Ma újra eljött az idő. Az én időm. Vagy mondhatnám úgy is, a beteljesülés órája. Elkezdek készülődni, hogy a pezsgőbontásra odaérjek. Nem mintha Kata ünnepelni akarna, sokkal elfoglaltabb ő annál. Igen, még Szilveszter este is.

A megszokott séma szerint jártam el ezen az éven is: Februárban pillantottam meg először Katát, és már akkor tudtam, hogy megszerzem magamnak. Azóta minden nap látom őt. Csodálatos érzés, amikor elbűvöl mosolyával, még ha nem is nekem szánja. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban kiismertem, mára valóságos nyitott könyv előttem. Rabul ejtettek az apró szokásai, melyeket ez alatt a közel egy év alatt ismertem meg. Vele sírtam – persze nem szó szerint –, amikor meghalt a kutyája, vele nevettem, amikor a nővére teherbe esett. Imádom azt, hogy amikor ideges, mindig az orrát mozgatja. Annyi örömöt okozott már nekem a puszta létével, hogy azt csak egy dolog tudja űberelni… az pedig nem más, mint ez a pici függőségem. Talán nem is annyira pici. Egyre ellenállhatatlanabb, és egyre többnek hat az az idő, amit várni kényszerülök, hogy újra csillapíthassam a vágyamat. Gombamód szaporodott el bennem ez a zsarnoki hatalom, ami mostanra teljesen elhatalmasodott már rajtam.

Egy év. Ó, Istenem! Eltelt egy újabb esztendő anélkül, hogy… Nem is értem, hogy bírtam ki, pedig rohadt nagy a kísértés. Gyakran megfordulok szórakozóhelyeken, ahol olyan könnyű lenne becserkészni egy részeg vagy drogos kiscsajt, de az nem lenne ugyanaz. Hol maradna az élvezet? Az olyan pillanatok, mint amilyenre például most is készülök Katával. Ideiglenesen biztosan hatásos lenne, mint drogosnak egy napi adag, de nekem nem erre van szükségem. Vagy mégis? Talán jövőre megtudom. Már nem kell rá sokat várni, hogy kiderüljön, vissza tudom-e fogni magam még egy évig. Az önmegtartóztatás bizony nem a legegészségesebb a szervezetnek, vagy esetemben a léleknek. Ennek az érzésnek is ott van a forrása. Bennem, legbelül, valahol nagyon mélyen, de egyre sebesebben tör fel a felszínre. Nehezen éri már be a kapott mennyiséggel. Szerencsére eddig mindig ott volt a séma, amit követtem. Biztonságot adott, hogy mindig mindent aprólékosan elterveztem, ezáltal minimálissá téve annak az esélyét, hogy valami közbejön.

Végre megérkezem az őrsre. Olyan, mintha csak hazaérnék. Tudom, mi fog történni, és ez megnyugtatott. Kata egyedül van műszakban, mindenki más otthon ünnepel a családjával vagy a barátaival, de ő nem. Odafigyelve a cipőm kopogásra lépkedek végig a folyosón, majd benyitok az egyik ajtón, ahonnan kiszűrődik a hangja. Nem vesz észre, így lehetőségem van kicsit hosszabban kiélvezni a helyzetet, és belefeledkezni a látványba. Ott áll nekem háttal, abban a feszülős farmerjában, amit még soha nem volt szerencsém ilyen közelről megszemlélni, pedig tizenegy hónapja már, hogy követem minden lépését. Eddig még nem hallottam ezt az angyali hangot sem, amint most olyan hevesen káromkodik, miközben az előtte lévő táblán elhelyezett képeket szuggerálja. A fotók alá krétával biggyesztett évszámok jelzik az esetek megtörténtének idejét. Pontosabb dátumot szükségtelen volt írni, hiszen minden év ugyanazon napján következett be a… a beteljesülés. A tábla tetejére nagy betűkkel kiírt „A szilveszteri gyilkos” cím megmosolyogtat, ennél azért találékonyabb elnevezést vártam volna.

– Sebaj! Jövőre valószínűleg úgy is meg kell változtatniuk – kuncogom el magam a gondolattól, amire Kata ijedten hátrakapja a fejét.
– Maga meg kicsoda?! – kérdi fenyegetően, de megrezzenő orra látványától nem tudom komolyan venni.
– Látom, a hölgyek nincsenek éppen a legjobb formájukban – mondom, miközben rábiccentek a brutálisan meggyilkolt nőkkel teli fényképekre, és észrevétlenül kihúzom a nadrágomba dugott kést.

*

Dúl bennem az adrenalin, de a katarzis lassacskán tovaszáll. Ránézek az órámra, és látom, hogy tíz perccel múlt éjfél. Lezártam egy újabb fejezetet az életemben, én mégsem érzek semmi különlegeset. Pedig valaminek történnie kellett volna. Mérhetetlen elégedettséget kellene éreznem, mint a korábbiaknál, de most nem ez van. Ürességet érzek és azt, hogy hamarosan újra meg kell tennem. Egészen biztos, hogy ezúttal nem bírom ki még egy évig.