Szerencsekerék

– Másodszor jártam a sötét raktárhelyiségben. Az egy héttel korábbi, sikeres előinterjút követően végre vele is találkozhattam. A szívem majd kiugrott a helyéről, amiért napjaink talán leghíresebb emberével találkozhatok.
– És végül találkozott vele… ugye? – kérdez bele a nyomozó a mesémbe. Kávéját az asztalra teszi, karjait pedig egymásba fonja.
– Így van – felelem. – Azt hinné az ember, hogy Xerxész a hírnév, a siker és a pénz hatására egy beképzelt, öntelt barom, és szinte érinthetetlen, aki mindenkivel szemben megtartja a két lépés távolságot, de ő korántsem ilyen. Meglepően közvetlen ember benyomását keltette bennem már az első pillanatban.
– Egészen pontosan, milyen munkára is jelentkezett ön ennél a bűnözőnél?
– Bűnöző? Cff! – legyintek. – Pár hónap múlva hitelesítik a játékot, és akkor már nem annak fogja hívni, hanem minimum megváltónak. De hogy a kérdésére is válaszoljak, egyszerű titkárnőnek jelentkeztem. Álmodoztam róla, hogy műsorvezető is lehetnék, de akkor még nem gondoltam volna, hogy esélyt is kapok rá.
– Hol találta az álláshirdetést?
– Nos, az ilyen dolgok inkább szájról-szájra terjednek, nehogy lenyomozhatóak legyenek. Az ismerősömtől hallottam, hogy az egyik ismerőse azt mondta neki, hogy van egy ismerőse aki… Érti, ugye?
– Hát, hogyne. Szóval Xerxész megadta az esélyt.
– Pontosan.
– Hogy történt?
– Megkért, hogy kísérjem el az egyik terembe az épületen belül. Senki nem volt odabent, sőt, tárgyak sem, leszámítva néhány ponyvával lefedett ládát, és… és a kereket.
– A szerencsekerék? – pupillája kitágul.
– Igen. Élőben még megigézőbb, mint az online felvételeken.
– Maga most tényleg csodálja ezt az egészet?!
– Persze, hogy csodálom – csattanok fel –, sőt, rajongok érte. Maguk mind vakok… legalábbis egyelőre. Én látom azt, amit a többség még nem. Xerxész megreformálja a showbiznisz fogalmát.
– Azzal hogy embereket öl? Na, ne röhögtessen!
– Ő sosem ölt meg senkit – javítom ki.
– Mit változtat ez a tényeken? Ez a szánalmas elmebeteg, és a még elmebetegebb játéka életek tízezreit ontotta már ki. Egyébként is, milyen hülye név már az, hogy „Szerencsekerék”?
– Nocsak, nyomozó, kezd elfogyni a türelme? – kérdem incselkedően, ő erre vicsorog, mint egy farkas. – Egyébként valami ötszáz éves vetélkedő alapjait gondolta újra, de a nevén nem változtatott, ha ennyire érdekli.
– Szóval Xerxész ennyire szereti a történelmet? Hisz a művészneve is legalább háromezer éves.
– Ja, biztos – fújom unottan.
– Nem ideges?
– Miért lennék az?
– Hát a magára váró börtön miatt például.
– Egy fikarcnyit sem. És ha már itt tartunk, egyáltalán nem érzem magam bűnösnek. Dögöltem volna éhen?! Az embereknek munka kell! Pénz, bassza meg!
– Két gyereke van, Gabriella! Két kisfiú. Rájuk nem gondolt?
– Pont rájuk gondoltam, maga idióta! Nekünk, szegényeknek az utolsó reményt a Xerxész fajták jelentik. Maga ezt piti, szaros nyomozóként hogyhogy nem érti meg?!
– Elég legyen, itt én kérdezek! Folytassuk! Mi történt a teremben?

A férfi kérdésétől akaratlanul is felröhögök, amit alig bírok visszafogni.

– Nagyon jól tudja, hogy mi történt! Mindenki tudja. Híres lettem.
– Részleteket akarok! – öklével az asztalra csap.
– Amikor elmondtam neki, hogy bármilyen jelentéktelen munkát elvállalnék, ha kell aktákat is tologatok, mosolyogva megsimította az arcomat, és azt mondta, én annál többre vagyok képes… látja a szememben.
– Tovább!
– Megkérdezte, nem akarok-e részt venni a következő showban.
– Mint műsorvezető?
– Igen, arra gondolt, de ekkor még ezt nem mondta.
– Aztán? – türelmetlenkedik a nyomozó.
– Aztán megkérdezte, hogy ismerem-e Rékát, az akkori műsorvezetőt.
– Tudom jól, hogy ki ő, nem kell bemutatnia. Minden online videót láttam. A kis szűzkurva ott állt, és vigyorogva, szemrebbenés nélkül nézte végig a játékosok kegyetlenebbnél kegyetlenebb halálát, jobb esetben megalázását. De maga sem jobb! Hisz ugyanúgy megtette volna.
– Meg bizony.
– Szégyellje magát! – vágja hozzám, majd arcon köp, amit, hogy tovább idegesítsem, lenyalok.
– Nem szégyellem! Legalább a gyerekeimnek nem kell nélkülözniük!

