Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …

Kate Pilloy - Tom Anag: Az érem mindkét oldala

X. fejezet / 2. rész

A következő éjszakám is pocsék volt, délelőtt viszont nem volt órám, így a könyvtárba mentem, tanulni próbáltam, igyekeztem lefoglalni az agyam. Laci úgy gondolta, eljött az ideje, hogy rendezzük a kapcsolatunkat. Szembe ült le velem és percekig magyarázta nekem, hogy mennyire jó páros lennénk, én viszont azt próbáltam megértetni vele, hogy tanulnom kellene, és hogy ő egyáltalán nem érdekel. Szerettem volna a szemébe vágni, hogy mi a fenét akar egy ilyen mocskos nőtől, de szerencsére nem tettem. Fáradtan hallgattam siralmait arról, hogy rám szánt egy fél évet, hiába, hogy nem megy neki a tanulás sem miattam, meg úgy általában semmi nem jó körülötte. Elismételtem neki újra, hogy nem ígértem neki soha semmit, és hogy nem az esetem, de mivel láthatóan nem értette meg, felálltam és otthagytam az asztalnál. A jegyzeteimmel szinte futva, már a könyvtár kijáratánál tartottam, a felső lépcsőn azonban utolért. Megfogta a karom és tovább akart beszélni kettőnkről, amikor türelmetlenül rákiabáltam, hogy nem érdekel, hagyjon békén. Nagyon ideges voltam, azt akartam, hogy hagyjon végre elmenni, egyszerűen felejtsen el. Ő azonban meg sem hallott, ott folytatta, hogy mennyire beégettem a kosárlabdás társai előtt, akiknek már elmondta, hogy együtt vagyunk.

- Kussolj már, nem hallod, hogy nem gerjed rád! – lépett mellénk egy magas alak, és egyenesen Lacihoz fordult. - Nem akar téged, elmondta, nem? Odalent, a parkolóban is hallottam! – közölte vele nyugodt, magabiztos hangon. A fiú megrökönyödve bámult rá, aztán rám. Tibi felém fordult, megfogta a kezem.

- Gyere! – szólt és leszaladt velem a lépcsőn, szó nélkül a parkolóig vezetett, ahol egy hatalmas motor állt. Az ülésen lévő bukósisakot a kezembe nyomta, a jegyzeteimet elvette tőlem és a hátizsákjába rejtette. – Ugorj fel! – parancsolta a motorra mutatva.

- Hogy kerülsz ide? Hova viszel? – kérdeztem vissza, de csak gúnyosan mosolygott, a fejembe nyomta az egyik sisakot, összecsatolta a nyakamnál, aztán ő maga felült a gépre.

- Gyere már! – szólt rám, miközben ő is a fejére húzta a bukót. Ez pillanat múlva már tisztán hallottam a hangját a bukó fülesén keresztül. – Elmegyünk enni, nyomás, ülj fel! Nem rinyálj, csak szorítsd azokkal a gyönyörű combjaiddal az ülést, ahogy engem szoktál! – nevetett és kezemet húzva maga mögé ültetett. – Ölelj át, szorosan! – javasolta és felpörgette a gépet. Az remegni kezdett alattunk, majd lassan, aztán sokkal gyorsabban haladva elhagytuk a várost.

Remegett az én lábam is, amikor a városon kívül, egy csárda parkolójában végre leszállhattam a hatalmas gépről. Segített levennem a bukót, majd szó nélkül megcsókolt. Esélyem nem volt védekezni sem, egyszerűen magához szorított. Tudtam, ha ezt egy hete teszi, elalélok örömömben, most azonban nem voltam képes eldönteni, mit is kezdjek vele. Vágytam ezekre az erőszakos, követelőző mozdulatokra, ugyanakkor féltem is tőle.

- Ne hazudj magadnak, élvezed, hidd el! – közölte magabiztosan, majd egyszerűen elsétált a csárda bejárata felé, engem a motor mellett felejtve. Tipikus bunkó volt, de mit tehettem? Utána mentem, asztalhoz ültünk, italt rendelt, majd ennivalót választottunk és vártuk az ételt. Alig szólt néhány szót közben. Amikor megjött az étel, szinte neki esett, pedig tizenegy óra körül járhatott az idő. Jó étvággyal evett, de aztán rám nézve elhúzta a száját.

