KEDVESEM, NAITIA

Naitia, a kedvesem, a Zong bolygó legizgalmasabb lénye. Számomra legalábbis. Kialakulásom, megképződésem óta szeretem őt. Mihelyt egésszé álltam össze, elindultam társat keresni. Naitia molekulái akkor már befejezték a kötés folyamatát, a lány a spirituális készenlét állapotába lépett. A festői Dormen-kráter környékén találkoztunk. Gondolatai felém vibráltak és hullámzásom mohón nyelte még kissé fésületlen, kósza impulzusait.

Eszmefolyamának jóleső árama tárgyiasságon túli, személyes gondolatokat sodort hozzám. Azonnal feszültség indukálódott kettőnk közt.

- Te vagy az, ó, Lectus, a bölcs hanting utóda? – súgta a térbe – Hallottam már rólad. Azt mondják, örökölted apád intellektusát. Igen, lehet benne valami, hiszen Zong felfedezését is a Dormen-kráterrel kezdte, nem vonzott a Borus buja vadnövényzete vagy a Talio-tenger sziklás romantikája. Igen, a múlt tart fogva téged is, emlékszel még az öregek elbeszéléseire arról, amikor kitört a Dormen és vörös lávafolyama perzselte ködünket… Talán társra vársz, akivel együtt elmélkedhetsz a hegyek csipkéit szemlélgetve?

Megkapónak találtam a lány beszédének ódon patináját. Hallgattam a Borus környékének előző periódusában tett meglátogatásáról.

- Igen, Naitia, a Dormen a kedvencem. Szinte érzem az elemek játékát, ahogy körbeveszik kiterjedésünket. Jöjj, ott fent a Ronis-csúcson vár minket egy meghitt mentál-pihenő.

A csúcson fenséges látvány fogadott. Igazat adtam Naitiának, a Dormen csupasz szépsége lenyűgöző. Robosztus kő-monumentumok, szakadékok, lágy medrek és néhány fortyogó gejzír… A Zong költészet bölcsője. És bimbózó szerelemünk otthona.

Ettől kezdve egyre gyakrabban látogattuk a Ronis-csúcsot. A pihenőben halk kakofon zene ringatta nyugalomba pszichénket. Hangjainál egyre többször kapcsolódott egymásba szellemünk. Őseink filozófiai hagyatékát kimeríthetetlen tárháznak láttuk: a létezés öröme és fájdalma, az abszolút eszme jelenléte, a periódusok váltakozása és elmúlása – e témákról ők mérhetetlen mennyiségű impulzus-halmazt hagytak hátra – s ezek a kérdések a mi fantáziánkat is izgatták. Pszichénk mélyén kincsek rejtőztek, Naitia kitűnően értett ahhoz, hogy felszínre hozza őket.

- Szerinted mire gondolhatott a költő, midőn ezeket a sorokat írta? – kérdezte egy alkalommal.

„A tér látható

szélén túl örök homályba borult

barlang nyílik, ahol az elvonult

lélek saját sorsa nyomára lel.

Múlt kínoknak sírjai közt megy el

a lélek e sötét tájon, de nem

időz köztük soká, oly élesen

érzi az újszülött kínok hegyét:

mérgezett dárdák szállnak szerteszét

vaktában: minden bajnak tokjai;

és olyan még nem termett, aki

e szülő-poklot nem bolyongta be;

de kevesen érezték, milyen üde

álmot is adhat e barlangi mély.”

