Északnak indultak. Nehéz volt a járás, és különös tájakon vezetett át az út. Egész nap csak mentek. Lompos, fehér koronájú, fagyos törzsű erdők gátolták a gyaloglást. Havazni kezdett: előszőr csak itt-ott tűnt fel egy pehely, azután sűrűbben kezdett szakadni. A kislány nagy szemeket meresztett az égre, s várta hogy mikor ömlik rájuk a fehér fátyol. A férfi magához szorította hogy el ne veszítse a tejszínű kavargásban. A lány kinyújtotta a kezét és nézte ahogy meggyűlik benne a hó. Puha volt és nedves. Meg is kóstolta, de az íze fémes volt. Szétolvadt az ujjacskái között, és gyorsan lepergett. Egyszerre eszébe jutott hogy mindjárt rájuk esteledik és nincs hol aludni. Az éjszaka félelmetes volt, sötét és vacogtató. Bartos úgy ment előre mint egy jégtörő hajó, letarolt mindent, és térdig süppedt a hóba. Végre találtak egy mélyre nyúló hasadékot. Leereszkedtek, és a férfi kövekkel és fával betömte a lejáratot. Fát gyűjtött és tüzet gyújtott. A lábaik már egészen el voltak gémberedve, a gyerek már alig bírta mozgatni őket. Mire Bartos elkészült a tűzzel, Kul-Anni előkészítette az ételt. Lassan, sokáig ettek. Azután Bartos gondosan elcsomagolta a maradékot és aludni tértek. A kicsi beleborzongott a hidegbe, öntudatlanul közelebb húzódott a tűzhöz. Bartos karjaiba fészkelte magát és megbűvölten bámulta a lángokat. Kicsit mocorgott még, gondolkozott, aztán kérlelni kezdte a gert hogy meséljen neki. És Bartos mesélt. A régi időkről, a fehér hagurikról, a Maiákról. Három napon át minden este így tettek. Szertartásukká vált hogy a férfi mesélt neki valamit, és a kicsi arra elaludt.

A negyedik nap estéjén a hideg és a sötét hozzájuk vágta halálos nyirkosságát. A gyerek teste egészen kihűlt, az ennivalójuk elfogyott, és azon az estén Kul-Anni nem kérte többet a meséket. Némán, szenvedve feküdt, csak a fájdalom és az éhség érzésére tudott figyelni ami belémart, majd egyre jobban kapaszkodott a húsába. Hozzájuk szegődött a halál. Az éjszaka dermesztő sötétje semmi jót nem ígért. Hába volt az erős tűz, olyan éjszaka szállt rájuk ami megnyomorítja a lelkeket, ami megrokkantja a testet. Ami elnyel mindent kérdezés nélkül.

Másnap továbbindultak. A nap közepére nagy utat tettek meg, és alaposan elfáradtak. Előttük nagy hegyvonulat tornyosul. Az ormokon hótakaró fénylik. Út nem visz fel oda, a hegyek gyomrában tátongó szakadékok ásítoznak. Aki itt eltéved, bizony derékig belesüppedhet a magas hóba. Az összezsugorodott fák kuporgó, görnyedt vénemberekre hasonlítanak, de kihúzzák magukat a völgyek mélyén, s ha alájuk érkezik az ember, sürű, öszegabalyodott koronaáguktól nem láthatja a fáradt napot. A rejtelmes berkek hallgatagon őrzik veszélyes titkaikat, minden roppanás, minden nyekkenés figyelmezteti az utazót: ne tovább.

A gyémántosra fagyott tavak még őrzik fodraikat, a megkövesedett habok lágyan ropognak a lábaik alatt. A néma mozdulatlanságban csak a behavazott fák nézték hidegen és közömbösen az úttal küszködő két hagurit. Elöl menetel nagy iramban Bartos, sötéten, keményen, csökönyösen és magába fordulva. Mögötte vesződik a kicsi, akadozva, meg-megiramodva, kétségbeesetten. A hideg álmosító halálossága csípi az orrukat, kezüket, arcukat.

Lihegve jutottak fel a bércekre, forró páraként kiáradó lélegzetük egybeolvadt. Szakadt róluk az izzadtság, de tudták hogy nem állhatnak meg. A ruha is rájuk fagyott, Bartos szakállában tanyát vertek a jégcsapok.

