Hosszú napokig meneteltek a kegyetlen hóban, míg végre elérték az emberi települést. Az élelmük teljesen elfogyott és semmilyen állattal nem találkoztak útközben. Egy hatalmas hegy üreges gyomrában találtak a túlélőkre, és kemény fogadtatásban volt részük. A körülbelül húsz tagú, férfiakból és asszonyokból álló rongyos, piszkos csapat erősen felfegyverkezve, fenyegetően üvöltözött rájuk. Hogy takarodjanak el mert az az ő területük. Gyilkos elkeseredettségükben azzal sem törődtek hogy a jövevények egyike gyerek még. Bartos rájuk rivallt hogy a főnökkel akar beszélni és üzletelni akar. Erre aztán megenyhültek, de még mindig bizalmatlanul méregették őket. Hamarosan előkeveredett egy tagbaszakadt bugáni harcos és odament hozzájuk. Megnézte magának a gyereket és megkérdezte:

-          Most érkeztetek?

-          Igen. – válaszolta Bartos.

-          Van ennivalótok?

-          Nincs.

-          Mitek van?

-          Prémek és fegyverek.

-          Jó. Cseréljünk. Adunk érte ennivalót.

Azzal intett hogy kövessék. Bementek a hegy mélyére. A táborban többen is voltak. Gyerekek is akadtak köztük, bosszúsan méregették Kul-Annit. Mindenfelé lobogott a tűz, a sápadt, rossz bőrben lévő emberek olyan közel húzodtak hozzá amilyen közel csak tudtak. A füst vékony szmogrétegében sokan fojtott köhögéssel küszködtek. A hagurik látták hogy az emberek sokan vannak és sokféle fajhoz tartoznak. A közös sors azonban egy fedél alá kényszerítette őket, és látszott hogy nehéz rendet tartani az egymással hagyománysan ellenségeskedő fajok között. Különféle állatprémek hevertek a falak mentén, néhány tűzhelynél hús sült. Sok fekhely irányából nehéz légzés és nyögések hallattszottak. Haldokoltak azok akik már nem bírták tovább az életet. A levegőben emberi izzadtság, ürülék és vér szaga keveredett.

A főnök leült Bartossal. Cseréltek, de nem volt jó üzlet. Nagyon kevés ennivalóért nagyon sokat kért. De a gernek nem volt más választása, mert a kölyök már nagyon éhes volt. A bugáni megkérdezte:

- Hová mentek?

- Nem tudom.

- Ha itt maradtok és nekünk dolgoztok jobban jártok.

- Nem maradunk.

- A gyereket hagyd itt legalább. Egy ideig még elélhet, nekünk is jól jönne egy új rabszolga és ő is kapna enni.

- A kölyök velem marad.  

A főnök vállat vont és nem szólt többet a dologról. Intett Bartosnak hogy most már menjenek el. Ekkor nagy kiáltozás és sírás csapta meg a fülüket. Felugrottak és a hang irányába szaladtak. Kul-Anni sötét arccal állt az egyik tábortűz mellett, a földön két vele egykorú fiú fetrengett és üvöltöttek a fájdalomtól.

- Mi történt? – förmedt rájuk a főnök.

- Megtámadott minket, ez nem is ember valami ördögfajzat, az öcsémnek kicsavarta a karját. – kiáltozta magán kívül a nagyobbik fiú.

- Nem igaz, ők támadtak meg engem! Én nem csináltam semmi rosszat! – védekezett Kul-Anni.

- Lopni akart a húsból!

- Hazudsz, csak a tűznél akartam melegedni. Nem nyúltam semmihez. Én csak védekeztem, miután ők ok nélkül nekem jöttek.

Elszabadult a pokol. A főnök kiabált hogy büntetésből a kislány ott marad velük és ledolgozza az okozott kárt, Bartos pedig szép nyugodtan közölte hogy egy ujjal se merjenek hozzányúlni mert kiontja a belüket. Egyszerre húzták ki kardjaikat. Húsz harcos egy ellen. De ebben a pillanatban vékony, reszketeg hang hasította a levegőt:

-          Hagyjátok őket.

