„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

   Ezzel a mondattal kezdődött a hanyatlásom. Ültem az élet vonatán, haladtam a sodrás irányába, arra, amerre éppen akkori gondolkodásmódom hajtott. Siettem, mert hívott a Sors. A rosszabbik. Az, amelyik tévútra vezeti az embert, ha nem vigyáz. Hát, én óvatlan voltam.

   De ne siessünk ennyire előre! Ha igazából az elején akarom kezdeni, vissza kell térnem ahhoz a naphoz, melynek hajnalán új ötlettel a fejemben ébredtem. Elhatároztam, meglátogatom régi, általános iskolai barátomat (aki az egyetlen volt akkoriban), és felelevenítem az elfeledett pillanatok örömét. Tizennyolc voltam ekkor, még mindig lázadó, csapongó egyén, nem szerettem a kötöttségeket és a társadalom diktálta szabályokat. Barátom a megtévesztésig hasonlított rám, csak ő még rátett egy jókora lapáttal: főként éjszakai életet élt, bulizott, csajozott, nappal pedig csak lézengett, kómásan bolyongott. Az iskolában rendre aludt az órákon, mert általában másnapos volt. Vagy ha nem, hát fáradt. Halálfáradt.

   Aznap is, amikor hosszú idő után újra meglátogattam, az anyja már a kaputelefonban felhívta a figyelmemet, barátom nincs valami jó állapotban, reggel hatkor érkezett haza. Tökéletes, gondoltam, és felbaktattam a harmadik emeletre, abban reménykedve, talán el tudok vele beszélgetni normálisan. Hiszen tanácsot kérni indultam, vagy mi a szösz…

   Régen láttam már azt a CSORDÁS IMRE feliratú ajtót. Akkor, emlékszem, alaposan szemügyre vettem. Olyan érzés kerített hatalmába, melyet még sohasem éreztem. Valami megmagyarázhatatlan, mélyről jövő szomorúság szállt meg. Talán éreztem, mi fog történni? Lehetséges. Nem zárom ki, hogy léteznek ilyen megérzések. A származásukat illetően azonban már bizonytalanabb vagyok. Az nekem már magas, inkább nem is szoktam gondolkozni rajta. Úgy fogom fel, mint minden mást, ami körülvesz: csak vannak, és kész. Nincs értelme megmagyarázni ezeket a dolgokat.

   Csordásék Zoltánja a számítógépe előtt ült, épp MSN-en diskurált valakivel, közben bágyadtan mosolygott, mint egy részeg. Valószínűleg az is volt. Köszöntem neki, hátha meghallja. Ez bejött. Bezárta a csevegő program ablakát, és véreres szemeivel rám nézett, sőt, fel is állt.

   - Na mi van? – fogadott, szokásos kedves hangnemében. Én pislogtam, mint egy megszeppent kiskamasz, majd beljebb léptem, és gyengéden még az ajtót is behajtottam, nehogy valaki más is meghallja, miről beszélünk.

   - Neked is hello! – válaszoltam mosolyogva.

   - Mi bajod? Úgy nézel ki, mint aki épp Kiszel Tündét hallotta énekelni.

   Erre aztán hatalmas röhögésben törtünk ki. Az ilyen beszólásaival mindig jókedvre tudott deríteni.  Amint ez elült, nyeltem egyet, és végre valahára a lényegre tértem.

   - Az a helyzet, hogy a véleményedet szeretném kikérni. Tudod, hogy az nekem fontos.

   - Mondjad csak, miről van szó!

   Leültem az ágya szélére, anélkül, hogy hellyel kínált volna, és, nem túl nagy határozottsággal, így folytattam:

   - Tudod, hogy most lesz az érettségi. Én komolyan elgondolkodtam, mitévő legyek. Azt már nagyjából tudom, ha továbbtanulok, milyen irányba, de nem vagyok benne biztos, érdemes-e. Úgy értem, az én képességeimmel…

   - Most ugye csak hülyéskedsz? – vágott közbe jókedvűen – Ha én olyan okos lennék, mint te, egy pillanatig sem haboznék.

