Segíts Iván!

-  Jaj, de jóóóó! – nyögtem fel nyújtózkodásom közben. A világ legszebb érzése egy kialudt éjszaka után végig simítani pihe-puha takarót és mélyen beszippantani a kellemes gyertyaillatot. Minden olyan tökéletes, már csak a kávé hi... Gyertya?!

De hisz a szobámban nincs is gyertya! Főleg nem meggyújtott. Hirtelen furcsa érzés fogott el, mert mintha az ágyam se lett volna az eddigi. Lassan kinyújtottam a karom, megnézzem lelóg-e – szegény embernek kicsire telik – és nem. Rögtön kinyitottam a szemem és kipattantam az ágyból, és ami fogadott több volt, mint bizarr! A szoba, ahol állottam, olyan volt, mint a múzeumban kialakított néhai királyi rezidencia. Egy hatalmas, aranyozott kerettel bíró baldachinos ágy pöffeszkedett a szoba közepén. A helyiség hatalmas volt, mégis zsúfolt, és legfőképp nyomasztó. Rengeteg tárggyal telepakolták, ami megijesztett. Aranyozott óra, egy hatalmas íróasztal, szekrények tele különféle kötetekkel, térképekkel… természetesen aranydíszítéssel. Mintha valami aranykalitkában ébredtem volna fel.

Egyszer csak megakadt a szemem az első tárgyon, ami biztos talajt adhat a lábam alá: egy tükröt. Padlótól plafonig ért, háromszor belefértem volna, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Odarohantam, és a rám visszapillantó manus mély hatást tett rám. Egyetlen reakció volt csak logikus: Ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

Ekkor kitárult a hatalmas ajtó, amit a színek vibráló kavalkádjában nem fedeztem fel. A szobába betörő díszes kompánia csak még jobban megrémített. Visszabújtam az ágyba és fejemig húztam a takarót. Érthetetlen halandzsát hallottam magam körül. Elég keleti csengése volt a nyelvnek, talán orosz volt, vagy lengyel. Ekkor éles, hasító fájdalom nyilallt bele a fülembe. Ösztönösen odakaptam, és ordítottam tovább. Ó bassza meg, hol a picsában vagyok? – ezek voltak a legértelmesebb és legszalonképesebb gondolataim ekkor. Gyermekpózba kuporodtam össze és a fülem szorongattam, akár egy félbolond. Félbolond? Úgy éreztem, ezen a reggelen kiteszek egy egészet is.

Nem tartott sokáig, mégis egy évezrednek tűnt, mire a fájdalom alább hagyott. Az elmém mintha összeomlott volna. Nem mozdultam. Mélyeket szívtam be a tömény levegőből, és próbáltam elkerülni az idegösszeroppanást. Az értelmetlen karattyolást tovább hallottam. De legnagyobb meglepetésemre, ahogy a fülemet cseszegető sípolás csillapodott, lassanként kezdtem érteni, mit mondanak!

-  Iván Vasziljevics! Iván Vasziljevics! Minden oroszok cárja! Mondja uram, jól van?

-  Én? – rebegtem, és lehúztam a fejemről a takarót. Körös-körül díszes ruhába öltözött emberek álltak és félig meghajolva néztek engem. Akár a bohócok! – Hol vagyok?

-  Iván Vasziljevics, biztonságban. A Kremlben. Ordított, minden oroszok cárja, mit kíván?

-  Magyarázatot… hányadika van?

-  November 16-a, cár atyuska!

Sokra megyek veled is, gondoltam magamban.

-  Jöjjön már valami értelmesebb ide! – a tömeg lélegzete elállt és az előttem álló alak elfehéredett. A szája remegett.

-  Minden oroszok cárja, én Nyikolaj Mefinovics már Iván Vasziljevics édesatyját is szolgáltam. Szolgájaként elnézést kérek, ha…

-  Csak a dátumot mond már meg, te tökkelütött vadbarom! – számomra is meglepő volt az arrogáns viselkedésem. Kedves ember vagyok, bármiféle egoizmus nélkül. De most nagyon könnyen kihozott a sodromból ez az alak. Mi történt velem?

-  1581! – vágta vigyázzba magát hátul valaki.

-  Ügyes, gyere közelebb. Te pedig, Nyikolaj Mefimittudomén, takarodj innen! Sőt, mindenki menjen ki innen! – hisztérikusan visítottam. Egyedül akartam lenne! De kellett a magyarázat. – Te, te ott! Igen, te ne menj.

Mindenki kikotródott a szobából, csak én maradtam, és az a valaki, aki elárulta a dátumot. Felálltam az ágyból, hátha felpezsdül kicsit a vérkeringésem, de a hír letaglózott. Tegnap még 2015. május 11-e volt. Ma pedig ötszáz évvel hamarabb vagyok az időben? Mi a franc! Ki ez az Iván Vasziljevics? Bánatosan néztem a rémült személyre – talán a szolgám, ha már cár vagyok.