Mintegy varázsütésre leereszkedtek a fegyverek. Az emberek rémülten összesúgtak, még a főnök is hátrébb ugrott. Halk mormogással húzódtak félre hogy utat engedjenek annak akinek a nevét csak suttogva merték kiejteni: „jön az Öreg!”.

Hajlott hátú, lassn járó, összetöpörödött vénasszony mustrálta őket. Csak úgy szakadt róla a rongy, botra támaszkodott, sántikálva jött közelebb. Arca olyan ráncos volt hogy vonásai már szinte felismerhetetlenek lettek és egyik szemére vak is volt. Sokáig és kíváncsian nézegette a gert, aztán intett neki hogy jöjjön utána. A ledöbbent embereknek még visszaszólt:

-          Az idegenek az én vendégeim.

Bartos eltette fegyverét, fogta a kislányt és az anyóka után iramodott. Hosszasan meneteltek a kacskaringós barlangjáratokban, míg végre egy nagyobb teremnél megállapodtak. Kul-Anninak tátva maradt a szája. A barlangszoba rendkívűl ízlésesen volt berendezve, drága és ritka holmikkal. Csodálatos szobrok, ruhák, könyvek, bútorok és vastag szőnyegek hevertek mindenfelé. A tűzhely felől kellemes illatok szálltak, teafüvek aromája kacérkodott a vendégek orrcimpáival. Az öregasszony egy kényelmes fotelbe telepedett, és túrkálni kezdett a mellette lévő asztalon. Majd rájuk nézett és odahívta őket:

-          Gyertek hagurik, nem kell tőlem félnetek.

A kislány szíve egy pillanatra megállt és megrőkönyödve bámulta hol az öreget, hol pedig Bartost. De a férfi arca meg se rezdült. Odament és helyet foglalt az asszonnyal szemben. Amaz mindentudóan bólogatott és csontos, görbe ujjaival egyre csak a könyvei és irtai között keresgélt. Elővett egy megsárgult lapot és Bartos kezébe nyomta:

- Fordítsd le nekem. – kérte.

Kul-Anni belepilantott és meglepetésében felkiáltott. Haguri jelekkel volt írva a papír, de valami különös sorrendben és a rovások alakja is más volt. Mintha haguri nyelven lett volna írva és mégsem. Kul-Anni nem tudta elolvasni, egy szót sem ismert fel. Bartos azonban hosszan forgatta a kezében, majd lassan, hangsúlyosan olvasni kezdte: Surinak, az 50250-es esztendő tavaszán. Tes isten elhagyott bennünket, kihúnyt a láng. Az urak eljönnek még egyszer megpihenni, készítsd elő a végleges helyet. Széperdők Otthona lesz fekhelyük. Gyújts tüzet és imádkozz a szentélyben. Én már nem jövök vissza többé, hazámért, népemért küzdök. Ha az isten újra eljön meglátogatlak. Ha az isten meghal, meghalunk mi is. Aláírás: Fehértűz Csiholója.

Az öregasszony zokogott. Hangtalanul sírt, és könnyei csak nagysokára potyogtak a földre, mire kijutottak a mély ráncokból. Bartos megvárta míg elcsendesedik. Aztán rászólt:

-          Beszélj.

