8. rész

    A cigaretta füstje kissé leült, a padlózatra kiöntött italok java része felszáradt, az ittas vendégek rikácsolására pedig már csak a koszos falak emlékeznek. A piacszéli kis kocsma már egy órája bezárt, most mégis szinte telt ház volt. A kis terem közepére helyezett ovális asztal végein a két párbajhős éppen farkasszemet nézett, körülöttük csapataik már harcra készen felsorakoztak. Vidovic mögött kisebb hadsereg állt vigyázban, sötét ruhában, talpig felfegyverkezve. Dezső szedett-vedett kis hada is elszántan fürkészte az ellenfelet, habár rajtuk nem látszott ennyire nyilvánvalóan, de ők is felkészülten érkeztek.
Péntek volt. Éjfél. Közelgett a vége. Legalábbis valaminek a vége, és Dezső bizton reménykedett benne, hogy nem az életüké. 
- Örülök, hogy eljött, barátom! - üdvözölte Vidovic vígan, az önteltség még ezen a késői órán is levakarhatatlanul terült szét az arcán.
- Nemigen volt más választásom, minthogy megfenyegetett, hogy megöl engem, a barátaimat, és a családomat - vetette oda flegmán Dezső. Remekül színészkedett, az elmúlt napok gyakorlata szinte mesterivé kovácsolták a játékát, kártyás voltából fakadóan pedig már amúgy is stabilan használható pókerarccal rendelkezett. Vidovic kajánul felnevetett.
- No igen, Dezső barátom. Ez pontosan így volt, de hát tudja azt maga jól, hogy a megfélemlítés remek motivációs eszköz. Nem minden ember érti ám a szép szót. De most már elég a csevegésből! Oszthatok?
- Megnézhetném előbb a paklit? Csak nehogy félreértések legyenek a játék tisztaságát illetően. Elővigyázatosság - magyarázta Dezső, és bár kívülről nem látszott, belül majd' szétvetette az ideg. Keményen kell játszania, különben végük.
- Naaa - bégetett a szerb mély torokhangján - Micsoda bizalmatlanság ez, barátom! Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna. - Érződött a szavaiból a megjátszott sértettség.
- A szemem láttára ölte meg egy barátomat. A zsoldosai, akik most maga mögött állnak, szó szerint kirugdosták belőle az életet. Barna Barnabásnak hívták, gondoltam jobb, ha tudja, kinek a halála szárad a lelkén. - Bár rettentő erőfeszítésbe telt, semmiféle érzelmet nem hagyott megjelenni az arcán. Egy pszichopatával ült szemközt, és egy kis időre neki is azzá kellett válnia.
- Á! A loncsos hajúra gondol? – azzal megvakarta a fejét, csak úgy színpadiasan, mintha gondolkodnia kellene azon, hogy az elmúlt napokban meggyilkoltatott számtalan ember közül melyik is lehetett ez a Barna. - Hm. Való igaz, ő bizony meghalt. Nem szeretem a hősködést - szólt, mintha ettől minden magától értetődővé válna. - De tudja mit, Dezső? Ez igazán ne árnyékolja be ezt az előttünk álló remek kártyapartit. Elnézést kérek, ha a barátja kivégeztetésével megbántottam az érzéseit. Hm? Így már rendben vagyunk?
Meg sem várva a választ, átcsúsztatta az asztallapon a kártyapaklit, amely egyenesen Dezső markába csusszant. A férfi gondosan átpörgette a lapokat, fejben számolta a kőröket, meg az ászokat, és minden létező színt és formát.
- Rendben. Oszt? - kérdezte, Vidovic azonban előzékenyen biccentett, aranygyűrűkkel teleaggatott kezével jelezte, hogy átadja a lehetőséget. Dezső nyomban élt is vele, vadul keverni kezdte a paklit.
- Mielőtt belekezdenénk, tisztázzuk, hogy ha nyerek, elenged mindannyiunkat, leállíttatja az embereit a családomról, és örök életünkre békében hagy minket.
- Amennyiben nem keresztezik többet az utamat, igen. Ha viszont veszít, saját kezűleg nyírom ki magukat itt helyben. 
- Megegyeztünk – felelte határozottan Dezső.
Rozika felsikkantott, a férfira azonban nem hatottak a szavak. Áhítattal bűvölte a lapokat, akárcsak Ica, habár ő telepatikus képességeit próbálta latba vetni a szerencsés lapjárás érdekében. Szegény akkor még nem tudhatta, hogy képességei kiválóan helyt álltak, meghozva a győzelmet, csak épp nem a megfelelő oldalnak. Addig azonban még hátra van jó néhány izzasztó pillanat.
