-  Gyere gyorsan megint ott van!

- Ugyan hagyj már, nem hiszek neked.

- Szóval hazugnak nevezel?

- Én nem... dehogy...csak a múltkor is azt mondtad, és mire odaértem már nem volt ott.

- De most igazán ott van! Megmutatom, gyere!

A két fiú lihegve kapkodta a lábát. Elöl a nagy, mögötte szaporázza hitetlenkedve a kicsi. Átvágtak a tulipán ültetvényeken. A balzsamos, meleg szél az arcukat simogatja, a távolban felhangzanak az esti takarodó kürtjei, s hatalmas kupolás kristályépületen megcsillanak az alkony utolsó szikrái. De ők csak futnak, mintha az életükért futnának. Kiérnek egy erdőbe, szétnéznek, hogy nem-e követte őket valaki, s lopakodva átsurrannak a szentély-tisztásra.

            A Tes-oltár a tisztás közepén trónol, egy sekély vizü, mesterséges tó közepén emelkedik, amelynek mind a négy égtáj felőli oldalába halkan, duruzsolva csobbannak az aprócska vízesések. A szentélyben ég a tűz, s az ficánkoló lángnyelvek furcsa alakzatokat festenek a víztükörre.

-         Nem szabadna itt lennünk, – aggodalmaskodik a kicsi, de a nagy megragadja és a víz fölé tartja az arcát.

-         Nézd ott van. – kiáltja neki.

Előszőr csak saját arcának tükröződéseit látja a víz torzító fodrozódásában. Aztán elcsendesedik, kisímul a felszín és megpillantják a csodát. A vízből egy lány arca néz vissza rájuk. Csodálkozva, tágra nyílt szemekkel, ijedezve. Valószerűtlen a látomás és nagyon törékeny. Nem mernek a víztükörhöz érni, nehogy elrontsák a varázst, nehogy örökre eltűnjön az arc.

-          Mondani akar valamit! – kiáltja a kicsi.

-          Csendesen! Ne ijeszd el, ha sikerül elkapni a tündért, teljesíti egy kívánságodat!

És valóban, a lány szája mozog, mintha még apró buborékok is törnének előre belőle és megpettyezik a felszínt. A szeme kétségbeesett, szinte sír, és dühös, mert azok ott hiába nézik a szája formálódását, nem értik meg a szavát. Ekkor a nagy behúnyja a szemét és óvatosan benyúl. Sokáig matat a vízben, egyszer csak megvonaglik, és húzni kezd valamit. Örvénylik, kavarog, zavarossá válik a víz. Hatalmasat ránt rajta, és egyszercsak kint van a vízből a lány. Kapálózik, prüszköl, csuromvizes, de a nagy fiú vasmarokkal tarta az üstökénél fogva. A kicsi sem rest, elkapja a derekát, és megszorítja. Nehogy elszökjön a vízitündér. A lány nedves haja vörösen csillog a tűz fényében, és mikor jobban megnézik látják hogy nem is tündér, hanem csak olyan magukforma gyerek. Még kislány. Csalódottak, de hamarosan rosszabb is történik. Mert a lány két jól irányzott rúgással megszabadul tőlük, és haragosan bámulja őket tisztes távolságból.

-          Mire vártok még? – kiáltja – Meneküljetek!

A fiúk értetlenül bámulnak és földbe gyökerezik a lábuk. A kislány ekkor odarohan, talpra rángatja őket, és kézzel lábbal magyarázza hogy jöjjenek utána mert menekülni kell. Tenyeréből hófehér lángnyelvek csapnak ki és azzal próbálja ösztökélni őket. A nagyobbik lerázza magáról a fehér lángokat, és odébb taszítja a lányt.

-          Bolond vagy te. Nem megyünk sehova.

-          De hát mit akarsz tőlünk? – kíváncsiskodik a kicsi.

-          Ó de buták vagytok! Hát nem értitek, hogy...

Be sem tudja fejezni a mondatot, mert hirtelen hatalmasat dördül az ég és megrázkódik alattuk a föld. Fekete villanások cikáznak az égbolton, és óriási jégdarabok szakadnak rájuk. A kisebbik fiúba belécsapnak a villámok, hatalmas csíkokat rajzolnak a testére, és rémült, veszett szemekkel vonaglik a földön. Haláltusáját vívja. A nagy odaugrik hogy segítsen, de a föld váratlanul megnyílik és előbugyog belőle egy csúnya, fekete anyag. Mint az álnok kígyó, futótűzként ugrik a nagyobbik fiúra és pillanatok alatt felkúszik a torkáig. Fojtogatja. Az nyitná a száját hogy kiáltson, vagy levegőt vegyen, de már oda is benyomul a folyadék. A tekintete riadt és segélykérő, de az is elsötétedik egy szemvillanás alatt. Nem marad belőle csak egy üresen zötyögö, ráncos kis héj, amit felkap a szél mint a pernyét és elsodor ki tudja hová. A lány kétségbeesetten hátrál. A sötét anyag szélsebesen közeledik felé, utolsó esélye ha beleugrik a tóba. Nem néz a háta mögé, csak belezuhan, és akkor döbben rá hogy már az is csupa gonosz, fekete trutymó, és hiába kapálózik, az anyag elnyeli és fojtogatja, úgy hogy már kiabálni sem tud. Csak azt érzi hogy valaki megragadja és kirántja a halálból, és csak rázza, rázza, mintha ki akarná rázni belőle a szuszt is.

            Kinyitja a szemét és Messzenéző szigorú tekintetébe bámul. Körülöttük minden fehér lángokban áll, és a fehét haguri kegyetlenül rángatja a kislányt hogy térjen végre magához.