- Pontosan nem tudom megfogalmazni, de – mozgósítottam energiáimat – azt hiszem, a költő a tér perifériáján uralkodó, számunkra örök homályba burkolódzó abszolút eszmére gondol. Ebben a barlangban zong létünk összes múltja és természetesen saját sorsunk is ott rejtekezik. Ha a lélek az eszmét kutatja, „saját sorsa nyomára lel”. Őseink tettei, gondolatai, tárgyi eredményei, hibái és szenvedései mind ebből az ezergyökerű szellemből sarjadnak ki. A költő persze a fájdalomra helyezi a hangsúlyt, hiszen ettől művész. A „sötét táj” megismerése önző egyéni létünk akadályaiba ütközik, mert sokszor nem az örök igazság érdekel bennünket, hanem saját gondjainkkal vagyunk elfoglalva. A lélek „oly élesen érzi az újszülött kínok hegyét”. S bár tudjuk, mindannyian szembesülünk a lét nagy kérdéseivel, „kevesen érezték, mily üde álmot is adhat e barlangi mély”, pedig ködszerű létünk nagyszerű alkotásokra predesztinál minket.

- Ó igen, Lectus, mindig sejtettem, hogy fényes intellektus vagy, de ma mindennél szebb bizonyítékot nyújtottál erre nekem – örvendezett Naitia.

Kifújtam magam a nagy erőfeszítés után. Ám még csak most következett a java.

- Nem aggódsz a periódusok gyors múlása miatt, Lectus? Nem gondolsz rá, hogy elpazarlod az életed? – szólított újra.

- Nem értelek, Naitia – mondtam – Igaz, mióta veled vagyok, észrevétlenül múlik az idő, de én ezt egyáltalán nem bánom. Áldom a sorsot, hogy megképződtem, mert ezáltal találkozhattam veled.

- Igen, igen, de miféle művet hagysz magad után? Ha velem töltöd minden periódusod, mikor alkotsz valamit, Lectus? Mivel vívod ki a zongok megbecsülését?

- Ami azt illeti, nem akartam elmondani, de ha már rákérdeztél, Yongo professzor kísérleteinél segédkezem mostanában. Meglepetésnek szántam, hisz már közel kerültünk a megoldáshoz. Szellemünk összesűrítésével akár a legparányibb diódát is működésbe hozhatjuk. A miniatürizálás elől elhárulhatnak az utolsó akadályok is – lelkesedtem.

- Ez a Yongo barátod hódol az új divatnak? – kérdezte váratlanul.

- Miféle divatnak? – válaszoltam dühösen – Hogy jön ide valami eszement új divat? Egyébként, ha engem kérdezel, a legnagyobb hülyeségnek tartom az ilyesmit.

- Az indulat beszél belőled! – förmedt rám Naitia és visszavonta impulzusait. Meghűvösödött a tér körülöttünk, s mire feleszméltem, Naitia már sértődötten ellebegett.

Következő együttlétünk az egyik legharmonikusabb epizód volt szerelmünk történetében. A szellemi izgalom csúcsára jutottunk, molekuláink sóváran keresték a másik kötődési pontjait, valósággal egybeolvasztottuk a ködünket. A teremtésről elmélkedtünk. Én a magam tudományos kísérleteiről beszéltem, Naitia inkább a költészet oldaláról közelítette meg a kérdést.

- Yongo professzor bizonyára zseni és a te kísérleteid is hasznosak – mondta Naitia és kissé kibontakozott molekuláim öleléséből – De nem találod úgy, hogy a zong olyasmi, amit meg kell haladni?

- Mire gondolsz? – faggattam ártatlanul, mit sem sejtve.

- Csak homályosan sejtettem eddig, miről ír a költő ezekben a sorokban – kezdte és tudata verssorokat közvetített tudatomnak – A szavak mostmár lelkembe hasítanak. Nézd, Lectus!

                                   „Korom hajnalán hallottam, hogy a csók

kegyedbe férkőzik, a puszta űrt

csókoltam hát, űzvén a szerelem

nyomát, de mikor megtudtam, milyen

magasan lebeg ábránd, szűzi gőg

s minden képzelt jó s földi kéj fölött

egy remegő, forró, igazi csók –

mikor ez épp csak belém hasított,

ájultan zuhantam egy szirom-ágyra,

s három napig epedtem. Ó ti drága

hatalmak, én be rosszul jártam itt!”