A nyomozó a fejét fogja, tanácstalannak tűnik, ami kifejezetten szórakoztat.

– Szóval, mi volt azzal a Rékával? Mármint, azon túl, amit ismerünk.
– Amikor rákérdeztem, hogy mégis, mire célzott azzal, hogy benne lehetnék a showban, Xerxész azt mondta, pörgessem meg a kereket, válaszoljon az helyette. Megpörgettem. Persze ő távolabb húzódott, mindketten tudjuk, miért. A kerék pörgött, eleinte sebesen rótta a köröket, aztán ahogy folyamatosan lassult, úgy tudtam kivenni, amint a háromszög alakú, különböző címeket tartalmazó mezők az egyre kisebb sebesség miatt szinte megállnak. Már csak pár másodperc lehetett hátra, hiszen a kerék „Harapj!”, „Kefélj!”, „Csonkíts!”, „Tégy kárt magadban!”, „Ölj!” feliratú zónáit tisztán ki lehetett venni. Végül az „Ölj!” –ön állt meg. Kérdőn fürkésztem Xerxész tekintetét, aki nyugodtságot sugározva továbbra is mosolygott. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, erre ő a termen belüli következő ajtóra mutatott, és azt mondta, Réka odabent van. Szeretné, ha megölném, folytatta, majd hozzátette, amennyiben megteszem, én vagyok a következő műsorvezető. Először megrémültem, de utána rögtön a gyermekeimre gondoltam. Bár korábban soha nem öltem, viszonylag könnyen rábeszéltem magam. Hisz ebben a játékban nincsenek szabályok, és ez a szemlélet átterjedt az alkalmazottakra is. Réka szintén ugyanezen elvek szerint élte az életét. Tisztában kellett lennie a kockázattal, amit vállalt, mikor csatlakozott Xerxészhez és a stábjához, ahogy én is tisztában voltam.
– Nem érez semmi bűntudatot, amiért elvette egy fiatal – nem mondom, hogy ártatlan – nő életét?
– Abszolút nem. Főleg a történtek fényében. Ez a showbiznisz, és én szórakoztattam a közönséget.
– És azok után sem gyűlöli azt a férget, hogy így átvágta?! Hisz végül kijátszotta magát, és főszereplővé tette meg a legújabb műsorában.
– Valóban nem számítottam rá, hogy már eleve veszik a termet, amibe behívott, és rögzítik a kerékpörgetést, majd a gyilkosságot is, de ez csak egy dolog. Maga szerint átvágott. Szerintem kiemelt a szürkeségből. Segített. Tudja, mennyi pénzhez jutottak már a fiaim a szereplésemnek köszönhetően? Mit tud maga?! Ül a szűk, füstszagú irodájában, a társaival együtt játsszák a rend őreit, ennek az elcseszett társadalomnak a hazafiait. Mégis, kiért harcolnak? Azokért, akik hagyják éhezni a népet? Maguk álszent marhák! Üldözik a Xerxészhez hasonlókat, és bűnözőnek titulálják őket, miközben otthon, szolgálaton kívül, maguk is ugyanúgy megnézik hajlított képernyőjű tévéiken a műsorait, és jobban szórakoznak rajtuk, mint bárki más. A többi százmillióhoz hasonlóan maguk is élvezik, amikor csont törik, ín szakad, golyó fúródik a fejbe, kés mar a húsba. Az egyenruha nem plasztikázza át az igazi arcukat, nyomozó. Maga is a hulladék része, mint mindnyájan. Érti? Nem? Hát majd meg fogja. Hamarabb, mint gondolná. Maga szerint, mikor jönnek rá áldott vezetőink, hogy mekkora pénz van ebben? Mert szerintem nem kell már sokáig várni. És akkor ez mind legális lesz. Törvényesen azért fognak fizetni hozzám hasonlókat, hogy ilyen Réka féléket öljenek. És maguk, nyomozó, megmaradnak dróton rángatott bábuknak, annyi különbséggel, hogy vélt mozgásterük többszörösére zsugorodik. Díszbarmok lesznek, akik egy rohadt büntetőcédulát sem állíthatnak majd ki.

Vihogni kezdek. Vihogok, és nem tudom abbahagyni. Olyan ez, mint a szökőkútból sugárzó víz. Nem áll meg. Látom a nyomozón, hogy feladja. Kézfejével lesöpri a kávéját tartalmazó bögrét az asztalról, ami szétcsattan a padlón. Tartalma még a talpam alá is befolyik. A férfi végül fújtatva, vörös fejjel kiviharzik a kihallgató szobából. Még mindig vihogok.