-          Ezt mind én csináltam? – nyögdécseli Kul-Anni kétségbeesetten.

-          Igen, és most már meg kell tanulnod irányítani. Megint ugyanaz az álom?

-          Sajnálom. – habogja a kicsi.

Messzenéző egy csettintéssel szertefoszlatja a fehér lángokat és töprengve nézi a kislányt. Dörmög egy sort, aztán félretántorodik, mert Bartos erőszakosan eltaszítja az útból. Felnyalábolja a verítékben úszó gyereket, és viszi a fürdőszobába. Mikor kijönnek, a lány szégyenkezve ácsingáll, és Messzenéző letámadja Bartost:

-          A te hibád. Megmondtam hogy ne engedd a gyerekek blokkjába. Ha sok hibernálókabint néz még végig, akkor mindig csak rosszakat fog álmodni.

Bartos most lapított, mert tudta hogy Messzenézőnek igaza van. Már egy ideje együtt fosztogatták a Maiákat, és sokszor volt részük nem túl kellemes látványban. De hát a kislányt nem lehetett kihagyni, mert nagyon értékes volt a munkája: amíg ők kitörték a szertit és összeszedték a fegyvereket, addig Kul-Anni ügyesen, gyorsan összegyűjtötte az élelmet és a ruhákat. Közben persze át kellett mennie a halálkamrákon, a hibernációs termeken, ahol száz meg száz gyereket rothasztott szét a kumlák sötét anyaga. A minap is megakadt a szeme két kisfiú holttestén, odahívta Bartosékat is, hogy nézzék meg. Éppen nyitva volt a szemük mikor a sötét anyag elérte őket, és utolsó segélykérő pillantásuk kitörölhetetlenül bevésődőtt a fosztogató hagurik emlékezetébe. Messzenéző szerint azóta vannak a lánynak rémálmai, de Kul-Anni váltig állítja hogy nem azokkal az arcokkal álmodik, s hogy ez egy régebbi, visszatérő álom.

            A fehér haguri most gyakorlatra parancsolja a kiképzőpályára. Meditációs feladat lesz, mert leülnek egymással szemben, s Kul-Anninak fehér tüzet kell produkálnia. Elképzeli az örvénylő tűztengert, és a fehéren izzó habokat hívja, vonzza magához. Beléjük merül, tenyerébe veszi a lángocskákat, hagyja hogy teljesen behálózzák, kóstolgassák, marcangolják a bőrét. Kinyitja a szemét, és látja hogy hatalmas fehér tűzgömböt gyártott és abban lebegteti Messzenézőt és saját magát. Ekkor a fehér ger kiugrik, megpróbálja kizökkenteni a kislányt. Tűzpászmát lövell ki a tenyeréből és egyenesen a gömbre irányítja. Kul-Anni hirtelen megszünteti maga körül a védőburkot és félreugrik. Kitér a fehér csóvák elől, azután felgyorsul és oldalba kapja Messzenézőt. Persze az ő gyengécske kis tűzlabdái játszva pattannak le a felnőtt testéről, de legalább próbálkozik, keresi a rést az ellenfele védelmén. Messzenéző most rákapcsol és hatalmas tűzbombákat küld rá. Egyet-kettőt kivéd, de a többiről érzi hogy el fogja találni. A becsapódás pillanatában hirtelen felhúzza a fehéren izzó burkot és visszaveri a támadást. Szikrázva robbannak Messzenéző bombái, a nagy fénytől semmit nem látni. Egyszercsak tűhegyes, hosszú, fehér tűzcsóva szökken a lány tenyeréből és egyenesen Messzenéző felé tart. A ködösen kavargó, füstös levegőből egy szempillantás alatt tűnik elő, a fehérhajúnak alig van ideje félreugrani. És ebben a pillanatban érzi hogy valami a bokája köré csavarodik és megrántja. Tehetetlenül rángatózik a földön, de sikerül elszakítania a vékony tűz-szalagot ami a lábát fogságba ejtette. Hát persze, Kul-Anninak két tenyere van. „Hogyhogy nem vettem észre?”, csodálkozik Messzenéző. A kicsi most kifogott rajta, és nagyokat kuncog. „No várj csak”, nevet magában a fehér ger és ráugrik a gyerekre. Rövid ideig bírkóznak csak, mert a csontos, szikár férfi keményen megragadja a kicsit, s addig szorongatja, amíg meg nem töri ellenálását. Szépen lassan elfonnyasztja a vékony kis tűzcsóvákat, s mikor már teljesen hatalmában volt a gyerek, a földre teperi és jutalmul fergetegesen megcsikolja. Nevetett a kicsi, de úgy hogy majd megfulladt bele. Azután még tűzlabdáztak egyet, és végül visszamentek a vezérlőbe Bartoshoz. A lány bevackolta magát a szobába, elővette a könyveit és nekikezdett a leckének. Egy óra múlva Messzenéző kikérdezi fehér haguri nyelvtanból és történelemből.

Eközben Messzenéző Bartos felé fordult:

 -  Te, ez a gyerek nem a fajtám, mégis bírja a fehér tüzet. És ravaszabb mint egy kenin előtt álló fehér haguri.

Bartos nem válaszolt, ezért folytatta:

-          A homlokán vastagodik a két szirom széle. Még kettő lesz majd belőle, meglásd. Tudod hogy ez mit jelent?

-          Tudom.

-          Nem olyan mint mi.

-          Nem.

-          Hát akkor micsoda?

-          Nem tudom. Ő más.

-          Miben más?

-          Olyan mint mi és mégsem olyan. Valami új. Olyan ami még nem volt.

-          Új faj?

-          Nem.

-          Gondolod hogy....csak nem az....

-          De igen. Azt gondolom.