A kis csapat valamivel távolabb a kártyázó felektől ideges pillantásokkal konstatálta, hogy a lapjárás nagyon Dezső ellen van. Vidovic sorra nyerte a köröket, egészen biztos volt benne, hogy riválisa már nem húzza sokáig. Dezső tudta jól, hogy csehül áll, de gondolatait beárnyékolták a háttérben meghúzódó események. Nem húzhatta sokáig, a kint várakozó ügynököknek még információra volt szükségük. Miután lapot cserélt, semmije sem volt. Még egy pár sem. Tudta, hogy a dokinak legalább sora van, mégis felkiáltott:
- Akkor ALL IN!
Vidovic szemei kikerekedtek, nem értette, hogy mit csinál ellenfele. Maga is képes volt számolni a lapokat, és úgy gondolta, hogy Dezső közel sincs olyan jó helyzetben, mint ő.
- Azt ugye tudja, hogy ezzel vége? – kérdezte a pszichológus cinikusan, majd tartva a tétet betolt az asztal közepére egy Dezső zsetonjaival megegyező összeget. – Na, lássuk a medvét!
- Tudja, csodálkozom magán – terelte el a szót Dezső, ideiglenesen elhalasztva így a lapok felfordítását. Vidovic kérdőn pislogott rá. – Nem értem, hogy bízhat olyan emberekben, akik még a saját fajtájukat is elárulják. - Biccentett az emberek között vigyorgó Lin felé. – Ez a kis ferdeszemű mindenki ellen összejátszott, miből gondolja, hogy magához hűséges lesz?
Lin arcáról lehervadt a mosoly, és egyre dühösebb lett a szidalmak hallatán.
- Ugyan! – rikkantott fel Vidovic. – Ha bizalom alapján válogatnék, egyáltalán nem lennének embereim. Őket a pénz hajtja, én pedig megadom nekik.
- Ahogy teszi azt a rendőrökkel is! – Dezső keresztbe tette ujjait az asztal alatt. – Még őket meg is érteném, de egy ilyen kutyát? Sőt, rosszabb, mint egy kutya, azok legalább hűségesek.
- Hát, mit is mondhatnék – kacagott fel Vidovic büszkén. – Mindenhonnan jól jön az erősítés.
Lin vörösödő fejjel kéretlenül odalépett az asztalhoz, tekintetét Dezsőre szegezte.
- Mégis, mit gondoltál, hogy átveheted a védelmünket Vidovictól? – Dezső elégedetten hallgatta a kínai vallomását, közben akaratlanul is inggallérjához kapott. – Egy olyan embertől, akinek a zsebében van az egész kerületi rendőrség? – Vidovicnak ekkor összeállt a kép. Látta Dezső ideges képét, majd Linre pillantott.
- Fogd be a pofád, Lin! - üvöltötte, miután felpattant az asztaltól. – Be van drótozva!
De Lin nem figyelt munkaadójára, agyát ekkor már teljesen elöntötte a düh. Folytatta a kitárulkozást. Pontosabban folytatta volna. Vidovic, amikor tudatosult benne, hogy a kis kínai szája nem akar beállni, belső zsebéből egy pici marokfegyvert húzott elő. Lin homlokához nyomta, és habozás nélkül elsütötte azt.
Az események felgyorsultak. A doki megpróbálta célba venni Dezsőt, de a férfi még idejében kapcsolt, és ráborította ellenlábasára az asztalt, kártyástul, pénzestül, sörösüvegestül.
Dezső először azt hitte, hogy a darabokra hulló üvegek és poharak éles hangját hallja. Aztán egy pillanat alatt világossá vált számára, hogy ez valami más, sokkalta hangosabb. Lábai egyszeriben összecsuklottak a sokktól, teste tompa puffanással zuhant a padlózatra. Valamivel később erős karok nyúltak a hóna alá, majd sebes léptekkel kivonszolták a kocsma rozoga épületéből.
A TEK kommandósai már akkor hatástalanították Vidovic őrszemként kihelyezett maroknyi csapatát a kocsma körül, amikor Dezső még a lapokat keverte odabent. Aztán az éjszaka sötétjébe simulva várták az ablakok és ajtók köré rajzva a jelet. A szerb fegyverének dörrenésével a parancsnok jóváhagyta a behatolást. A hirtelenjében betört ablakokon berepülő hanggránátok fülsiketítőek voltak, s szinte mindeni azonnal padlót fogott tőle. Mármint, szó szerint. 