- Létezésünk korlátaira mutat rá a költő itt, Lectus! – szólt kedvesem. – Így sóhajt fel: „én be rosszul jártam itt!” Miért? Mert minden kellemes egybekapcsolódásnál, szellemi egyesülésnél többet ér „egy remegő, forró, igazi csók.”

- Naitia, nem vezet jóra, ha ilyen szenvedéllyel olvasod a költőket. Ők mindig mást akarnak, mint ami van. Tagadják a létező megvalósulási formákat, talajt adnak a vágyaknak, de nem mondják meg, miként változtassunk.

- Éppenséggel lehet változtatni – pulzált hamiskásan felém.

- Csak nem arra gondolsz, amire én? – riadtam meg hirtelen.

- De bizony arra – erősítette meg balsejtelmeimet, és mielőtt még megszólalhattam volna, tovább folytatta. – Te sosem vágytál arra, hogy ösztöneidtől áthatva egészen belémgabalyodhass, s megkeresd testem érzékeny pontjait? Sosem vágytál arra, hogy a Talio-tenger hullámai simogassák a bőrödet? Sosem vágytál arra, hogy ne csak a szellemed csodálhassák?

Minden energiámmal kérlelő impulzusokat bocsájtottam kedvesem felé.

- Figyelmeztetlek Naitia, ne tedd! Már a puszta gondolat is megváltoztatott! Ne higgy az ügynököknek, ez csak egy buta, múló divat. Meg kell őriznünk magunkat. Kérlek, ne tedd!

- De teszem, sőt, inkább te is tedd! Így leszünk egyek!

- Én nem leszek veled egy az őrületben! – válaszoltam és ezúttal – talán szerelmünk alatt először – megszakítottam kapcsolatunkat.

Naitia még néhányszor ellátogatott a regényes mentál-pihenőbe. Próbáltam meggyőzni: az szeretnék maradni, aki vagyok, periódusai leteltével a semmibe foszló, szellemi létező. De őt már csak az új lehetőségek érdekelték.

És Naitia eltűnt az életemből, nem hallgatott érveimre, talán, mert kétségbeesetten hivatkoztam az észre, az ősökre és a zong filozófiára, pedig a lány akkor már csak az örökelégedetlen költőkre figyelt meg a saját anyag után áhítozó vágyaira. Materiális indokokkal kellett volna küzdenem a legprimitívebb materializmus ellen. Nem tehetek róla, de azóta álmodozó lettem. Értékes periódusaimat azzal töltöm, hogy felmegyek a Ronis-csúcsra, egykori találkahelyeinkre, és képzeletben Naitiával vitatkozom, természetesen sikerrel.

Én asztrál vagyok, test nélkül – mondaná neki – soha nem lennék más, nincs szükségem azokra a fizikális gyönyörökre, melyek elvonják az energiát az eszmelelkek tanulmányozásától és a Tudás hasznosításától. Ismerd csak meg jobban a humanoidok életét, több ezer ciklus óta tanulmányozzuk őket, csak azok szentelik közülük magukat a Tudás szolgálatának, akik lemondtak testi funkcióikról. Akik az eszme hívei, meg vannak fosztva testük kívánságaitól, akik pedig a test „emberei”, a legrútabb közönyt mutatják a gondolat iránt, sőt, gyakran gúnyt is űznek az előbbiekből. Ne hallgass a testügynökökre, akik azzal kecsegtetnek, hogy még nem tapasztalt, ínyenceknek való örömöket szerez neked a tested. Valójában a legszigorúbb rabságba akarnak taszítani téged.

Törékeny szellemed a testtel együtt ösztönöket és hormonokat kap, melyek nyomban átveszik az irányítást. Megeshet, hogy megmárosodva más testektől, ide-oda csapódsz a humanoid alakú zong férfiak közt, miközben mindannyiukban csalódnod kell. Meg kell majd tanulnod – a saját károdon – a szépség nem jelenti a szellem teljességét. Keservesen fogod hiányolni az éteri lebegést és két lélek – testi gondolatoktól mentes – egybecsengését. Egyes napokban pedig úgy érzed, nem vagy ura az idegeidnek.

