Mikor a vezérlőbe értek, Bartos elővett egy inget és Messzenézőnek adta. A fehérhajú gúnyos megvetéssel elmosolyodott, de azért elvette, felöltözött és elrejtette a testébe sütött bélyeget. Bartos röviden, tömören elmondta hogy mit csináltak eddig, mi a tervük és miben kellene segítenie. Messzenéző megvizsgálta a hajótestet, megtapogatta a fémet, aztán szemügyre vette a fúrófejeket, és csak annyit mondott:

-          Jól van.

Aztán a motorházba ment és megnézte a hajtóműveket. Látta hogy az energiakristályok helyett két szerti van beszerelve, és dühös, megsemmisítő pillantást vetett Bartosra. Bartos csak felvonta a szemöldökét, előreszegte az állát, mintha ezt mondta volna: „na nehogy már pont te törj fölöttem pálcát.” Szótlanul, gyilkos tekintettel méregették egymást, aztán Messzenéző unta meg hamarabb, elfordult és munkához látott. Széjjelszedte a hajtóműveket apró darabjaira, összekötötte a kusza vezetékeket, átrendezte a kristályok sorrendjét. Egy egész délután dolgozott megállás nélkül, feszülten, mélyen koncentrálva. Mikor készen lett, a vezérlőhöz lépett, beállította a helyes paramétereket és beindította. Lágyan, egészségesen felbőgött a motor. Kul-Anni és Bartos elhűlve bámulták a varázslatot. Messzenéző a tűzhelyhez ment, leült pihenni, tekintete a lángokba révedt és hosszasan gondolkozott. Egész este meg sem szólalt, ráncolta a homlokát, és csak a szája mozgott. Mintha magának beszélt volna. Aztán kiszakította magát a lángok bűvöletéből felállt és közölte velük:

-          A hajtómű jó. A fúrófejek jók. De mindez mégsem elég ahhoz hogy ez a hajó áttörje a Léleknyűvőt. A hegyes jégcsapok, és az egyenetlen jégdarabok ledarálják a bőrét mielőtt még bármit is elkezdene átfúrni. Erős páncél kellene rá, és több burkolat.

Meglepődve hallgatták az okos fejtegetést. Bartos végül összeszedte magát és megkérdezte:

-          Hány burok?

-          Legalább tíz. Mindegyik csak egy percig ha kitart, az már tíz perc, s azalatt át lehet jutni.

-          Miből csináljuk?

-          A külsőket rendes fémből, a legbelső hármat csakis Maia véréből.

-          Csak két hajó van itt amik Maia véréből készültek.

-          Az nem elég. Több kell. Tovább kell keresni.

Beléjük harapott a csönd. A fehérhajú terve zseniális volt, de mindannyian érezték hogy nagyon nehezen kivitelezhető. Messzenéző felállt és kifelé vette az irányt. Bartos követte és megmutatta neki a másik hajót, ami szintén Maia véréből volt, de már elég megrongált állapotban. A fehérhajú körbejárta és csak csóválta a fejét. Aztán összenéztek Bartossal és egyszerre nekiveselkedtek. Tépték, szakították, marcangolták a fémburkot. Buzogányokat és feszítővasakat szereztek, azzal hántották le a hajó bőrét. A leszaggatott héjjakat a földre dobálták egycsomóra. Bartos erős volt, de Messzenéző is hihetetlen munkabírásról tett tanúságot. Bartosnak el kellett ismernie, hogy az elsőre törékenynek látszó hosszú szikár ember, legalább olyan jól megállja a helyét mint ő. A buzogányt is rutinosan forgatta. Nem úgy nézett ki mint aki egész életét a tudományos laborban, vagy könyvek fölé görnyedve töltötte. Tenyerükből kicsaptak a lángok: vörösek és fehérek. Olvadt, szakadt a fém, patakokban ömlött róluk a veríték. Hamarosan a hajónak csak a csontváza maradt.

