Léleknyűvő, Messzenéző és az új kezdet.

50200-ban egy kumla expedició felfedezte a Széperdők Otthonát. A bolygót azért hívták így lakói, mert szinte egész felüleltét vadregényes tájak, hatalmas hegységek, sűrű de barátságos erdők borították. Bőségesen adták gyümölcseiket és vadjaikat a népeknek, vizük olyan ízletes volt hogy messzi naprendszerekből is eljártak hozzájuk érte. A bolygó népe békés, mi több butácska volt: soha eszükbe sem jutott hogy földjük ajándékaiért más ellenszolgáltatást kérjenek. Aki éhes volt és betévedt hozzájuk vadászhatott és ehetett amennyit csak akart. A szomjasaknak egyformán csobogott a milliónyi édesvizű csermely.

A kumlák elámultak a tökéletes világon. Néhányan ideiglenesen letelepedtek, elkezdték kiaknázni a lehetőségeket. ĺrtották az erdőket, gyilkolták a vadakat. Mégis, nem tudtak igazán kárt tenni benne, a planéta hatalmas gazdagsággal árasztotta javait. Jöttek mentek a kumla csillaghajók, hozták vitték a telepeseket. A kumla nem tudott megmaradni rajta, a hódítások megkövetelték hogy állandóan úton legyenek. Azért terveket készítettek. Széperdők Otthonát át kellett építeni, maguk szájaíze szerint megformálni. Eldöntötték hogy ez a hely lesz zöldséges és gyümölcsöskertjük. Vadasparkjuk. Hogy majd beindítják a mezőgazdaságot, az állattenyésztést, és a bolygó pár év múlva hatalmas profitot fog hajtani. Exportra fognak termelni, természetesen az őslakosság ingyenes rabszolgaerejével.

De a tervekből végül nem lett semmi. Egy pár éve sem telt el és jött valami rettenetes. Egy száguldó kisbolygó-csorda tűnt fel a naprendszer északi feléből. Senki sem vette észre. Széperdők Otthona mellett jó néhány kumla csillaghajó állomásozott, ezek mire észbekaphattak volna már bekerültek a darálóba. A kis és hatalmas méretű aszteroidák megtépázták, ripityára törték őket. És a legnagyobb egyenesen belerohant a bolygóba. Óriási károkat okozott. Letarolta a szép erdőket. Kiirtotta a népesség kilencven százalékát. Bepiszkolta a tiszta forrásokat. De nem ez volt a legnagyobb baj. Az ütközés ereje letérítette a bolygót eredeti röppályájáról. Kicsit messzebb került a központi naptól, és beköszöntött rajta a jégkorszak. A bolygó testében tartalékolt víz mind jéggé vált, a hőmérséklet úgy leesett, hogy a legtöbb életforma egy év leforgása alatt kihalt. A kisbolygó, mint egy kellemetlenkedő kis implantátum a bolygó testébe fészkelte magát, és a benne levő különböző fémek és egyéb matériák kölcsönhatásba léptek Széperdők Otthonának elemeivel. Összevegyültek a fémek, az ásványok, a bolygómagokban található anyagok. Megváltoztak a mágneses pólusok. A légkör meggörbült, hol ide, hol oda hajolt. A levegőben megjelent új anyagok, fémszemcsék, különféle színű porok és víz molekulák táncoltak, ahogy a bolygó belső mágnese vonzotta őket. Néha jobbról balra, aztán egy pár hónap múlva váltottak: balról jobbra. És a dermesztő atmoszférában jég kezdett formálódni. A fémes víz megfagyott és hosszú jégcsapokat formált, sűrűn egymás mellett. Eddig még soha nem látott természeti jelenség született: az égből hosszú, tömött sorokban lógtak alá a gyilkos jégcsapok, hajladoztak, lengedeztek a mágneses mezők váltakozása szerint, mint nádmezők a szélben. Kásás, fagyos jég töltötte ki közöttük a helyet. Valami érthetetlen oknál fogva, a lebegő jégcsapmezők és törmelékek iszonyatos sebességgel keringeni keztek a bolygó körül, mint valami hatalmas, örvénylő tenger, és gravitációs energiát produkáltak. Bármit beszippantottak ami a bolygó mellett húzott el éppen.  A jégpáncél évről évre erősödött, szálkásodott, sürűsödött.

Az első döbbenet után a kumlák felderítőket küldtek a felszínre. Soha többé nem kerültek elő, és a vastag, jeges atmoszférán semmilyen üzenet nem jutott át. A hajók amelyek belevetették magukat a jégcsapos mezőkbe már megfagyva és széjjelrepedezve értek földet, utasaik már jóval landolás előtt halottak voltak. Amelyik hajó mégis épségben földet ért az a világűrbe vissza többé nem térhetett. Mint milliónyi dárda, úgy meredeztek a hosszú jégcsapok, mint egy hatalmas sündisznó tüskés bundája, csak a szuronyok éppen befelé, a bolygó felé mutatnak. Ezeknek  nekimenni, megpróbálni áttörni kész öngyilkosság. Bejutni tehát be lehetett, de kijönni már nem. A bolygó mindent elnyelt, de semmi nem tudott visszatérni.