   Némiképp visszatért a rég érzett önbizalmam, de még mindig bizonytalan voltam kissé.

   - Nem vagyok benne biztos, az eszemnek köszönhetem-e, amit elértem – válaszoltam – Középsuliban azért még nagyon sok múlik a szerencsén, meg a tanárok jóindulatán is…

   - Neked elmentek otthonról! – legyintett, mintha azt akarná közölni, menthetetlen eset vagyok. Többet nem szólt, de nekem ennyi is bőven elég volt. Megtudtam azt, amit akartam. Legalábbis akkor azt hittem… Aztán lehet, hogy valóban jól hittem…

   De talán nem is kéne az ostobaságaimmal untatnom olvasóimat. Azt hiszem, itt abba is hagyom a történetet. Nincs értelme folytatni, úgyis csak egy nagy rakás szerencsétlenség az egész. Üres szavak tömkelege, semmi más…

**********

   Csordás Zoltán barátomat azután nem láttam többet. Mára már arcának emléke is megfakult. Három év telt el, és én már azt sem tudom, él-e vagy sem. Habár, ha jól belegondolok, egyszer messziről mintha felismertem volna. De lehet, hogy mégsem. Lényegtelen. Zoli a feledés homályába merült.

   Beszéljünk most kicsit a családomról. Kényes téma. Röviden: apám megkergült, anyám úgyszintén. Marták egymást, mintha a legnagyobb ellenségek lennének. Tisztára megőrültek. Egyetlen öcsém pedig engem kerget folyamatosan az őrületbe. Így volt ez akkor is. Én pedig szépen lassan beleuntam az egészbe, és úgy döntöttem, az ország másik felén iratkozom be egyetemre. Debrecenre esett a választásom. Gondoltam, sok ismert költő és író tanult ott, nem lehet rossz hely. Ott aztán végképp nem háborgatnak az ősök a marhaságaikkal. Bár az öcsémet sajnáltam egy kicsit itt hagyni. Még ha néha elviselhetetlen volt is, vele legalább el lehetett beszélgetni normálisan. Ha ő nem lenne itt, már valószínűleg én sem. De ezt a lépést, úgy éreztem, meg kell tennem. Így is történt.

   Kétezer-nyolc szeptemberében elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. A szállást úgy oldottam meg, hogy egy ottani ismerősömmel közösen béreltünk egy kétágyas szobát. Volt benne tévé, internet, szóval minden, ami kellett. Jól elvoltunk mi ketten. Órákat tudtunk beszélgetni a fociról, forma1-ről, a csajokról (úgy általánosságban), és egyáltalán, mindarról, amit éppen az élet legfontosabb kérdésének tartottunk. Egyedül az iskola volt az, amiben nem jutottunk közös nevezőre. Bár én is tanultam némi közgazdaságtant, de tény ami tény: egy bölcsész hallgató nemigen tud beleszólni a számok világába. Kotnyeleskedni meg nem akartam. Hát maradtak a közös témáink, melyekből még így is akadt bőven.

   De nem csak vele voltam jó viszonyban. A szomszéd szobában harmincöt éves egyetemi hallgató (igen!) lakott. Irigyeltem. Egyedül volt, magányosan, függetlenül, és élte az életét. Viszonylag jól. Nem kérdezgettem, hogy jutott ide, nem akartam tapintatlan lenni. A lényeg: megemeltem képzeletbeli kalapom kitartása és elszántsága előtt. Egyik hétvégén, amikor szobatársam éppen hazalátogatott a szüleihez, a fickó megszólított a folyosón, miközben a teavizet forraltam, és megkérdezte, van-e kedvem egyet kirándulni a közeli erdőbe. Gondoltam, miért is ne. Elvégre, rám fért egy kis kiruccanás. Kellemes volt, jól éreztem magam. Lakótársam sokat mesélt nekem az erdő élővilágáról, kalandjairól a kóbor kutyákkal, amelyek állítólag arrafelé szoktak kódorogni. Engem persze nyugtatott, nem lesz semmi baj, csak meg kell mutatni az állatnak, ki a főnök. Mondanom sem kell, nem vigasztalt a tudat. A fickó jelenléte azonban jótékony hatással volt rám. Sugárzott belőle valami szomorú boldogság, mely akkoriban (és talán mind a mai napig) engem is jellemzett. Rájöttem, nem vagyok egyedül, más is érzi ugyanazt, amit én. A későbbiek során alaposan összebarátkoztunk.