Fáradtan kászálódtak vissza a vezérlőbe. A tűzhelyen rotyogott valami étel, a szaga betöltötte a helységet. Messzenéző a navigátor székbe ült, és ellenőrző programokat kezdett futtatni. Számolta a sebességet, a gravitációs erőt, az esedékes ütközések által okozott károk mennyiségét. Egészen belemerült és hirtelen csak azt vette észre hogy a kislány egészen szorosan mellette áll, kezében egy nagy tál gözölgő étellel.

-          Neked hoztam, jó étvágyat.

-          Surim! – mondta Messzenéző, és elmosolyodott.

Ez volt az első alkalom hogy mosolygott, és kék szemeiben furcsa, meleg szirmok kezdtek nőni. Tekintetével mintha simogatta, altatgatta volna a gyereket, úgy hogy Kul-Anni egészen belepirult. Jóízűen evett, aztán megkérdezte a lány nevét, és hogy hol született. A kicsi nem tudta hol született, de ügyesen, okosan elbeszélgetett a fehérhajúval mindenféléről, és ráadásul fehér-haguri dialektusban. Messzenéző nagyokat kacarászott közben és csudára tetszett neki hogy a gyerek ismeri a nyelvét.

-          Ki tanította neked?

-          Bartos.

-          És mit szokott még neked tanítani?

-          Mindenfélét. Tudom már a buzogányt is használni.

-          Aztán mit szoktál játszani?

-          Játszani? Én..őőőő.. hát... olvasgatok... rajzolgatok. Új szavakat tanulok. Néha egyedül is kimegyek a kiképzőpályára és gyakorlatozok.

-          Na jó, de ezek nem igazi játékok! Nem szoktál tűzlabdázni például?

-          Hm... azt nem tudom hogy micsoda.

Messzenéző furcsán kutatta a gyerek arcát, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

-          Na gyere csak velem! – nevetett az arcába, aztán öles léptekkel kiszaladt a hajóból.

Kul-Anni hátrapillantott és a gerre nézett. Bartos intett neki hogy mehet. Szökellve iramodott a fehér-haguri után. A közeli csillaghajó hatalmas kiképzőpályájára mentek. Messzenéző sokáig túrkált a gyerekek blokkjában, majd diadalmas arccal kijött és a kezében tartott egy furcsa, kerek kis labdát. A gyakorlótér közepére mentek, és Messzenéző elmagyarázta a szabályokat. Fogta a labdát és a földhöz vágta. A labda felizzott, és tíz kissebb labdára szakadt. Ezek pattogtak és eszeveszetten cikáztak körülöttük.

-          Az a lényeg, hogy meg kell próbálni elkapni mint a tíz kis golyót, és ha megvan, újra összeállnak egy labdává. És ez minél hamarabb meg kell tenni mert időre megy a dolog. Érted?

Kul-Anni értette, hogyne értette volna. Lelkesen iramodott a vadul pattogó labdák után. Közben Bartos is odaért és a pálya széléről nézte a mutatványt. A lány gyors volt, de a labdák még gyorsabbak, és összefüggéstelenül pattogtak, nem lehetett kiszámítani a mozgásukat. Ráadásul, mikor az egyik végre belassult, és Kul-Anni megközelítette, valami érthetetlen oknál fogva a labdácska hirtelen megtüzesedett és újra felgyorsult. Rá akart ugrani hogy elkapja, de kipattant a kezei közül, és ő hatalmasat bucskázott a földre. Elterült mint egy béka, és észrevette Bartos szája szegletében táncoló kicsiny ráncot.

-          Ne nevess ki. – szólt rá szigorúan.

-          Honnan veszed hogy nevetek?

-          Ugyan... ott van a szád szegeltében az a kis ránc. Mindig megjelenik ha nevetsz.