Ha voltak olyanok akik valami véletlen szerencse folytán túlélték a jeges légkörön való áthaladást, a felszínre érve hamar reményt vesztettek. Itt örökös tél honolt, és néhány nap múlva a hideg és a mostoha körülmények végeztek mindenkivel. Magányosan, megtört lélekkel, hosszú szenvedés után haltak meg.

A kumlák 50290-ben döntést hoztak Széperdők Otthonáról. A bolygót lakhatatlannak minősítették és fegyencteleppé kiáltották ki. Ez azt jelentette hogy legjobban gyűlölt ellenségeiket, foglyokat, veszélyes bűnözőket, sőt néha egész népeket  hurcoltak ide és beledobták őket a kavargó, örvénylő jégnyúlványokba. Egy évszázad alatt óriási mennyiségű embertömeget nyelt el a feneketlen, fagyos katlan. Nem rezervátumbolygónak szánták: akit egyszer idehoztak, azt biztosan a halálba küldték. Hosszú, nyomorúságos, kínokkal teli halálba. És ezért a kumlák új nevet adtak a bolygónak:  a Léleknyűvőt.

Bartos a fehér bolygótól jókora távolságban lebegett. Közlebb nem mehetett, mert akkor már a gravitációs erő beszippantotta volna. A bolygó formája, mérete és a jégburok a Maiára emlékeztette. Csakhogy a Maiák jege tiszta hóhefér és rózsaszínekben játszott, ez pedig piszkosszürke volt. Már ezerszer próbálta átpásztázni a bolygófelszínt, de gondolatai, érzései nem hatoltak át a vastag jégpáncélon és a zavaró mágneses mezőkön. A férfi tanácstalanul járkált. Kul-Annira gondolt. Hogy már egy hete. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Akárhová lépett a kislány arca ugrott a szeme elé. Ott volt az érintésének nyoma mindenen. Bement a szobába és ráfeküdt a medvebundára. Elgondolta hogy itt feküdt a kicsi is, itt bújt el mint egy kis kölyökmacska. A szőrmében még ott volt az illata. A fekhely mellett szépen rendezetten sorakoztak a könyvek amiket legutóbb olvasott. A telefirkált jegyzetfüzet. Rajzok Bartosról, a jugráról, a Nardimról. Nem volt maradása tovább a szobában. Kiment a gyakorlópályára. De ott is mindenhol csak őt látta. Megrohanták az emlékek. A lány nevető szeme jutott az eszébe, ahogy pajkosan hunyorít egy-egy jó gyakorlat során. A kicsi, kétélű kard még ott hever a padlón. Még a falra is fáj ránézni, mert eszébe jut hogy ott, annak támaszkodott és ő rászólt hogy vigyázzon mert megfázik a háta. A ládákban nem talált semmit, és feldühösödött. Mindent a kölyök pakolt már, egyedül ő tudta hogy mi a rendszer.

Még soha nem fájt neki az egyedüllét. Megszokta hogy mindig maga van, de a gyerek érkezése felborította az életét. Előszőr bosszantotta. Semmit nem tudott a kölykökről, csak annyit hogy meleg és fenigh kell nekik. Annak idején csak egyszer ment el egy bőlcsöde mellett, futólag ismert egy két nevelőt de soha nem érdekelte a munkájuk. A gyerekeket nyűgős, vinnyogó kis pockoknak tartotta, az ő tanítványai már fiatal felnőttek voltak akik rettegtek a szavától és lesték minden mozdulatát. Vakon engedelmeskedtek neki, sosem kérdőjelezték meg a döntéseit. Ezzel szemben Kul-Anni bátran kiállt a saját véleménye mellett. Szemtelen volt és engedetlen. Ha a régi világban lettek volna Bartos minden bizonnyal kihajított volna egy ilyen engedetlen tanítványt, hiszen százan ugrottak volna a helyére. De most más szelek fújnak. Ha akármilyen rosszcsont is a kicsi, neki kötelessége van vele szemben. Csak úgy ösztönösen érezte ezt, mint az olyan ember akinek nincs saját gyereke, mégis vészhelyzetben tudja hogy a gyermekek védelme a legfontosabb.

