1.

Dauron leült a tűzhöz barátja mellé, és fáradtan sóhajtott.

– Letáborozhatunk itt. A hely biztonságos, nincsenek orkok a közelben.

– Kicsit túl hamar visszatértél ahhoz, hogy rendesen körülnézz – jegyezte meg barátja, a nagydarab, de lágyszívű Brodus.

– Ugyan, mióta elhagytuk a várat, egyetlen orkkal sem találkoztunk – felelte Dauron nemtörődöm fintorral az arcán, és egy fadarabbal megkotorta a tüzet.

Dauron egyszerű származású volt, az egyik határmenti faluban töltötte a gyerekkorát. Még csak nagyjából harminc telet élhetett meg, de tapasztaltság és megfontoltság jellemezte. Középmagas testalkatú, viszonylag izmos volt, tökéletes termetű a harchoz. Kicsit szögletes, de megnyerő arcvonásaival egy idegen is a becsület mintaképének tartotta volna, noha zöld szemében túlzott büszkeség csillogott. Az általa viselt rövid körszakáll, amit sűrű borosta egészített ki, és a vállig érő sötétbarna haj is tanúskodott arról, hogy nem egy pompás nemesi udvar tagja, hanem a vadon harcosa.

Erős csizmát, fekete bőrnadrágot, zöld tunikát és csuklyás köpenyt viselt, olyan ruházatot, mely hozzásegíti a vadonban való könnyű elrejtőzködéshez. Páncélzata mindössze váll- és alkarvédőből állt. Ilyen öltözete volt Brodusnak is, ahogy a határőrség vándorjárőrei közül mindenkinek.

A két férfit egy hete indították útnak Erdőzug várából, a határőrség központjából. Ez volt az egyetlen váruk, de az őrszemek folyton jelen voltak a Senir-hegység egész vonulatán. Ez a hegység választotta el Calornas országát az orkok földjétől, és a határőrség feladata az volt, hogy megpróbálják elkerülni az orkhordák átjutását a Senir-hegységen. Ennek nagyon egyszerű volt az oka: az orkok karikalábú, szürkészöld bőrű, nagyjából ember alkatú, de torz lények voltak, akiknek egyetlen céljuk a fosztogatás és a gyilkolás volt.

Mivel sokszor már késő volt, ha az orkcsapatokat az őrszemek vették észre, az erre alkalmas határőrök vándorjárőri beosztást kaptak. Ők a hegységtől valamivel beljebb eső orkterületeken járták a vadont, hogy hamar tudomást szerezzenek a környéken ólálkodó orkokról, és jelentsék a veszélyt, vagy néhány ork esetén maguk végezzenek velük.

– Tudod, egész meglepő, hogy én is a vándorjárőrök közé tartozom – szólalt meg Brodus, miközben a tüzet bámulta. – Azon nem csodálkozom, hogy te az vagy, Dauron, de rám nem mondaná senki első ránézésre, hogy vándorjárőr vagyok. Mindig azokat választják ki annak, aki erős, fürge és jól el tud rejtőzni.

– Senkit sem osztanak be ok nélkül ide – felelte Dauron. – Jól forgatod a kardot, és ha a várban úgy gondolták, hogy vándorjárőrnek kell lenned, akkor erre vagy alkalmas. Aminek pedig nagyon örülök, mert így egy remek kardtárssal kell járnom ezeket a veszélyes földeket.

Brodus büszkén elmosolyodott. A határőrség létezésével egyidős hagyomány volt, hogy szinte minden vándorjárőrnek volt egy kardtársa, tehát párokba osztották be őket. Mindenki a kardtársával indult járőrözésre, hogy egymást védve nagyobb biztonságban legyenek. És ha csatára kerülne a sor, egymásra fokozottan figyelnek, és így elméletileg kevesebb ember hullik el, mintha mindenki csak magát védené.

– Megtisztelő, hogy ugyanazt a hivatásunk, mint a nagy Berionnak – folytatta Brodus. – Persze neki kardtársa sincs, annyira ért a dolgához. Ha jól tudom, most is éppen az orkok földjén járőrözik, mint mi. Szerintem több időt töltött életében a vadonban, mint bárhol más helyen. Ha kicsit… kevésbé lennél önfejű és büszke, már ott tarthatnál, mint ő.

Dauron nem szerette, ha Berion, Calornas első vándorjárőre kerül szóba, akit a fiatalabbak szinte bálványoztak, tökéletesnek tekintették és a példaképük volt. Erdőzug várában a legmegbecsültebb ember volt, ennek ellenére példás szerénység jellemezte.

Dauron erőltetett mosollyal előrehajolt, és megveregette barátja vállát.

– Na, elég a csevegésből. Együnk valamit, aztán én elteszem magam holnapra. Te kezded az őrséget.

Brodus vigyorogva hámozta le hátáról a motyóját, hogy ennivalót vegyen elő, de a mozdulat közben hirtelen megmerevedett.

– Hallottad ezt?

– Mit? – kérdezte Dauron, miközben szeme idegesen villogott veszély után kutatva.

Visító kürtszó harsant fel, valahol nem túl messze.

– Megint – jegyezte meg Brodus, immár elkergetve magától azt a reményt, hogy az előbb esetleg rosszul hallotta.

– Ork-kürt – állapította meg Dauron, és felállt. Egy mérföldön belül vannak.

