészárolják.

Malin megfordult, és türelmetlenül nézett Thurionra.

– És hogyha azt mondom, hogy azt az apád kérte?

Thurion majd’ hanyatt esett döbbenetében.

– Az… apám?

– Igen. Na indulás.

Az ifjú előmeredő tekintettel, botladozva követte a törpét. Egész eddigi életében abban a hitben élt, hogy a szülei vagy meghaltak, vagy ő nem kell nekik, így nehéz volt ilyen hirtelenjében feldolgozni Malin kijelentését.

– Ki az apám? – kérdezte, amint sikerült végre szóhoz jutnia.

– Nem mondhatom el, és nem is fogom – felelte Malin, majd, amikor látta, hogy Thurion szólásra nyitja a száját, hozzátette: – Fölösleges faggatózni, akkor sem árulnék el többet, ha sárkányokkal fenyegetnél.

Thurion a fejéhez kapott.

– Zhaldir…! – suttogta.

– Micsoda? – fordult hátra a törpe.

– Semmi. Csak arra gondoltam, hogy ha már úgy is észak felé tartunk, elmehetnénk egy barlanghoz, ahol két jóbarátom vár. Csak elbúcsúznék tőlük.

– Legyen – mondta dühösen Malin –, de akkor után engedelmesen jössz velem egészen az Ethium-erdőig!

Thurion bólintott.

Ezután már a törpe nem győzött az ifjú nyomában maradni. Thurion jól ismerte az erdőt, gyorsan és könnyedén haladt. Közben azonban végig azon járt az agya, hogy miként tudná úgy magával vinni Zhaldirt, hogy Malin ne tudjon róla. Egyelőre nem bízott a törpében.

Nemsokára már maguk mögött hagyták a tisztást, aztán hamarosan megpillantották a barlangot.

– Megvárlak itt – mondta Malin.

Thurion belépett a sziklavájatba. Laurion és Faerin a belső falnál ült, a lány Zhaldirt simogatta. Amikor megpillantották az ifjút, döbbenten álltak föl mindketten, és már meg is rohamozták volna a kérdéseikkel, de ő felemelte a kezét.

– Most nem az a fontos, hogy mi történt, és hogyan szabadultam meg, hanem az, hogy miért vagyok itt: búcsúznom kell.

– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Laurion. Faerin hátratántorodott.

Thurion röviden összefoglalta nekik a helyzetet. Az elválás neki is épp úgy fájt, mint a két elfnek, de szorította az idő. Barátai megkönnyítették a dolgát, és nem ellenkeztek, mert tudták, hogy úgyis elmegy.

Amikor megcsókolta Faerint, érezte, ahogy a keserű könnyek végigfolynak a lány arcán. Aztán megölelte Lauriont, és hátrébb lépett.

– Amilyen hamar csak tudom, újra felveszem veletek a kapcsolatot. A csata talán mostmár a jó irányba dől el, de csak akkor menjetek vissza, ha vége. Addig – itt Laurion tarisznyájára pillantott –, vigyázzatok a tojásra. Minden bizonnyal nem sok idő van hátra a kikelésig.

Ezután lehajolt Zhaldirhoz.

– Őt magaddal viszed? – kérdezte Laurion.

Thurion bólintott, aztán két tenyere közé fogta a kölyöksárkány fejét, és a szemébe nézett.

– Figyelj ide! Én most el fogok innen menni egy törpével. Ha velem akarsz jönni, azt kell tenned, hogy ha már egy kicsit eltávolodtunk, repülj fel, és távolról kövess minket. Meg tudod ezt tenni?

– Igen – felelte Zhaldir Thurion és a két elf nem kis meglepetésére. Az ifjú megsimogatta a sárkányt, aztán felállt.

– Ég veletek – mondta, majd gyorsan megfordult, és kilépett a barlangból. Malin már tűkön ült, úgyhogy rögtön útnak indultak. Néhány perccel később Thurion hátranézett az égre, és elégedetten pillantotta meg a valamivel mögöttük árnyként szárnyaló Zhaldirt.