Drága Anya és Apa!

Úgy érzem, eljött az idő, és most szeretnék végre beszámolni nektek az életem elmúlt hat hónapjának szárnyalásáról valamint hirtelen bekövetkező félresiklásáról. Megvolt rá az okom, hogy úgy eltűntem, és nem adtam magamról semmi hírt, de most nem szeretnélek ezzel untatni titeket.
Az egész akkor kezdődött, amikor megnyertem a versenyt. Akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha vissza fogok térni előző szakmámhoz, az alpinista ablaktisztításhoz, sokkal inkább volt valószínű, hogy villámkarriert befutva megismertetem a nevemet az egész világgal. Legalábbis a művésznevemet. A „J. L. Louis” mennyivel jobban hangzik már, mint a Jenőfalvi László Lajos, ugye? Szóval minden adva volt ahhoz, hogy még nagyobb sztár legyek, mint amekkorát a műsor csinált belőlem. Tíz milla kápé, lemezszerződés, luxusautó és álomutazás a Karib-szigetekre. Tele voltam tervekkel, eljátszadoztam a gondolattal, hogy miként fogom felépíteni a pályafutásomat, és mire költöm majd a pénzt. Természetesen nem feledkeztem meg rólatok sem, mégha a látszat mást is sugall, éppen küldeni akartam nektek a fődíjból, sőt, a kocsit is nektek szerettem volna adni, amikor beütött a krach. A pénzt elvitte a piros huszonhatos, a lemezszerződést felmondták, mert nem voltam hajlandó visszatérni a magyar számokra, az álomutat pedig becseréltem a csatornánál egy Amerikába szóló repülőjegyre. Különösebb koncepcióm nem volt, hogy pontosan miként fogok bele, de akkor még szentül hittem, hogy én az angol nyelvű számokkal itt berobbanok. Végül sajnos nem jutottam el odáig, hogy egyáltalán esélyt kapjak megmutatni páratlan tehetségemet. Nem fogjátok elhinni, mi történt! Habár szerencsésen megérkeztem az álmok országába, ahogy kiléptem a reptérről valaki kikapta a kezemből az autóért kapott pénzzel teli táskámat, és elrohant vele. Próbáltam segítséget kérni, de kiderült, hogy az itteni emberek nem azt az angolt beszélik, amelyiket én. Egy szavukat sem értem, gőzöm sincs, hogyan tudnak egyáltalán fennmaradni, ha a saját anyanyelvüket sem beszélik normálisan. 

Egyszer csak magyar szavak csilingelése ütötte meg a fülemet. Egy nő volt az a kislányával, én persze azonnal utána ordítottam, hogy „segítsen, én is magyar vagyok, álljon meg!”, de a reményeimmel éppen ellentétesen cselekedett. Hirtelen felkapta az ölébe a gyereket, és úgy elrohant, mintha terroristák támadták volna meg a környéket, miközben lopva egy olyan pillantást vetett rám, akár egy darab, gőzölgő salakanyagra.
Amikor kínomban – és nem titkoltan azért, hogy egy popszakmában jártas személy szerencsés esetben felfigyeljen rám – egy padra felállva elkezdtem hangosan énekelni a ví ár dö vördöt, különös dolog esett meg velem. Halljátok, én nem tudom, mi a baj ezekkel, de mindenki úgy nézett rám, mintha megszentségtelenítettem volna egy templomot. Végül egy öregasszony vetett véget a produkciómnak, azzal, hogy a legalább tíz kilót nyomó szatyrával pofánvágott, miközben valami olyasmit ordított, hogy sátáp. Fogalmam sincs, mit jelent. Mondom, ezeknél valami nagyon nincs rendben. Gondolom, nem meglepő, hogy el is ment a kedvem az egész amerikásditól. Ezután kérdőn kitártam mindkét kezemet tenyérrel felfelé, hátha Isten megszán végre, és akkor – nem tudom, hogy valóban neki köszönhetően-e, de – történt valami. Egy egydolláros landolt a markomban. Nem láttam, ki adta, de nem is nagyon érdekelt. Miután jól átgondoltam a helyzetemet, úgy döntöttem, hogy fejemre húzom a kapucnit, és megmaradok ugyanabban a testhelyzetben még egy darabig. Néhány óra leforgása alatt annyiszor csörrent meg az apró a kezemben, hogy megszámolni sem tudtam, de én nem néztem fel, csak mikor már beesteledett. Amint gondosan kihajtogattam a rongyos bankókat, és összeszámoltam az érmékkel együtt, meglepődve jöttem rá, milyen adakozóak itt az emberek. Húsz dolcsi azért nem olyan rossz egy félnapos üldögélésért. Talán mégsem teljesen reménytelenek? A pénzből sikerült feladnom nektek ezt a levelet elsőbbségivel, és még kajára is maradt. Az éjszakára befészkeltem magam itt a kukáskonténerek melegébe, és eltökéltem, hogy addig kéregetek, amíg össze nem jön a hazaútra a pénz. Azért arra az esetre, ha tudnátok esetleg küldeni valamennyit, alább megadom a sarki gyorsétterem címét, ahol már egész szép rajongótáborra tettem szert. Amikor éneklek nekik, mindig hozzám dobnak egy kis gyümölcsöt. Az is jobb, mint a semmi. A lényeg, hogy legyetek már olyan kedvesek, és keressétek fel Józsit. Mondjátok meg neki, hogy elfogadom a munkát, visszamegyek ablakot pucolni. Akkor ajánlotta fel, hogy visszavesz, mielőtt kijöttem, és pár napon belül választ vár. Kérjetek elnézést tőle a nevemben, és mondjátok meg, hogy hamarosan hazajövök! Elsejétől már tudok is kezdeni. Kérlek, ne késlekedjetek, mert még a végén munkanélküliként a nyakatokon maradok!
Ne aggódjatok miattam, egy szem fiatok tud magára vigyázni. Hisz tudjátok, a jég hátán is megélek, ha arról van szó. Volt kitől örökölni a talpraesettségemet, ugye, apa? Nem hiába írták bele az évkönyvembe, hogy az alma nem esett messze a fájától. Valahol mélyen Jankovicsné is biztos érzi, hogy hiba volt meghúznia mindkettőnket matekból és fizikából. Egyébként már pozitívabban látom a helyzetemet. Új célt is találtam magamnak, belekóstolok az írásba. A kettes irodalom talán még nem jogosít fel a túlzott bizakodásra, de én érzek magamban elég elhivatottságot. Már ki is néztem egy jó kis pályázatot, amire beküldöm a „Sztár leszek” című kisregényemet, amit természetesen itt-ott megváltoztattam az eredeti eseményekhez képest.

A viszontlátásig csókol szerető fiatok
Lajos