Kinyújtottam a kezem, és behunytam a szemeim.

-  Csípj meg, de jó erősen! – utasítottam.

-  Miként parancsol, jó uram?

-  Ne kérdezősködj már, csak csípd meg a karom!

-  Igenis! – remegte gyenge hangon, és óvatosan, alig érezhetően a karomba csípett. Kinyitottam a szemem, és nem változott semmi. Ugyanabban a szobában ültem, ugyanabban a köntösben, és ó… Ugyanazzal a borzasztó szakállal az arcomon!

-  Te, mondd ki vagyok én?

-  Minden oroszok ura, drága és egyetlen cár atyuska! – olyan mélyre hajolt, a Mariana-ároknak a becsületére vált volna. – Ha megengedi nekem ezt a pimaszságot, nem feltétlenül lett volna szükséges a minap annyira a garatra önteni.

-  Miért, mi történt?

-  Nem is emlékszik, minden oroszok cárja? Hát a zaporozsjei kozákok követe jött jó hírekkel, és az ő fogadásukra tartott ünnepségen ivott a kelleténél többet a cár atyuska.

-  Kozákok… jó hírek… zapo..zapo…

-  Zaporozsje.

-  Az, igen! De még mindig nem tudom, ki vagyok!

-  Iván Vasziljevics, minden oroszok cárja, sorban a negyedik. IV. Iván. Moszkva, Novgorod, Voronyezs, Ufa, Perm, Kazany és a nagy Kelet-európai és ázsiai erdők, mezők, tavak, hegyek és mindennek ura.

-  Értem – valójában lövésem nem volt, csak nem akartam tovább rontani a helyzetem. – Nos, mondd, kérlek, mik a cár mai teendői?

-  Jelentem, fogadnia kell a lengyel követeket.

-  És mikor?

-  A délután folyamán. Addig még van ideje impériumának bajaival foglalkozni.

-  Köszönöm! Szabad kérnem téged, gyere velem ma mindenhova, és segíts nekem?

-  Ó, hű szolgája vagyok az örökkévalóságig! Mi sem nagyobb megtiszteltetés, mint minden oroszok cárját szolgálni!

Kicsit talpnyaló a stílusa, gondoltam magamban. De ha így állunk, akkor nincs mit tenni. Valamelyest tisztább elmével körbetekintettem a szobán újra. Tud ez az Iván élni. Bármennyire is törtem a fejem, nem ugrott be, ki lehet az a IV. Iván, akinek ekkora hatalma volt. Ruszki cár… az már biztos. A zsebemhez nyúltam. A francba! Tényleg! Hiába is nyúlok a zsebembe, ott aztán nem találom a telót a jó kis mobilnettel. Pedig de jó is lenne bepötyögni a Wikipédiába ezt a különös fószert.

Ekkor újra megötlött a szemem a hatalmas tükrön. Odamentem, és szörnyű volt a látvány. A mögöttem settenkedő kis emberkét már kezdtem megszokni, na de ez a szakáll! Jézusom, ez valami borzadalom!

-  Te Szása, és van nekem fodrászom?

-  Mihail, ó minden oroszok cárja, de a legnagyobb örömmel leszek Szása is!

-  Nekem mindegy, mi vagy, csak válaszolj már az Istenit! – megőrít! Miért nem tud itt senki egyenesen válaszolni? Nem kell beszarni, ha kérdezek.

-  Sajnos uram nem tudom, mit jelent ez a szó.

-  Mi? A fodrász? Tudod, aki levágja a hajad. Slitty-slitty – próbáltam mutogatni neki az ujjaimmal.

-  Á, vagy úgy! A borbélyra gondol őfelsége.

-  Ha az levágja nekem ezt a szörnyűséget, akkor igen.

-  Jelentem uram, van borbélya, de nem tudom, miért akarja levágni az arcszőrzetét. Igen fenséges szakállal bír.

-  Hát te hülye vagy – törtem ki végleg, és Szása, vagy Mihail – mit tudom én! – arcára a rémület ült ki. Meglepődött nagyon. Alig bírt hápogni.  –Te csak ne fogadkozz nekem semmit. Mond meg nekem, hová kell most mennem, és intézkedj egy jó borbély felől. Értve vagyok?

-  Igen, minden oroszok cárja! Igen, mindent megértettem, cár atyuska!

-  Nagyszerű! Nos, akkor. Merre az a trónterem?

A félbolond egy sötét kis folyosón vezetett át, ahol minden embernek baj volt a derekával. Miért hajol meg mindenki, a fene sem érti. Pedig mind olyan fiatal, erős és nyalka… hülyék ezek az oroszok, mindig is tudtam. Sebaj, talán nyakalhatok echte orosz vodkát is még.

-  Iván Vasziljevics, minden oroszok cárja, a cári audiencia terme. Fáradjon be!

-  Rögvest, de először beszéljünk már meg valamit.

-  Igenis, ó cár atyuska!

