Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

I. fejezet (4. rész)

Noha fájó volt másnap reggel a búcsú, de szívükben nőtt a remény, ahogy napról napra találkoztak, s újabb éjjeleken álmodtak együtt Darannos kapitány pihe-puha ágyában. Ezer meg ezer csókot váltottak, cirógatták, dédelgették egymást, ennyi történt csupán, mégis egy életre nyomot hagytak szívükben e boldog éjjelek. Szelíden virágzott Mitrix s Alzeiron csodás szerelme. De vajon örökké tart-e majd eme isteni csoda, mint azt oly sokszor ígérték egymásnak? Teltek, múltak a hetek, a hónapok. Közeledett a nyár, egyre melegebb, egyre forróbb lett a tavasz, akárcsak Mitrix s Alzeiron édes szerelme. Százszor megesküdtek egymásnak újra meg újra, száz meg száz éjjelen ígérték: hűek maradnak egymáshoz mindörökké.

Végül egy nap, mikor Alzeiron csaknem századszor intett búcsút egy együtt töltött éjszakának, majd vele hősnőnknek, s szülei hazaszólították, maga pedig már úton volt, Mitrixnek el kellett mennie a piacra kenyérért. Klexor, illetve fehér lovagjai őrködtek ott. Figyelték Mitrixet. Tudták, hogy ahol bajba jut egy ifjú, sebezhető leány, ott felbukkan majd a híres Vörös Lovag is, és akkor lecsapnak rá. Igen, ez volt a tervük. Legalább tízen lehettek, mind készen arra, hogy csapdát állítsanak annak, kire Nesorusnak már oly rég fájt a foga.

Mitrix a piacra érve jól szemügyre vette a pékárukat. Szerette volna, ha kenyérből a legjobb kerül asztalára, hisz Alzeironnak a legjobb jár. Szegény leány észre sem vette, ahogy háta mögé lopakodtak a galád fehér lovagok, míg oldalról Klexor közeledett embertelen sebességgel. A vezér megragadta Mitrixet, s embereit félrelökve, durván a falhoz taszította a leányt, ami hősnőnk hátán fájó sebet hagyott.

– Mitrix, Darannos leánya, ha nem tévedek – nevetett fel a fehér lovagok vezére.

– Mit akar tőlem...már megint? – kérdezte Mitrix.

– Tőled? Semmit. De a hősödtől? Annál többet – felelte Klexor. Mint azt sejtette, a Vörös Lovag meg is jelent ott, hol a gyönge s elesett leány segítségre szorult.

Alzeiron egy vívóbotot hozott magával, azzal gáncsolta ki Klexor harcosait alig egy szempillantás alatt, így a vezér magára maradt, mire elméje fel tudta dolgozni a történteket. Klexor kardot rántott, s menten támadásba lendült. Vadul sújtott le Alzeironra újra meg újra, míg a Vörös Lovag sorra kitért a csapások elől, Klexor pedig egyre csak fáradt.

– Egyszer úgyis elkapunk, Vörös Lovag! – mordult fel a fehér lovagok vezére, miközben hevesen kapkodta a levegőt.

Alzeiron nagyot nevetett ezen, mintha tréfa volna, majd lesújtott vívóbotjával. Klexornak a lábát érte az ütés, mire a vezér elvesztette egyensúlyát, s rögtön hasra is esett. Ezzel Klexor legyőzetett, a Vörös Lovag diadalittasan lépett hát oda szerelméhez. Megragadta Mitrixet, átölelte őt, s önmagáról megfeledkezve levette sisakját, majd jóízűen csókolta meg a leányt, kinek éppúgy cirógatta nyelve hegyét az édes csók, akárcsak szívének csücskét.

– Nem bántott? – szorította magához Mitrixet Alzeiron, mikor vége szakadt a csóknak.

– Nem, de attól tartok, drága Alzeironom, e gazemberek téged kerestek – felelte Mitrix.

– Hogyan? – sápadt el a fiú. Észbe kapott a leány szavai hallatán, hát elengedte őt, majd visszavette a sisakot a fejére. – Mennem kell – rohant el hirtelen.

– Várj... – nyújtotta kezét Mitrix még több csókra, ölelésre s cirógatásra éhesen, de mindhiába.

Kedvese elment, elfutott, nem maradhatott. Sebesebb volt a villámnál is, így a leány már nem érte volna utol. Mitrix nem tehetett mást, végül fájó kétségekkel telve tért haza. Nem értette Alzeiron viselkedését. Miért menekült a fiú hőn szeretett kedvese elől? Tán kihűlt volna a láng szíve mélyén, melyet Mitrix gyújtott hajdan? Nem, az nem lehet! Hősnőnk gyorsan elhessegette a gondolatot.