- Rendőrség! Rendőrség! Hasra mindenki! – üvöltötte egy emberként a több ponton is behatoló egység, miközben további két biztosító egység várakozott odakint, valamint egy tartalék egység várt kissé távolabb, hogy szükség esetén fedezhessék társaikat. Nem volt végül rájuk szükség. Mint ahogy a kommandósok kiáltása is kizárólag az előírásoknak való megfelelést szolgálta, mint hogy se nem hallhatta azt senki az éles hangtól, se nem maradt - pont a gránáttól - talpon szinte egyikük sem. De a szabály, az ugyebár szabály. A kommandósok a benyomulást követően harminc másodpercen belül minden létező emberformájú alakot hasra fektettek, és menten meg is fosztották őket fegyvereiktől. Még az igazán eldugottaktól is. Mire az éles süvítés végleg kiszökött a gránátokból, már minden alvilági figura csuklóját bilincs kötötte gúsba.
Dezső füle még mindig csilingelt. Mintha egy fúvószenekar koncertezett volna a dobhártyáján. Próbálta a hozzá beszélő férfi szájáról leolvasni a szavakat, s ez hol sikerült neki, hol meg nem annyira, de a lényeget azért értette. Az adóhatóság embere elismerően bólintott, minden jól alakult, habár nem tökéletesen.
- A beismerés egy részét bizonyos Ka O Lin tette, aki sajnálatos módon azóta elhalálozott, azonban biztosra veszem, hogy a rendőrség embereivel együttműködve, valamint az önök tanúvallomásával a tarsolyukban, Vidovicnak esélye sincs arra, hogy megússza. Ami pedig a gyilkosságot, zsarolást, megfélemlítést illeti, a rendőrfőkapitány személyesen biztosított afelől, hogy mindenre kiterjedő nyomozást fognak indítani, ideértve a korruptgyanús rendőrök felelősségre vonását is, és …
Dezső a hosszúra nyúló monológ végét már egyáltalán nem hallotta, és nem csak azért, mert időlegesen megsüketült, hanem leginkább azért, mert nemes egyszerűséggel faképnél hagyta a hozzá beszélő férfit.

   Percek óta Rozikát kereste tekintetével a gyéren megvilágított éjszakában, s amikor meglátta, semmi sem tarthatta vissza attól, hogy rögvest odamenjen hozzá, és magához vonva szorosan megölelje.
Gyula nem ölelt senkit, legfeljebb képzeletében megtapogatta egy kicsit az asztal sarka ejtette fejsérülését ellátó mentős hölgy feszes hátsó felét.
Andrásnak azonban szintén volt kit ölelnie, méghozzá Icát, aki közben, mintegy saját magát elismerve, egyfolytában ezt motyogta:
- A második invázió. Megmondtam. Megmondtam.
- Persze, hogy mondtad, nem is egyszer, és jól tetted, sokat segítettél nekünk. Hasznosak voltak az előrelátásaid. Mert azok mindig nyugtatólag hatottak ránk - mondta Dezső, szinte szónoki ihletettséggel, majd folytatta is: - Nem is tudom, kinek köszönjem meg, hogy egyáltalán találkoztunk. Talán a fennvalónak illene megköszönnöm. - És itt most elsősorban Rozikára gondolt. - Néhány szóba elmondhatnám az életem, de nem teszem, csak néhány utalást arra, hogyan kerültem a piacra. Volt nekem, sőt van, tanult mesterségem, hentes és mészáros vagyok, szakmámat gyakoroltam is. A kártyából való megélés meg akkor jött, amikor a privatizáció az utcára dobott, mint egy üres cigarettásdobozt. Egyetlen tudományom a kártyajáték volt. Abból kellett megéljek. De visszatérek a szakmámhoz, és abból fogok megélni az én Rozikámmal.
Gyula vette át a szót:
- Én emlékszem, mikor megjelentél a piacon, és arra is, hogy a lángossütőm asztalánál kezdted megkopasztani a hasonszőrű kártyaspílereket. Engem éppen akkor hagyott el az asszony, mert többre vágyott, mert azt hitte, hogy a lángos sütésből két év alatt meg lehet gazdagodni. De nagy volt a kihívás is. Sok jóvágású ember járt hozzánk, és végül egyiknek sikerült úgy elbolondítania, hogy szó nélkül elment vele. Akkor kattantam rá Rozikára.