   Az egyetemen már nem ez volt a helyzet. Nehezen találtam szaktársaimmal a közös hangot. Egy-két szót váltottam ugyan néhányukkal, de igazán közel senkihez nem kerültem. Az egyik lány viszont igencsak elnyerte tetszésemet. Vagy két fejjel volt nálam alacsonyabb, de barna, göndör haja és mandulavágású, kék szemei elvarázsoltak… és az a pillantás, amellyel a világot szemlélte… Leginkább egy színésznőre emlékeztetett. Dívára, aki némi lenézéssel tekint a világra, ugyanakkor a jóra törekszik. Legalábbis akkori érzéseim ezt súgták vele kapcsolatban. Néha szemeztünk, és olykor úgy éreztem, titkon akar valamit. Vagy lehet, hogy csak a vakság okozta érzéki csalódásról volt szó. Mindenesetre, én alaposan belezúgtam. Ha csak megláttam az utcán, szívem hevesebben kezdett dobogni, végtagjaim remegtek, alig kaptam levegőt. Korholtam magam emiatt, ugyanakkor tudtam, valami olyasmit élek át, amit addig még soha.

   Hétvégenként rendre elterveztem, majd hétfőn odamegyek hozzá, és beszélgetést kezdeményezek. Kifigyeltem már, mikor és hol jelenik meg, issza reggeli kávéját, eszi a sarki pékségben vásárolt finomságokat. Konkrét tervet szőttem a behálózása érdekében, mely azonban valahogy mindig kudarcba fulladt. Legtöbbször határozatlanságom és ügyefogyottságom miatt. Végül addig-addig sújtott a szerencsétlenség, míg megelégeltem a dolgot. Beletörődtem. Naphosszat hallgattam az mp3-as lejátszón lévő zenelistámat, és pötyögtem a laptopon a hülye kitalált szövegeimet. Szobatársammal alig váltottam két szót, a szomszéd helyiségben lakó férfivel pedig nem is találkoztam. Pedig talán ő segíthetett volna. De ekkor már késő volt…

   Én mégis úgy határoztam, adok magamnak még egy esélyt. Másnap bementem a könyvtárba, ahol az aznapi előadás zajlott. A hatalmas terem már megtelt. Hely után kutattam, majd megláttam őt. Ott ült az első sorban, barátnőivel nevetgélt, meg egy bozontos, sápadt fiúval. Bizonyára jól szórakoztak. Valahogy nem tudtam közéjük képzelni magam. Ahogy az egészbe nem illettem bele. Fejemben összevissza kavargott számtalan különféle gondolat, mind ugyanoda vezetett: nem itt van a helyem. Valahol máshol. Egészen máshol. Kirohantam a teremből, az épületből, majd nagyot szippantva a levegőből, gondolkodóba estem. Aztán eszembe jutott a legostobább ötlet, ami felmerülhetett. Akkor azonban kiváló megoldásnak tűnt. Visszamentem a könyvtárba, és igénybe vettem az egyik gépet. Rákerestem az egyetem honlapjára, keresgettem a dokumentumok között, majd, amikor megtaláltam, elégedetten mosolyogva felálltam, és a közeli pulthoz bandukoltam. „Nyomtatni szeretnék.” – közöltem. Pár perc múlva már a kezemben tartottam a papírt. De még volt előtte egy dolgom. Lementem a lépcsőn, egyenesen a recepcióhoz siettem. Útközben megakadt a szemem az egyik transzparensen, melyen ez az idézet állt: „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” Egy pillanatra rossz érzés kerített hatalmába, de folytattam utamat. A recepciós hölggyel közöltem, szeretnék igazolást kérni arról, hogy nincs semmilyen tartozásom a könyvtár felé. A fiatal nő kissé rosszallóan nézett rám. Kétségem sem volt, tudja, miért kell. Hiszen csak egy dolog miatt lehet rá szükségem. Miután ezzel megvoltam, utoljára körbejártattam szemem az intézményen, majd siettem az egyetem épületébe, megszüntetni a hallgatói jogviszonyomat.