- Egyél már! – szólt rám. – Fejezd be a hisztit, egy nap elég volt belőle! Ma már nyugi van! – közölte, mintha minden lépésemről pontosan tudna. Úgy tűnt, tud is. – Egyél! Kell az energia! Este hatkor vendéged lesz!

- Nem lesz! – állítottam, hiába.

- Lesz! – közölte és tovább evett. – Na, egyél! – szól rám ismét. Enni kezdtem, bár nem volt étvágyam. Néztem, hogy ő milyen jó étvággyal vágja be az utolsó falatokat is, majd vizet és kávét rendel. Közben valami Omszki tóról kezdett el beszélni, ahova rendszeresen jár horgászni, és hogy milyen nyugalom van ott, mennyire szereti azt a helyet. Elmondta, Debrecen környékén is van valamilyen mesterséges tó, ahova viszont a szörfösök járnak, de az egy hangos hely, nem volt neki szimpatikus. Viszont útközben megtalálta ezt a csárdát, ahol szerinte fantasztikusan főznek. Eddig jutott, aztán kérte a számlát és visszavitt az egyetem elé. Nem kérdezett tőlem semmit és nem is volt igazán kíváncsi rám. Inkább úgy tűnt, társaságra vágyott az ebédjéhez.

- Hatkor ügyes legyél! – figyelmeztetett ismét, majd elhajtott. A hangos motor éktelen ricsajjal fordult ki a parkolóból, a közeli hamburgeresnél ülők mind hallhatták és láthatták hatalmas méretét.

Ismételten megsemmisülve néztem utána. A férfi ismerte a magánéletemet, tudta, pontosan hol tartózkodom. Rádöbbentem, hogy Timi és Petra élete összefonódott, és már nem fogom tudni újra szétválasztani őket. Tulajdonképpen megértettem, hogy mindennek vége. Az orvosi karrieremnek, a fiatalságomnak, talán idő kérdése, és az életemnek is. Vagy a börtön vagy a drog visz el, akkor, abban a pillanatban más lehetőséget nem láttam.

Álltam a parkolóban, emlékszem, csak álltam, szorongattam a jegyzeteimet. Aztán az összes papírt beledobtam a közelben lévő kukába. Céltalanul továbbsétáltam, de eszembe jutott, hogy a szemüveges srác jegyzetei is a szemetesben landoltak, így egyszerűen visszaléptem és kikukáztam. Akkor már oly mindegy volt. Egy narkós kurva miért ne kukázhatna? – gondoltam. Végtelenül megtörtnek és fáradtnak éreztem magam. Talán akkor voltam a legmélyebben addigi életem során. Megjelent előttem egy kép, ahogy pár év múlva ronyokba csavarva járom az utcákat, élelmet kukázok, koldulok. Teljes mértékben magam alatt voltam. Lent, egy kút mélyén, és abban a pillanatban nem láttam a kiutat, csak a mély feketeséget.

Visszakullogtam a kollégiumba, miközben Júlia telefonját fogadva megtudtam, hogy a drogos fiú jön hatra. Tudtam, most még ebből nem szállhatok ki. Másból viszont igen, így rendet csináltam az asztalomon, a jegyzetek a kukába kerültek, az értékes, drága könyveket a polcra tettem, a szemüveges srác két köteg paksamétájával együtt. Elővettem egy fehér, üres papírt és felírtam a legtetejére:

„Végcél: hazajutni”.

Alá, szépen sorba vettem a feladataimat: Tibitől megszabadulni, drogról leszokni, Júliánál felmondani, egyetemről kikörözni, könyvtári könyvet és a szemüveges srác jegyzeteit visszaadni. Ennyi. És már csak egy gondolat: Vajon anyám visszafogad, ha megtudja, mit műveltem Debrecenben?