+18!!!

Ahogy nyitódik a szemem, az előző éjszaka képei nyomokban bevillannak előttem. Képek a tombolásba fajuló ivászatról és asztalon táncolásról a kis szöszivel a Sörkertben. Huhh! Tényleg oda tettük magunkat! Még egy ősz, csapzott hajú, bajszos, szakállas öregember vészjósló tekintetét is látni vélem egy pillanatra, aztán elkezdek kikászálódni a kényelmes ágyamból.

Az engem átkaroló kezet lelököm magamról, majd félálomban kibotorkálok a budira, mert úgy érzem, a Niagara akar kitörni a húgycsövemből. A csipától, vagy csak a fáradtságtól, nem tudom, de alig látok egy méterig. Felhajtom a WC-deszkát, és venném ki a szerszámomat, de semmit nem érzek a gatyámban. Először nem gondolok semmi rosszra, hiszen megannyiszor előfordult már: legféltettebb kincsem egyszerűen félrecsusszant egy kicsit. Kotorászok, keresgélek, de az istennek sem akar előkerülni, ekkor úgy döntök, letolom az alsóneműt – ami mellesleg bugyi, nem gatya, ettől el is bizonytalanodom. – a földig, hadd lássak rá jobban a dolgokra. Hát a látványtól olyat dobban a szívem, azt hiszem, a torkomon jön ki! Végül nem az, hanem a tegnapi boroskóla egy része menekül vissza, ahonnan bejött, egy kis házivegyessel kísérve, ami aztán egész lavinát indít el, így a WC-kagylónak támaszkodom, és úgy szabadulok meg a gyomromat gyötrő kínoktól.

Nehézkesen feltápászkodom, megtörlöm a számat, és bízom benne, amit az imént láttam, nem volt több a másnaposság okozta képzelgésnél. Sírva fakadok, amikor lepillantok, és tényleg egy borotvált punci van ott, farkamnak pedig nyoma sincs. Nyúlkálok benne, hátha csak elbújt, és ki tudom húzni, mindhiába.

– Hol vagy, Pici?! – kiáltom elkeseredetten. – Ne tedd ezt velem!

Remegve belenézek a tükörbe, és a rám visszapislogó, elkent sminkű szőke lány képében felismerni vélem a tegnapi partneremet, akivel olyan jól mulattunk. Érdekes, mintha jobban nézett volna ki, meg vagy fele ekkorának. Sebaj, ez az apróság most eltörpül az igazi probléma mellett.

Addig-addig hüledezek, mígnem meleg folyadék kezd végigcsorogni észrevétlenül a combomon, és mire feleszmélek, már az egész lábam olyan, sőt, a bokán is kap belőle rendesen. De az meg nem állna, mintha úgy öntenék belülről a kiapadhatatlan esőt. Keresztberakom a lábam, hátha az elszorítja, de csak még rosszabb lesz tőle. Nem tudom, mi tévő legyek. Lecsapom az ülőkét, és felpattanok rá – mert ráülni túl buzis, meg sanszos, úgy egyébként se menne nekem a dolog, hiszen ha olyan közel lennék az aljához, vissza találna fröccsenni –, a zokniban lévő két lábfejem a WC-deszkán tartom, leguggolok, amennyire csak lehet, és próbálok minél pontosabban célozni. A tükörbe nézve feltűnik, milyen groteszk képet festek így, egy ugrásra készülő békára hajazva.

– Sikerült! – fogalmazódik meg bennem a diadalittas gondolat, melyet a pillanat tört része alatt zúz darabokra a hálószobából érkező dörmögés, és az utána következő durva, horkoló hang.

Félve, lábujjhegyen kilépegetek a mosdóból, és ekkor pillantom meg a kicsivel korábban magamról lefejtett karon az irgalmatlanul dús szőrzetet.

– Hát ilyen nincs, baszd meg! – szentségelek, miközben arra gondolok, nem elég ez a pina a lábam között, nőként még meg is dugattam magam valami ősemberrel.

Már-már úgy érzem, kiszaladnék a világból, amikor észreveszem az ismerős tetoválást az ágyban fekvő férfi vállán.