Gyorsan széttaposta a tüzet, majd földet rugdosott a parázsra.

– Kapd össze magad, Brodus! Megkeressük az átkozottakat.

– Mindig rendesen körül kell nézni, mielőtt letáborozunk… – csóválta a fejét Brudus, miközben magára aggatta a lepakolt holmiját.

– Erre most nincs idő! – intette csendre ingerült mozdulattal Dauron. – Arra kell mennünk – tette hozzá, hogy elterelje a szót, és halk léptekkel elindultak.

A Senir-hegyen túli vidék, az orkok földje sziklás és kietlen volt, az erdőségek még valamennyire, de a füves területek nem voltak jelentősek. Ez a hely kimondottan kopár volt, elrejtőzni legfeljebb a sziklák mögött lehetett.

– Mit gondolsz, hányan lehetnek? – kérdezte suttogva Brodus.

– Azért megyünk, hogy ezt kiderítsük. A kürtszó sajnos arra utal, hogy nem csak egy egy-két fős csapat, csak a nagyobb hordákat hívják össze kürttel. De azért remélem, hogy annyira nincsenek sokan, mert inkább végeznék velük most, mint hogy tiszta karddal visszamenjünk a várba jelenteni őket.

– Rég harcoltunk már egy jót – nyugtázta Brodus. – Viszont ha túl nagy a veszély, nem vakmerősködhetünk. Ez nem játék.

– Menjünk közelebb – mondta Dauron, mintha Brodus intését nem is hallotta volna.

Csendesen mentek továbbra is. Brodus nem igen tudta, hogy jó irányba mennek-e, de társa teljes magabiztossággal lépdelt előtte. Az ő fejében néhány perc alatt kirajzolódott, hogy pontosan hol lehetnek az orkok. Megálljt intett, majd visszafojtott hangon megosztotta elképzelését barátjával is:

– Itt van egy sziklavonulat – mutatott előre –, a mögött egy széles völgy lehet. A kürtszóból ítélve valószínűleg ott vannak. Óvatosnak kell lennünk, mert könnyen lehet, hogy egy nagy csapattal állunk szemben, a völgyben akárhányan elférnek. A szikláknál elbújhatunk, és felmérhetjük az erejüket.

Gyakorlott, nesztelen mozdulatokkal surrantak be a sziklák közé, testalkata ellenére Brodus is olyan hangtalanul mozgott, mint egy veréb.

– Ez nem lehet igaz… – suttogta elhűlve Dauron, amikor kipillantott a menedékéből. Mellette barátja szóhoz sem tudott jutni.

A völgyben több száz ork gyűlt össze, és hangyabolyként nyüzsögtek a tömeggel járó felfordulásban. A két vándorjárőr egyike sem látott még együtt ennyi orkot, még a negyedüket sem. Ráadásul tisztán látszott, hogy még gyülekeznek, új csapatok közeledtek több oldalról is.

– Ez nagyon nem jó – nyögte Brodus

– Indulunk vissza – szólt visszafojtott hangon Dauron. – Most rögtön!

Kimásztak a sziklák közül, és először óvatosan, minél halkabban lépkedve, majd amikor már elég távol kerültek a völgytől, futva igyekeztek maguk mögött hagyni ezt a veszedelmes területet.

Addig futottak, amíg a lábuk és a tüdejük bírta. Amikor már teljesen kifulladtak, Dauron lerogyott egy fa tövébe, Brodus is mellé.

– Csak néhány percet pihenünk – mondta lihegve Dauron. – Amilyen hamar csak lehetséges, át kell kelnünk a hegyen. Ott már biztonságosabb, és muszáj értesítenünk kapitányt Erdőzugban. Valami készülődik Senir-hegy innenső oldalán.

Brodus felelni sem tudott, úgy zihált. Elővette a vizestömlőjét, és nagyokat kortyolt belőle, hogy egy kicsit felfrissítse magát.

Miközben barátja ivott, Dauron már feltápászkodott a földről, hogy továbbindulhassanak.

– Brodus! – szólt feszengve kardtársánák. Valami zajt hallott, de nem látta, hogy mi adhatta ki.

Hunyorítva nézett a hang irányába. Éles látása volt, így nemsokára már biztos volt benne, hogy valami vagy valamik mozognak a fák között.

Ha orkok, ezek is a kürt hívására jöhetnek, gondolta Dauron. Gyorsan behúzódott a fa tövébe Brodus mellé, és csendre intette társát, aki nem értette, mit csinál.

Hevesen verő szívvel várt. Rövid idő elteltével újra felállt, és kitekintett a fa mögül. Azt gondolta, hogy elmehettek mellettük, vagy nem orkok voltak, mert már nem hallott neszt a közelben.

De tévedett. Az orkok nem voltak olyan ostobák. Hang nélkül ólálkodtak közelebb.

– Észrevettek minket! – mondta Dauron, és felrángatta Brodust a földről.

Brodus értetlenül nézett körbe, majd amikor meglátta az orkokat nem messze, előrántotta a kardját.

Dauron megragadta a csuklóját.

– Tedd el, Brodus. Nem, tudjuk, hányan lehetnek.

A zömök vándorjárőr egy ideges mozdulattal visszacsúsztatta fegyverét a hüvelyébe, majd olyan hévvel kezdtek el rohanni, mint még soha azelőtt.