   De talán most már tényleg nem kéne továbbmennem. Ha eddig volt is, aki követte, mostanra minden bizonnyal unott legyintéssel abbahagyta az olvasást még a legtürelmesebbje is. Elnézést kérek, amiért az idejüket raboltam!

************

   Hazajöttem, elhelyezkedtem egy tévégyárban, amit eleinte nagyon utáltam. Semmi kedvem nem volt megszakadni. A főnök ráadásul mindig a leglehetetlenebb helyre vezényelt. Vagy nem bírtam a tempót, vagy kihagytam valamit. Nem ment, a művezető mégis megtartott. Hogy miért? Nem tudom. Nem nyaltam neki, még csak nem is igen álltam vele szóba. Egyszerű munkakapcsolat volt a miénk. Nem tudom, mit látott bennem. Én viszont hónapról hónapra azt vártam, hátha most talán nem hosszabbítják meg a szerződésem. De ez mindig megtörtént. Mindent elkövettem, ami tőlem tellett: sorra bénáztam, olykor kimaradoztam, anélkül, hogy betelefonáltam volna, mi van velem. Semmi. Ugyanúgy folytathattam a munkát, egy kis szóbeli dorgálással „megúsztam” a dolgot.

   Egyszer aztán úgy gondoltam, változtatok. Bementem a honvédség helyi irodájába, és beadtam jelentkezésemet a vegyivédelmisekhez, Fehérvárra. A nő mindent elmagyarázott, mi hogyan fog működni a továbbiakban. Azt is elmondta, mit várhatok, ha felvesznek. Szóval, nagyon készséges volt. Nem is maradt tisztázatlan kérdésem, mire befejezte a beszédet. Közölte az alkalmassági vizsga időpontját. Még négy hónap volt addig. Azt azzal töltöttem, hogy (több-kevesebb sikerrel) próbáltam elviselni a munkahelyi körülményeket, szabadidőmben pedig fizikailag készültem a megmérettetésre. Hamar elszaladt az a négy hónap, és eljött a nagy nap. Én már jó előre elintéztem mindent, amit kellett (orvosi papírok és egyéb), már csak meg kellett jelennem. Főnökömtől szabadságot kértem arra a két napra, de, mivel nem adott, kénytelen voltam anélkül távol maradni. Mondanom sem kell, nem díjazta cselekedetemet. Engem nem érdekelt. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy mostantól másképp lesz minden, változtatni fogok. Nagy terveket szövögettem.

   Az alkalmasságin minden a legnagyobb rendben folyt le, sorra átengedtek a különböző feltételek szerint. A fizikai is egész jól sikerült. Bár nem tartoztam a legjobbak közé, az eredmény elviselhető volt.