Pontosan tudta hogy a kislány eleve halálra van ítélve. Hogy igazi Maia és friss fenigh nélkül csak pár évig maradhat életben. Már ott, a Nam-Gil-en végeznie kellett volna vele. Ott feküdt előtte a kölyök, és akkor elgondolta hogy ha elroppantaná a torkát amíg eszméletlen nem is érezne semmit. Megszabadítaná a szenvedésektől. A kitaszítottak nehéz életétől. De nem tudta megtenni. Egyszerűen megbabonázta a kicsi. Megleste ahogy harcolt a kumlákkal, és tetszett neki a bátorsága, ügyessége, elevensége. Az élni akarása. Igazi kis túlélő volt, és eszessége, ravaszsága, gyorsasága túltett valamennyi eddigi tanítványáén. „Ha a harcosaim fele ilyen bátor és ügyes lett volna, megnyerhettük volna a kumla háborút”, morfondírozott. Nagyokat sóhajtott és idegesen tett-vett. „Nincs már itt mit tenni”, gondolta, „ennyi volt. Majd belejövök újra abba ami régen volt. Végülis jobb lesz majd megint egyedül, és neki is jobb hogy végre véget értek a szenvedései.” Odasétált a vezérlőpulthoz. Nyúlt az indítópanelhez. Megreszketett a keze aztán meg egész testében megmerevedett. A földre rogyott és kitört belőle a zokogás. Bartos eddig csak egyetlenegyszer hullatott könnyet, akkor mikor meghalt az Onta-Maiája. De ez most más volt. Ez több volt mint egyszerű gyász. Olyan érzése volt mintha saját magát vesztette volna el. Tudta hogy semmi sem lesz a régi többé. Az évszázadok alatt azt hitte rosszabb már nem történhet vele mint az hogy magányosan, otthontalanul kell leélnie az életét. Tévedett. Kul-Anni nélkül nem lehet élnie sehogy sem.

Van úgy, hogy az embernek jobb a magány. Olyanfajta magány, amikor szükség van a csendre, a gondolkodásra, a hallgatózásra. Hogy ne zavarjon senki. Aztán van úgy hogy az ember nem tud meglenni magában. És van úgy hogy az a másik, aki eddig zavart, néha rossz időben jött, aki elől menekültünk a magányba egyszer csak eltávozik tőlünk. Pontosan ez a hiány lesz a legfájdalmasabb magány. Olyasmi aminek a létezéséről eddig fogalmunk sem volt. Bartos ezt elgondolta és teljesen kétségbeesett. Mert ő így nem tudja folytatni tovább. Életében előszőr nem tudta hogy hogyan legyen tovább. Eddig mindig határozott volt, gyors döntéseket hozott. De most valami megpattant benne és elbizonytalanodott.Mert odalett minden eddigi küzdelmének a célja és az értelme. Azelőtt amit tett, mind magáért tette. Automatikusan, gépiesen, hogy életben tartsa magát. Aztán meg mindent a kicsiért tett. Hogy legyen meleg ágya, ennivalója, biztonsága. Ez sokkal több dolog volt mint azok amiket magáért cselekedett, és jobban is élvezte. Olyan érzése volt, mint régen, mikor egy egész haguri nemzettségről gondoskodott. Mintha ők ketten megint valami kis kezdetleges családot, vagy mini-törzset hoztak volna létre, amiben mindenkinek megvan a maga helye. És ő, Bartos felel ezért a családért.

Örjöngő, oktalan zokogásából a hajó zökkentette ki. Megkérdezte tőle hogy mire vának már és hogy mikor jön vissza a kislány. Bartos megdermedt. Mit is válaszolhatna erre? Hogy nem jön vissza soha többé? De tudta hogy akkor a hajó megőrülne. Ha egy jugrának aki gyermeket őriz azt mondják hogy elpusztult vagy elveszett az a kicsi a hajó megbolondul. Örjöngésében kárt tesz magában, felemészti önmagát. Nekimegy bárminek és darabokra szakad. Bartos hazudott neki. Megmondta hogy a lány nemsokára visszajön és a hajó megnyugodott. Közben kivonta a kardját és odament a vezérlőhöz. A két oldalon kitüremkedő gombaszerű anyag, a jugra frissen megnövekedett agya volt. Csak ezt kell innen levágnia, kikanyarítania, és a hajó újra olyan engedelmes lesz mint régen. Talán még azt is elfelejti hogy a lány létezett. Folytathatják az életüket ott ahol Nam-Gil előtt abbahagyták.

Aztán elszégyellte magát és eldobta a kardot. Mert tudta hogy ha a jugrát meg is csonkítja, ő sosem fogja elfelejteni a gyereket. Mert Kul-Anni véglegesen és kitörölhetetlenül belevésődött a szívébe. És akkor ott eldöntötte, hogy utánamegy. Hátha még él. Hiszen haguri, s van egy annyi belső tüze hogy kibírja egy darabig odalenn. Elvitte és lehorgonyozta a jugrát a naprendszer egyik bolygójának holdja mögé Hátrarohant az egyetlen megmaradt siklóhoz. Beledobálta az összes fenigh tartalmú élelmet, fegyvereket és egy csomó meleg pokrócot. Megmondta a jugrának, hogy ha egy hónap múlva sem jön vissza akkor menjen amerre akar. A hajó egykedvűen válaszolta hogy oké, de majd csak ha a kicsi is visszajön. Bartos beugrott a siklóba és eltűzött. Mikor visszaért, még lebegett egy darabig a végzetes bolygó szédítően kavargó jégtömege előtt, majd összeszorította a fogát és fejest ugrott a halálos örvénybe. A Léleknyűvő azonnal elnyelte.