Megzsibbad a levegő, beszürkül az ég boltozata. Bartos felfelé kémlel és nagyokat szippant. A nyirkos, fagyos szél az arcukat sajdítja, s megszúrkálja lábaikat. Kipirosodnak. Furcsán csendes minden. Mintha a fák, a bokrok és a föld egyszerre némulnának és várnának valamire. Valami ijesztőre és elkerülhetetlenre. Kul-Anni a szívében érzi a veszélyt. Egyszerre csak rájuk szakad az ég. Kavarognak a hópelyhek, betódulnak a szájukba, a fülükbe, az orrukba. Prüszkölnek és lélegezni próbálnak, de a levegő is megsűrűsödik. Hajlékot kell keresni, míg nem késő.

Kitört a vihar. Szörnyűbb volt, mint amit eddig valaha is átéltek. Alig-alig sikerült bevackolják magukat egy barlangba. Egész éjszaka tombolt a jég és süvített a szél. Óriási robajjal csapódott be a fejük fölötti hegyekbe a többszáz leszakadó jégcsap. A kislány reszketve keresett menedéket a ger karjaiban. Csak Bartos két izzó szeme világított ahogy a kicsi álmát vigyázta.

Bartos reggel otthagyta a gyereket a bundák alatt melegedni és kiment hogy vadásszon és húst szerezzen. Órákig távol volt, de nem járt sikerrel. A mozdulatlan némaságban egyetlen vad sem került az útjába. A csend ráfagyott a fákra. Az éjszaka alatt úgy megnőtt a hó, hogy derékig álltak benne a lezuhant jégcsapok. Némelyik akkora volt mint egy kissebb hegy. Visszament, felrángatta a kislányt és továbbindultak. Még egyetlen karéj kenyerük volt, de a fenigh elfogyott, és Kul-Anni nagyon megszenvedte a hiányát. Akkor kezdett előszőr köhéncselni. A jel a homlokán elhalványult és eltűnt. Arcának színe hamuszürkévé lett. Nehezen tartotta a lépést Bartossal, de egyeszer sem panaszkodott. Keservesen kínlódott, sokszor elesett a magas hóban, aztán talpra állt és tovább kecmergett. Egy nagy hegynek felfelé mentek, de nem bírta már tovább és összerogyott. Felemelte a fejét, és megpillantotta Bartost, ahogy a sziklák tetején áll és visszanéz rá. Olyan volt mint egy hatalmas útjelző tábla. Mint egy hívogató csoda, ami arra figyelmeztet hogy kitartás, már nincs sok hátra. Felkecmerget, és imbolyogva ugyan, de továbbfolytatta az utat. A hideg mellett az éhség volt a legszörnyűbb. Hányingere lett, megfájdult a feje, mintha gyomrát ezernyi szörnyeteg lyuggatta volna. Elszédült és már a sírához sem volt ereje. Arra gondolt hogy aludni kellene, kicsit pihenni. De Bartos csak ment előre. Mikor a lányt a lábai már nem vitték tovább, és az agya is felmondta a szolgálatot, akkor összeesett. Bartos visszajött érte és ölbe vette. Az este beálltáig a karjában cipelte az öntudatlan gyereket. Akkor keresett egy menedéket és tüzet szított. Megnedvesítette a maradék kenyeret és lassacskán lenyomta a kicsi torkán. Majd száját rászorította a gyerek homlokán a jelre, és fújni kezdte bele belső tüzének lelkét. A gyerek meg, mint egy szomjas kis állat aki az anyja tejet adó emlőjére tapad, feleszmélt és öntudatlanul szívni kezdte a tüzet. Alapocsan megcsapolta, és Bartos egészen elsápadt bele. Mélyen, öntudatlanul aludtak. Másnap reggel Kul-Anni azt mondta hogy ő nem megy tovább. Bartos folytassa nélküle, s ha megtalálja a haguri temetőt, majd visszajön érte. Bartos úgy tett mint aki meg sem hallotta. Talpra állította a kicsit, és indultak tovább. Kul-Anni kétségbeesetten botorkált a férfi után, de rettenetesen meg volt rémülve hogy hogy fogja kibírni az egész napi kutyagolást. A ger megbíztatta, azt mondta neki hogy már nagyon közel vannak és hogy bírnia kell. És valóban, egy emelkedő után feltűnt a hatalmas, kör alakú hegylánc.