-  Pont erről akarok beszélni, hallod-e – átöleltem a vállát, fülig vörösödött, a szeme kigúvadt… és elájult. Ott feküdt előttem egy eszméletlen idióta, aki az érintésemtől elájult? Elég bizarr. Megnéztem, van e pulzusa, és a szívfrekvenciája ütötte a százhúszat. Megijesztettem volna? Ja persze… én most Iván vagyok, az atyuskája, és nem Laci.

A testet ott hagytam a folyosón, és ott álltam a hatalmas ajtóval szemben. Húúú, gondoltam magamban. Na, ez már valami. Nagyobb, mint a Szabadság-szobor a Citadellán. Mivel arra számítottam, sok erő kell majd belökni ezt a monstrumot, jól nekinehezedtem. Azonban, elszámoltam magam, mivel könnyebben kinyitottam, így egy hatalmasat estem a belső terem kőpadlózatán.

Hangos trombita zene süketített el, és alig kaptam levegőt. Persze, bárki megfulladna, ha ötszáz szakállas vén majom körülveszi és taperolni kezdi. Jól van fenség? Elesett a cár, segítsenek! Úristen, ugye nem esett baja? Mit hisznek ezek? Nem vagyok vajból. A vérnyomásom az egekbe szökött, a reggel óta gyülemlő düh pedig egy hatalmas ordításban a felszínre tört.

-  Elég legyen már! – minden ember elhúzódott, a zene elcsendesedett. Ott álltam vérben forgó szemekkel, és legszívesebben kettétörtem volna egy ceruzát. Az mindig segített, ha ideges voltam. – Kezdjük el az audienciát. De csendben!

Síri csend honolt a teremben, ha egy gombostű leesett volna, meglehetett volna hallani. Egész nap csak a szakállas emberek jöttek és jöttek végeláthatatlan sorokban. Mind ugyanazt akarta földet és aranyat. Nem adtam… még jó, hogy nem adtam, úgy felidegesítettek. Dá, dá, hallottam, mi a bajod, de most menj innen. Egy gondolta járt csak az eszemben: Miként tudnék visszamenni Szegedre?  És minél többet gondolkoztam ezen, annál jobban belefájdult a fejem. Semmi ötletem nem volt. A vérnyomásom se nagyon csökkent. Méregettem a pulzusom is, elég hevesen kalimpált a fejem. Nem akartam mást, csupán aludni egyet… otthon.

Végre valahára felhallatszott a trombita, és mindenki szélnek eredt. Engem visszakísértek a szobámba, és megparancsoltam – hmm, már egészen belejöttem ebbe a parancsolgatásba -, senki nem zavarja meg a nyugalmam. Végre! Béke és csend honol mindenhol. A lüktetés is mintha kezdene csökkenni a fejemben. Annyira jó érzés. Persze amennyire jó érzés lehet egy idegen korban egy idegen ember ágyában pihenni.

Már éppen aludtam, amikor valaki berontott a szobába. Nem hajolt meg, ordított és kiráncigált az ágyból.

-  Miért ölte meg a feleségem? Válaszoljon! – ordibált rám az ismeretlen férfi. – Maga istentelen dög!

-  Mi bajod van? Ki vagy, mit akarsz?

-  Már a saját fiát sem ismeri meg? Tudtam én, nem való maga a trónra!

Felment bennem a pumpa teljesen. Ilyen szitkozódást nem tűrhettem. A ruhám rángatta és pofozni kezdett. Végképp elvesztettem a fejem. Fogtam a mellettem lévő piszkavasat és lesújtottam. És még egyszer és még egyszer. Ott álltam a vérben forgó hulla előtt. Mi történt velem? Kintről sikítás hallatszott. „A trónörökös!” Tettem hallatán kiesett a gyilkos fém a kezemből. Embert öltem… a fiamat öltem meg? Nem, az lehetetlen.

Ekkor újra szúró fájdalmat éreztem a fejemben és minden elsötétedett.

A padban ültem. Töri óra volt és Asztalos tanárnő pont engem szúrt ki.

-  Mit képzelsz magadról, fiam? Alszol az órámon?

-  Elnézést kérek tanárnő – az éles váltás a két világ között megrémített.

-  Itt a mai és utolsó kérdésem. Helyrehozhatod. Mi történt Rettegett Iván fiával?

Ekkor esett le minden. Persze! A XVI. századi Oroszország történetéről tanultunk, én pedig ezzel álmodtam… tehát nem öltem embert. Szerencse. De a tanárnő még mindig a válaszra várt.

-  Őőő… hát megölte, mert kérdőre vonta a felesége halála miatt.

Asztalos tanárnőnek kiesett a ceruza a kezéből. Becsukta a naplót is.

-  Tanultál, fiam? És mikor történt ez?

-  Hát… Ezer…ötszáz…mindjárt… nyolcvanegy? És talán novemberben.

A tanárnő elismerően bólogatott és az óra véget ért. De nekem nem. Egész nap az álmomon gondolkoztam. Rendben, álom volt… de mégis… embert öltem.