– Várjunk csak! – tűnődöm el egy másodpercre, majd egy hirtelen mozdulattal lerántom róla a takarót.

– Micsinááász, édes, fázik a popóm! – érkezik a kényes reakció, ami rohadt furcsán hangzik, lévén az a férfi mondja nekem, aki egészen tegnap éjszakáig még én voltam.

Keresgélem a puzzle apró darabkáit, szeretném összerakni a teljes képet, de végül be kell látnom, halvány elképzelésem sincs a történtekről. Összeroskadom, és hangosan zokogni kezdek, hiszen úgy érzem, elveszítettem az utolsó értékes dolgot az életemben, nevezetesen a férfiasságomat. A szipogásra kinyitja a szemét a férfi is, és amikor felismerni véli bennem saját magát, felsikolt.

Én mindig azt hittem, egy hisztis csaj sikításánál nincs idegesítőbb, hát jelentem, van. Hallgass meg egy érzékeny nőt visítani olyan mély férfihangon, amilyen mélyet csak el tudsz képzelni! Ugye? Komolyan mondom, ezt felvenném, ha utána nem az én pofámat látná mindenki a videón.

Rohadt sokáig tart, mire felfogja a mamlasz, amint magyarázom neki a szitut. Mármint, még mindig kételkedem benne, a „felfogja” szó helytálló-e, hiába bólogat olyan hevesen, mint egy kiskutya. Az agyának mélyén keringő sötétségnek sokkal inkább nagyobb a valószínűsége, mint bárminemű értelemnek. Amikor megkérdezem, mire emlékszik az éjszakából, töredelmesen bevallja, nem sokra, de legalább megemlít valamit, amin elindulhatunk. Az öregember. Ő is emlékszik az öregemberre. Azt mondja, úgy be voltunk „csiccsentve”, azt sem tudtuk, mit „locsogunk”. Megkérem, ne beszéljen úgy, mint egy defektese transzi, de nem veszi a lapot. Ok, mondom neki, inkább folytassa, majd később elmagyarázom. Szerencsére csak kettőt pislog értetlenül, aztán ismét belevág:

– Arról veszekedtünk – közli idegesítően nyávogó hangon –, kinek könnyebb az élete, egy férfinak vagy egy nőnek, és aztán ilyen-olyan kívánságokat fogalmaztunk meg, mire a bácsi odalépett hozzánk a semmiből, és felajánlotta a segítségét.

– Tovább! – sürgetem, amire ő annyit felel, nincs tovább, többre nem emlékszik. – Remek! Ennél remekebb nem is lehetne.

Majd szétvet az ideg, töröm a fejem, mit lehetne tenni. Tanácstalanul a falakat bámulom, majd tekintetem átvándorol a bútorokra, és ekkor veszem észre az éjjeli szekrényen pihenő, széttépett papírdarabot. Sietve felemelem, és elolvasom, mi áll rajta: „Légy hát ő, ő pedig te, holnap déltől mindörökre! A varázslatot virgonc együttléttel teljesítsétek be!...” Az üzenet egyértelműen tovább is van még, de a leszakadt darabot sehol sem találjuk. Átkutatom a szobát, de semmi, átrohanok a konyhába, eszementen kinyitogatom a polcokat, a papír viszont csak nem akar előkerülni. Ahogy figyelmetlenül odakapok a pulton heverő levelekhez, letörik a körmöm, amitől be is húgyoznék, ha nem az imént könnyítettem volna magamon.

– Hűűű, ééédeees! – rikkantja a hálóból, ami olyan hatással van rám, mintha tűhegyes karmok marnák a hátamat.
– Mi az? – lihegem, miután visszasietek hozzá.
– Megtaláltam.
– Mi?!
– Itt volt a tasim aljában, hát nem vicces?
– Rohadtul nem az! – teremtem le, és menten kikapom a kezéből a papírt. – No, lássuk csak: „Ha óhajotok megváltozik, tegyetek ellene holnap délig. Egyetlen módja a visszafordításnak, essetek hát újra egymásnak!”