   Ahogy végignéztem a többi résztvevőn, egyre inkább meg voltam róla győződve, közéjük tartozom én is. A rákövetkező hetekben azonban történt valami, ami egész addigi gondolkodásomat gyökeresen megváltoztatta. MSN-en érintkeztem több középiskolai osztálytársammal, akik egytől egyig fel voltak háborodva, amiért otthagytam az egyetemet. Fejemhez vágták, gyáva vagyok, meg ostoba (enyhítve kicsit szavaikat). Egyikük egyenesen azzal jött, nem vagyok normális ember, merthogy azok nem csinálnak olyat, hogy mindenbe belevágnak, de nem képesek befejezni, amit elkezdtek. Ez utóbbi érvelésen elgondolkoztam. Talán tényleg így van. Akkor nagy letargiába estem. Bámultam a messzi távolt, élveztem, ahogy arcomba vág a hideg szél. Hadd tépjen, szaggasson, gondoltam. Megérdemlem. Napjaimat az önsajnálat jellemezte leginkább. Semmit nem csináltam szinte, leszámítva a tévégyári munkát. Azt meg már nagyon untam. De nem tehettem mást, kellett a pénz.

   Eltelt egy év, és én már kezdtem egész jól érezni magam. A társaság egész jó volt, akadt, akivel beszélgessek bőven. Akkor nyáron azonban történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Úgy kezdődött, hogy a kétszemélyes munkaterületre új kolléga érkezett. Egyből összehaverkodtunk, jó fejnek látszott. Lazán viselkedett, kedvesen beszélt azokkal, akik megérdemelték, de megmondta a véleményét, ha igazságtalanságot látott. Jó volt mellette dolgozni. Rendszeresen haza is fuvarozott kocsival, Bódy Gusztit hallgatva, akinek puszta hangjától felállt a szőr a hátamon. De kedvéért elviseltem. Azt mondta, ha sokat hallgatom, még a végén meg is szerethetem. Na igen, feleltem mosolyogva, ez sok dologgal így van. Ajánlotta, próbáljam csak ki, vegyem kölcsön a lemezt pár napra, majd meglátom, milyen jó. Én nem éltem ezzel a lehetőséggel. Maradok a Queen-nél meg az Eddánál.

   Közös munkálkodásunk alatt történt, hogy az egyik közeli munkaterületen korombeli feketehajú lány tűnt fel, egyik napról a másikra. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett. Végül ugyanazt kezdtem érezni, mint az egyetemen. Szívem a torkomban dobogott, és nem tudtam, mitévő legyek. Megfutamodni ezúttal nem volt lehetőség. De már nem is akartam. Burkolt tanácsokat kértem kedves kollégámtól, aki rögtön levágta, mi a helyzet. Kiabálós fajta volt, fel is emelte a hangját, hogy véletlenül se kerülje el a lány figyelmét mindaz, amit mond. Szegény teremtés riadtan nézegetett felénk, én meg majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Végül elhatároztam, ha törik, ha szakad, lépek az ügy érdekében. Mindent szépen elterveztem, de a megvalósítás folyton csúszott egy napot. Aztán, amikor már tényleg a tettek mezejére léptem volna, kirúgták szegénykémet. Többet nem hallottam felőle. Néha még látom az arcát, álmomban hallom őt, de már csak ennyi. Ezt is elszúrtam. Na de én ennél a pontnál elkezdtem agyalni. Ugyanis meggyőződésem volt, hogy a dolgok nem történnek csak úgy, véletlen összevisszaságban. Úgy véltem, mindennek értelme, célja van. Így ennek is nagy jelentőséget tulajdonítottam. Arra jutottam, ezzel jelez valaki onnan fentről: „Az volt a helyes út, amelyen akkor jártál.” Nem gondolkodtam ezután sokat. Még azon a nyáron elkezdtem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című könyvét újra elolvasni. Nem tudom, miért, de megerősített elhatározásomban. Ma pedig már nem történhet olyan, ami eltántoríthat tervem megvalósításától. Ma már más ember vagyok.

   Februárban beadtam a jelentkezésemet az egyetemre. Jelenleg a napokat számolom. Visszafelé. Bárcsak már ott tartanék! Bárcsak végre változnának a dolgok!

   De megint elragadtattam magam. Talán nem kellett volna leírnom ezeket a sorokat. Valószínűleg minden érdeklődő bezárta már a böngészőt, úgyhogy nem is tudom, miért tépem a szám. Felesleges ez az egész. Vagy lehet, hogy mégsem?...