–„Hiszen felesküdött rá, hogy örökké szeret!” – szólalt meg egy hang a leány szívének legmélyén.

Hősnőnk hitt benne, hogy a fiú visszatér majd őhozzá, s táplálni fogja szerelmük lángját, mielőtt az újra elaludni látszana. Alzeiron el is jött másnap Mitrixhez, elnézést kért, amiért oly kapkodva kellett távoznia, majd egy kis sétára hívta a leányt.

– Megnézzük apám műhelyét. Lesz ott egy kis meglepetésem – mondta.

Mitrixnek tetszett az ötlet, ment hát a fiúval kézen fogva, s a műhelyig meg sem álltak. Útközben Alzeiron mesélt mindenfélét édesapjáról. Elmondta, hogy a férfi hajdan fából faragott szobrocskákat, azokat árulta Werglanius piacán, míg manapság ostromgépek gyártásából él, hiszen az tisztes hasznot hozhat annak, ki minőségi portékákat gyárt a seregnek. Nesorus nem is vonakodott fizetni a Vörös Lovag édesapjának a kiváló ostromgépekért. Mitrix el nem tudta képzelni, miféle meglepetés várhatja egy olyan helyen, hol fegyverek készülnek, de a szobrok felkeltették érdeklődését. Talán egy sárkány alakú faragványt kap majd a fiútól, melynek szemei narancsszínűek, melynek teste zöld, s Tűzgolyónak hívják? Az szép ajándék volna.

Míg Alzeiron a leány engedelmével elvonult, hogy elmondása szerint a meglepetést előkészítse, addig ifjú hősnőnk azon tűnődött, vajon mivel hálálhatná meg a csodás ajándékot. Mondjon köszönetet csókkal, öleléssel, egy ragyogó tekintettel, netán elég volna, ha mosolyogva annyit mondana: „köszönöm, édes”? Míg ő ezen tűnődött, eltelt egy óra, s Alzeiron sehol.

Hősnőnk eddig türelmesen várt, de most már aggódni kezdett kedveséért. Mi tarthat ilyen soká? Csak nem a fehér lovagok már megint? Nem, valami sokkal rosszabb, valami sokkal borzalmasabb annál. Mitrix bepillantott a műhely ablakainak egyikén, s azon át látta, ahogy Alzeiron két karját Geldryenn dereka köré fonja, míg ajkaival az ő gőgös ajkait csókolja. Geldryenn ajkait!

– Nem, ez nem lehet, ez nem lehet! Mondd, hogy nem igaz! NEM! – üvöltötte szívének borzalmas fájdalmában Mitrix, majd vadul sújtott le öklével a műhely falára, végül elfordította bánattól sápadt tekintetét. Kedvese mást csókolt az ő tengerkék szemeinek láttára.

Ahogy hazafelé ballagott búsan, Mitrix arcán a fájdalom keserű könnyei szelíd patakként csordogáltak végig, s mintha ővele zokogna Ilderona istennő is, úgy hullott Werglaniusra egy lágy, egy csöndes, ámde annál keserűbb tavaszi eső. Hát ennyit ér az egész? Mitrix hatalmas szíve hiába értékes gyémánt, ha nem kell az senkinek, hisz a test itt előbbre való mindennél. Hány ezer éve már, hogy így gondolkodik a szánalmas, kétlábú emlős, mely arra a gúnynévre hallgat: „ember”? Mitrixet gyötörték a gondolatok, melyek hirtelen bússá, kegyetlenné tették az egész világot, miközben hősnőnk tiszta lelkét vadul ostromolták. Mitrix hosszú órákig ázott az esőben, míg végre hazatért, s próbálta könnyeit feledni, de mindhiába. A fájdalom nem látszott múlni, sőt egyre csak erősödött, hisz mindig volt, ki tegyen róla.

Otthon Darannos durva káromkodások közt „köszöntötte” fogadott leányát. A kapitány homlokán harag ráncai, szemeiben gyűlölet, mintha az apai szeretet kiveszett volna lelkéből.

– Igaz ez, Mitrix? Együtt háltál ezzel a...fattyúval, ezzel a...nyomorulttal...ezzel a féreggel?! – mordult fel a kapitány.

– Szerettem, s hittem, hogy ő is szeret, hittem, hogy te is szeretsz, de nem, ti mind csak gyűlölni tudtok! – felelte indulatosan Mitrix.

– Arcátlan szajha!

– Megint pofon vágsz?

– Meglehet.