Bartos elképedt. Nem gondolta hogy a kislány már ennyire kiismerte őt. Közben Messzenéző pillanatok alatt levadászta és összegyűjtötte a labdákat. Kuncogva rántotta talpra a lányt, és megmondta neki hogy ezt csapatban is lehet játszani, aki több labdát gyűjt a legrövidebb idő alatt, az lesz a győztes. Újra földhöz vágta a gömböt, és újra megindult a lehetetlen hajsza. Most már sikerült egyet-kettőt elkapnia, de a többiek állandón begyorsultak, és kitértek az útjából. Mintha pontosan tudták volna mikor jön feléjük a kislány.

-          Ez valami piszkos trükk. – lihegte Kul-Anni.

-          Ó dehogy, csak meg kell tanulni. – felelte Messzenéző.

-          De miért gyorsulnak fel ha közelebb érek hozzájuk?

-          Mert érzékelik a belőled kiáramló tüzet. Ha megtanulod hogyan tartsd kordában, hogyan rejtsd el a szikráidat, akkor gyanútlanok lesznek és sikerülhet megfogni őket.

A lány megértette. Nézte ahogy körülötte cikáznak a labdák és maga elé képzelte a tűztengert amit vadul hullámzik. Pont úgy, ahogy már annyiszor gyakorolta. Elképzelte hogy a tenger felszíne nyugodt és sima. Tükörsima, egyetlen rezdülés sem zavarja lapos síkját. Egyszerűen kikapcsolta a fortyogó hullámokat. Kinyitotta a szemét, és megnézte magának a golyókat. Alaposan belassultak, olyan volt mintha az egész világ mozdulatlanná merevedett volna, s ő hihetetlenül felgyorsult. Látta a labdák ívét kirajzolódni a levegőben, látta Bartos lélegzetét molekulánként kipárállni, és észrevette hogy Messzenező testét halványkék energiamező borítja. És ebben a mezőben száguldoztak a fehérhajú érzései, gondolatai, és szándékai. Látta hogy csupa jóakarás és részvét mocorog az arca körül, a szemei alatt, ahogy a kislányra néz. És azt is látta hogy félelem és dac van benne amikor Bartosra néz. Tehát ő is ugyanúgy tartott a Nagyerős Védelmezőtől, mint az tőle. Hirtelen megpillantotta hogy a halványkék aurából vékony, nyúlánk foszlányok indulnak el Bartos irányába és kezdik behálózni. Befurakszanak a bőre alá és lassanként próbálják kicsalogatni a gondolatokat, érzéseket. Meg akarják olvasni az életét. De Bartos apró kicsi láthatatlan szikrákkal veri vissza a támadást, és az egész olyan lehelletfinom, halk és kecses, hogy Bartos az egészből nem vesz észre semmit. Amit reagál rá, azt öntudatlanul teszi, és a finom, pókhálószerű nyalábok visszahúzódnak. Nem sikerült belekukkantani a ger titkaiba, de most vastagabbak bújnak elő, és újúlt erővel próbálkoznak.

Kul-Anni most már tisztán és lelassúlva látja a labdákat. Kinyújtja a kezét és egy pillanat alatt összeszedi őket. Hatalmasakat ugrik, és az egyik pattogó labda után veti magát. Úgy esik, hogy éppen belecsobbanjon a halványkék hálóba és szanaszéjjel szakítsa. Ahogy a labdát megmarkolja, megtépázza a foszlós, láthatatlan anyagot is. Messzenéző kék aurája megvonaglik a fájdalomtól és összezsugordik. Kul-Anni bátran és komolyan áll a felnőttek előtt, miközben azok elképedve bámulnak rá.

-          Sikerült. Rájöttem hogy kell, megláttam. És most már mindig meg fogom.

Messzenéző gyankvó szemmel mérte végig. Arca elsötétedett, pontosan értette a lány szavait. Beleborzongott abba a vad, ismeretlen erőbe ami a kicsiből áradt. Mindketten tudták mi történt, s nem szóltak róla nyíltan. A lány zsebrevágta a kis labdát, aztán megindultak vissza a hajóra.