   Naitia, én megértem, hogy aggaszt a periódusok gyors múlása, de hidd el, a test öregedése még fájdalmasabb folyamat. Figyelni, ahogy humanoid vonásaid lassan eltorzulnak, lesni a férfiak egyre gyérülő elismerését, s végül megélni, hogy már csak a részvét és szánalom megnyilvánulásait fogadhatod, mindez nemcsak megalázó, e komoly lelki viharok előidézője is lehet. Az a rövid idő, mellyel meghosszabbodna életed a manifesztáció által, nem az élvezet, hanem a szenvedés ideje.

Nem beszélek a betegségekről, a szervezet sérülékenységéről, a humanoid utódok várható komiszságáról, a test ápolásának és gondozásának időrabló tevékenységéről, mert e materiális gondokra – jellemző módon – az ügynökök is kitérnek. Inkább magamról beszélnék, én miért nem tarthatnék veled.

Kissé félve mondom, mivel tudom, milyen finom ködből szőtték lelkedet. Szellemed jelenlegi átalakulás előtti állapota nem tűri az ilyen undorító dolgok említését. Most mégis türelemre kérlek. A humanoid férfiak természetéről szeretnék szólni. Félek, nem vagy tisztában e veszélyes lény tulajdonságaival, hiszen nem vizsgáltad őt laboratóriumi körülmények közt. Nos, a humanoid férfi altestén található egy farokszerű nyúlvány, mely nagy hatással van érzelmi életére. A férfi nem tehet róla, de az a nyúlvány állandóan megkeményedik, s arra ösztönzi, hogy humanoid nőket hajkurásszon. Ha nem kap nőt, a testrész bizsergető, tompa fájdalmat okoz neki, s ez egész életén át végigkísérheti. Ugyanakkor e „szerszám” – ahogy ők nevezik – teljesítményétől és működésétől függ a férfi pszichés elégedettsége, valamint nőknél aratott sikere. Csak a nagyon öreg humanoidok döbbenek rá, mire kényszerítette őket sorsuk, s életük végén boldogan sóhajtanak fel, mert megszabadulnak a szexualitás (így hívják) bilincsétől.

Ráadásul e lény rendkívül állhatatlan, hiszen nálunk, ha egy férfi rátalál szellemi társára, vele marad örökre, de nem úgy az „embereknél” (hogy ezt a kifejezést használjam). A farokszerű nyúlvány minden kívánatos nő láttán megkeményedhet, s olyankor kevés „férfiember” marad meg az erkölcs szilárd talaján. Ha például te leendő testedet rafinált burkokba bújtatod, ahogy a humanoid nők teszik saját bolygójukon, férfiak tömegének kéjsóvár pillantásait leszel kénytelen elviselni. Bár ezzel véget is érne a történet! Ám ezek mindent elkövetnek céljaikért, hazudnak, csalnak, ripacsodnak, színlelnek, csakhogy közel férkőzzenek hozzád. S ha már az övék vagy, rögtön új prédára lesnek, bár közben e tényt igyekeznek leplezni.

Bizonyára megfogalmazódott benned a kérdés: hát a humanoidok világában nincs hűség, szeretet, állhatatosság, erkölcs? De igen, van, csak a humanoidok a magasabbrendű eszméket képtelenek összeegyeztetni testi mivoltukkal.

Azt akarod, hogy ilyenekké váljunk? Ugye, nem?

Így fejezném be meggyőző beszédemet, ha Naitia még itt lenne velem, s nem fürdetné újdonsült testét a Talio-tenger habjaiban. Bizonyára zongból átvedlett humanoid férfiak tapogatják, ahol érik, s bőre reagál minden idegen érintésre. Este pedig a test borzadályos kalandjait éli. De engem már nem érdekel a sorsa. Csak néha bukkanok fel a Ronis-csúcson, hogy szétküldjem impulzusaimat Zong négy égtája felé:

- Naitia, merre vagy? Gyere vissza! Naitia! Naitia!