- Na, jó, ezt hagyjuk!- csattant fel Rozika, hiszen én sem tükör alatt születtem, és nekem is meg voltak a magam problémai. Mert én is szerettem volna úgy járni, mint más fiatal, elegánsan, csábítóan. Anyámmal néhányszor voltam Pesten, és teljesen meghódított a nagyvárosi élet. Aztán tizennyolc évesen elhagytam a szülői házat, és meg akartam ismerni világot, de magamat is meg akartam mutatni a világnak. A többit meg tudjátok.
- Igen, valahogy így volt, de talán te észre sem vetted, hogy egy kicsit behatóbban érdeklődtél a férfi nem iránt, mint a korod béliek - vette át a szót Ica. - Lehet, hogy szándékosan felejtetted el, hogy már otthon előfordult, hogy egy-két napig nem jöttél haza. És én már akkor tudtam, hogy nem utasítod vissza fiúbarátaid ajánlatait és ajándékait. És az érzéseim akkor sem, és most sem csaltak meg. Hogy kitől örököltem, és hogy honnan vannak, a mai napig nem tudom. Aztán mikor elmentél, akkor magam is kialakítottam a kis magánéletemet, mert nem jó egyedül. Aztán annak is vége lett. Most viszont úgy érzem, hogy megint megtaláltam, akit kerestem. - Miközben ezeket mondta, széles kihívó mosolyt küldött András irányába.
- Már ha mindannyian ilyen szépen, őszintén megnyíltatok, kötelességemnek tartom, hogy elmondjam néhány sorban mindazt, amit már Icának elmeséltem. Adóhivatali tisztviselő voltam, szegény Barnával együtt. Egy sikkasztási, adócsalási ügy felderítésén dolgoztunk egy magáncégnél, akinek egy "boszorkány" volt a tulajdonosa. Megkörnyékezte, elcsábította Barnát. Barna lelépett, és én vittem el a balhét. Börtönbe csuktak, és ott kénytelen voltam leszokni a nőkről, de most Ica visszaadta hitemet. - Ica mosolyogva bólintott.
- Túl komolyak lettünk az utolsó percekben - kezdett újra szónokolni Dezső. - Ne feledjétek, hogy túl vagyunk az invázión, amit mi a minimális vesztességgel vittünk véghez. Az is igaz, hogy a mi szándékaink, és tetteink sem voltak mindig tisztességesek. Sokszor a mocskos pénz elérhetőségének mámorába estünk, anélkül, hogy számoltunk volna következményekkel. Igen, csak akkor kezdtünk a következményekkel komolyabban számolni, amikor az életünkről volt szó, de szerencsénk volt, mert sokan voltak olyanok, akik sokkal nagyobb bűnöket követtek el sorozatban, és ez a nem mindig igazságos világ és igazságszolgáltatás, talán most igazságot fog szolgálni és méltóképpen megbünteti a főbűnösöket, legyen az pszichológus, rendőr, vagy kínai. Mert az lenne a helyes út. És mi is a helyes utat válasszuk! Én megszerettem a piacot, sok bajom származott belőle, nem tagadom, de hazudnék, ha nem látnám be, hogy sok örömömet leltem benne. Úgyhogy én visszatérek a szakmámhoz, és magán mészárszéket nyitok itt a piacon… az én Rozikámmal. Van annyi pénzem, hogy üzletet béreljek, néhány ismerősöm, aki beszállítja nekem a húsnak valót. Majd meglátjátok, rövid időn belül saját csarnokunk lesz.
- Akkor biztos szükséged lesz egy könyvelőre is - szólalt meg András. - Mert néhány évi piacon való csavargás után, szinte már el sem tudnám képzelni magam máshol.
- Lehet szó róla, de egy ideig nem igen fogsz kapni fizetést.
- Ahol hús van ott nem olyan fontos a fizetés, és talán Gyula is megcsap majd egy-egy lángossal. Mert itt mindenkinek van valamije, csak nekem nincs.
- Neked nincs, de nekem van, és ha nekem van, akkor neked is lesz. Dezső, beszállok az üzletbe! - lépett elő Ica. - Mert annyit csak összejósolgattam, hogy öreg napjaimra maradjon valami. De ha már üzlet is lesz, könyvelő is lesz, ebből nem maradhatok ki.
Ez volt a piac története. Lecsúszott, de hitüket nem vesztett emberek története. A piac hozta össze őket és úgy néz ki, hogy az össze is tudja tartani őket. És egy ideig együtt emlékezhetnek ügyes bajos dolgaikra, meg arra, hogy segítettek a piaci cápák, hiénák megritkításában. Eltévedt, megtévedt, de megjavulni képes emberek voltak ők!

VÉGE