-          Rendben van, haguri. Megteszem a szívességedért cserébe. A te fajtád az én felelősségem. Bár nem vagy olyan mint ők voltak. És ez a gyermek melletted sem olyan. Ti mások vagytok, de attól még hagurik. Azok, akiket én ismertem, fehér hajúak és kék szeműek voltak. Idejöttek Széperdők Otthonába, amikor én még olyan kislány voltam mint ez a kölyök itt. Nem tettek semmi rosszat nekünk, csak egy másik nép voltak akiknek ízlett a vizünk és kész. Azután egyre többször jöttek, de sosem telepedtek meg itt. Mindig csak látogatóba érkeztek. És néha egy-egy öreg ger jött velük, és azok többé nem mentek innen el. Meghalni jöttek. Eljöttek mert elpusztult a Maiájuk és nem akartak másik Maián meghalni. Ez a hely pedig túl szép volt, az otthonukra emlékeztette őket. A fiatalok meg azért jöttek hogy imádkozzanak,  és egyedül legynek. Gondolkodtak és belsőleg megvilágosodtak. Én ezeket nem értem, csak amikor megnőttem magukhoz vettek és rámbízták a Tes szentélyek őrzését. Azt mondták azért én, mert hosszú életű leszek. Becsülettel szolgáltam őket, mert bőkezűek voltak, szép ajándékokat hoztak mindig. Mosolygott rám a szemük. Miután jöttek a kumlák és megmételyezték a világot a fehérhajú urak egyre gyakrabban jöttek. Sok hős vezért temettek el itt, mert nem volt már otthonuk, nem volt már hová menniük. Azután jöttek a kumlák, és a hagurik elmaradtak. Azután elmentek a kumlák és jött a hideg. Az egész népem meghalt. Én maradtam egyedül abból a népből akik Széperdő Otthonát lakták. És én egész életemben őriztem a titkot, és vártam hogy újra eljöjjenek a hagurik, és az egész világ olyan legyen mint régen.

Az öreg kifulladt. Megfőtt a tea, és Kul-Anni készségesen töltött neki egy csészével. Megbabonázta a történet, és őszinte csodálattal meredt a komoly arccal üldögélő Bartosra. Nem gondolta volna hogy Bartos folyékonyan olvassa és beszéli a fehér haguri dialektust. A ger most megszólalt:

-          Hogyan jöttek ide a fehérek?

-          Ó, nagyon régen volt. Mindenféle hajókon.

-          És a hajók elmentek?

-          Azok, amelyiken a halottakat idehozták itt maradtak. Az lett a koporsójuk.

-          Hol van a temető?

-          Messze innen. Egy heti járás északi irányba. Egy óriási hegylánc, gyűrű alakban, nincs hogy bejutni csak ha megkerüli az ember és nyugat felől megkeresi az egyetlen bejáratot. Az egy nagy barlang szája, de a fehérek azt is betömték egy nagy hajóval. A hajó feneke sokáig kiállt, látszott a fém, de én elrejtettem fákkal és növényekkel. Elburjánzott rajta a sok zöld, észre sem lehetett venni. A kumláknak fogalmuk sem volt róla. Azután mikor jött a hideg, betemette a sok hó. Most már nem lehet látni.

-          Ki tud még erről?

-          Senki, csak én.

-          Innen hogy lehet kijutni?

-          Ennek a járatnak a végén jobbra, azután egyenesen, majd az ötödik elágazásnál balra. Éppen a hegy túloldalán bukkantok ki.

Kul-Anni érezte hogy az izgalomtól liftezik a gyomra. A szája is kiszáradt és a szeme kikerekedett erre a sok új információra. Bartos felállt és szedelőzködni kezdett. A vénasszonyhoz lépett és szigorúan rászólt:

-          Tudod hogy meg kell tennem.

-          Ó igen. Most már én is szeretném.

A kislány megértette hogy mi fog következni és kétségbeesett pillantásokat vetett a gerre.  De Bartos szigorúan rászólt és kiküldte a szobából. A kicsi szomorúan somfordált, az öregasszony viszont barátságosan intett neki. Kul-Anni ekkor felé fordult és megkérdezte:

- Ki volt Fehértűz Csiholója?

Az asszony ráncos arcán mosoly suhant át, és felindultan suttogta:

-          Ő volt az utolsó. A legbátrabb harcos. Én szerettem őt, tudod olyan erősen, hogy néha majdnem belehaltam. Ő is tudta és kedves volt hozzám. Nem viszonozhatta. Tudod, a haguriknak nem lehet más népekkel.... Ezt az utolsó levelet küldte, és én nem tudtam elolvasni. Mostanáig vártam hogy egyszer hátha visszajön.

A kislány rosszkedvűen kiballagott. Még hallotta hogy az asszony mondja Bartosnak:

- Kérlek, tűz által szeretném.

Azután már csak a tűz ropogását hallotta, és a gyors sercenéseket. Egy két fellángolás villant még, aztán Bartos kijött. Komor és gondterhelt volt az arca. Megragadta a szomorkodó kicsit, és határozott, de súlyos léptekkel megindult a kijárat felé.