Bambán nézünk egymásra, én azért, mert tudom, mit jelent ez, ő azért, mert fogalma sincs.

– Mennyi az idő?! – kérdem indulatosan.
– 11:30 – feleli a száját húzva.
– A picsába!
– Mi a baj, ééédeees?
– Gyere, siess! – letolom magamról a bugyit, amitől elkerekedik a szeme. – Fél óránk van, addig kell megejtenünk, különben így maradunk, nem érted?!
– Én…én…
– Ne hebegj! Csináld! Vetkőzz! Meg kell... – nyelek nagyot. – meg kell dugnod! – Na, arra sem fogadtam volna nagytételben, hogy ezek a szavak valaha el fogják hagyni a számat.
– De hát én a férfiakat szeretem! – ellenkezik, és elutasítóan elhúzódik tőlem.
– Így akarsz kinézni egész életedben? – tolom a képébe a kistükröt, amitől jól láthatóan megijed, és pánikszerűen ide-oda pislog, mintha valami megoldást keresne.
– Mást nem tehetünk? – kérdi.
– Nem. Hallottad! Hidd el, nekem sincs hozzá kedvem, de meg kell tennünk. Már csak 25 percünk maradt.
– Rendben – nyögi ki, és letolja a gatyáját. – A fenébe, mi van ezzel? – sopánkodik, miután többszöri ráncigálás, húzogatás után sem tudja megváltoztatni Pici nyugalmi állapotát.
– Ne szívass már, gondolj valami izgatóra!
– Nem megy! Talán ha…
– Talán ha, mi?
– Tudod… amit én csináltam neked tegnap.
– Mi?! Megőrültél?! Én ugyan, be nem kapom! – üvöltöm. Elhatározásomból még akkor sem engedek, amikor amaz észérveket felsorakoztatva közli velem, szerinte ez az egyetlen esélyünk. – Ne rángasd, még leszakítod, te! – ripakodok rá, amikor észreveszem, milyen indulatosan próbálja jobb belátásra bírni Picit.

Egy pillanatra megkönnyebbülök, mikor látom, farkam megemberelve magát végre felágaskodik. Aztán a következő pillanatban arra gondolok, Pici mindjárt körülnéz bennem, amitől megint lehervadok, és a hányinger kerülget.

– Jól van! – mondom beletörődve, és rettegve bedőlök neki. – Tedd be!

A lány a képemben vonakodva bár, de beteszi kölcsönkapott nunimba, ami először kellemetlen, furcsa érzést vált ki belőlem, de ahogy belelendül, fokozatosan szinkronba kerülünk, és úgy lesz egyre kényelmesebb, sőt, jobb. Telnek a percek, de azt veszem észre, nem várom a végét, minél jobban el akarom húzni a dolgot, és hátrasandítva úgy látom, ő is élvezi. Élvezzük. Mindketten. Kicsit később együtt megyünk el. Lelkem mélyén sírni tudnék, amiért női orgazmusom van, ugyanakkor nem tagadhatom, férfiként egyetlen patronellövésem sem okozott még ilyen élményt… még csak megközelítőleg sem.

Mellkasom lüktet, szaporán veszem a levegőt, felegyenesedem, és ránézek… magamra.

– Én… – pityergem el magam. –… én nem akarok visszaváltoz… – Mire a „ni”-t kimondom, egy pislogást követően már újra magam vagyok.

Döbbenten keresünk valamiféle magyarázatot egymás tekintetében, aztán megszólalok, immáron újra a jól ismert, dörmögő hangomon:

– Tudtam! Nőnek lenni jobb.
– Megint kezdeni akarod?! Neked legalább nem kell szülnöd.

Még mielőtt eljutnánk a „ha én lennék te” szövegig, véget vetek az eszmecserének. Közlöm a lánnyal, ennek az egésznek köztünk kell maradnia. Szerencsére ő is egyetért. Kikísérem a lépcsőházig, és érzelemmentes búcsút veszünk egymástól. Visszamegyek a lakásomba, bezárom az ajtót, és fáradtan nekidőlők. Soha többet egyéjszakást.