– Rajta hát, töltsd ki rajtam a haragod! Gyűlölj engem gyávaságodért! Gyűlölj csak, mert nincs világ, csak nemzet. Ugye? Erős a gonosz, de te engem ütnél, nem Nesorust. Vagy tán nem férfihoz méltó már az erősebbel szembeszállni a gyöngébbért?! – fakadt ki Mitrix, miközben zuhogó esőként kopogtak könnyei a kemény padlózaton.

Darannost újra kísérteni kezdte az a néhány szó, mely utolsó találkozásuk óta gyötörte. Nem tudott elszámolni a lelkiismeretével, belülről marta a bűntudat.

– „Gyönge vagy...gyáva vagy!” – visszhangzott elméjében.

– Elég! – ordította végül a kapitány, s tenyerével arcon vágta Mitrixet.

– Remek! Üss még, nyomorult, hisz jobb apa csak úgy leszel! Az nem számít, hogy szívem összetörték? Az nem számít, hogy átvert, becsapott? Mellettem kéne állnod, harcolnod kéne a békéért és a magad igazáért, az elvett becsületedért, ehelyett arcon vágsz, ehelyett úgy viselkedsz, mint a hajcsárod, Nesorus, ehelyett bevégzed hitvány akaratát – borult térdre temérdek bánatában a leány.

– Mitrix, én... – kezdte volna a kapitány, de ifjú hősnőnk nem hagyta befejezni.

– GYÁVA! – kelt fel a földről Mitrix, majd szélsebesen a szobájába rohant.

Darannos erre egy keserű sóhajt hallatott. Elszégyellte magát. Most még fájdalmasabbnak bizonyult a bűntudat kínzó marása, hisz egy gyáva, gyönge alak, igen, ez ő, de képtelen belátni. Nem, ez nem igaz, ez nem lehet! Darannos nem akarta elhinni, megvadult elefánt módjára tört hát be Mitrix szobájába.

– Én...gyáva...én...gyönge?! – visította. – Te hálsz tolvajokkal, te szereted azt, ki esküdt ellenségünk. Miért cselekszel így, leányom? Badarság az egész! Mit látsz azokban a szörnyekben, a sárkányokban, s mit láttál...a Vörös Lovagban? MIT?!– ordította, de nem kapott választ. – FELELJ! – visította.

– Mi értelme? Egy gyönge, gyáva alak vagy, egyedül ezt bizonyítják szavaid – fordított hátat Darannosnak Mitrix.

A kapitány, látva, hogy minden cselekedete s minden szava hiába, magára hagyta a leányt, becsapta maga mögött az ajtót, majd elhagyta otthonát. Aznap nem is tért vissza már, csak másnap reggel jelent meg otthonában szesztől bűzlő öltözékében tántorogva. Akárcsak Mitrixé, az ő szíve is több száz sebből vérzett immár. Fogadott leányával együtt ő is remélte lelke mélyén, hogy az idő tán begyógyítja e fájó sebeket, de most magányra vágynak, igen, az kell mind a kapitánynak, mind aranyszőke hősnőnknek. Mitrix hetekig szóra se méltatta nevelőapját, majd eltelt egy hónap, s a két szív némiképp meglágyult, de e kettő még mindig hideg kő csupán, semmi több.

Megint csak teltek, múltak a napok, de mind ugyanúgy, mind ugyanolyan keserűek. Színük szürke, hiába ragyogott a nap, az istennő mosolya az égen, hisz erőltetett, fájdalmas most az, mely másnak tündököl, nem hősnőnknek. Míg Alzeiron csókolta ajkait, Mitrix várva várta a nyár közeledtét. Míg a fiú karjai közt megpihenhetett, remélte, fellegek közt repülnek majd Tűzgolyó hátán csak ők ketten órákon át az alkony eljöveteléig, mégis gyermeki, mégis ostoba ez az álom. Ember és sárkány örök ellenfél immár. A jövő egy zsarnok kezében nyugszik, kinek célja egy csupán: elpusztítani s uralni mindazt, amit csak lehet, ez Trisalia törvénye, ez Nesorus rideg rögeszméje. S hősnőnk most hová menekülhetne a gonosz elől? Menedéket már kedvese sem nyújthat, hisz ő nincs többé. Alzeiron már nem az az igaz, ifjú hős, ki örök hűséget esküdött a dréoniai leánynak. Gyökeret eresztett Mitrix szívében a múlt keserű mérge, lelkét megtörte. S mi lehet a jövő? Holnap elveszik a mai napnak minden tüneményes kincse, s elbúcsúzik örökre. Szerelemből csalódás, békéből háború, tavaszból hirtelen ősz, nyárból pedig bús, fagyos tél lehet alig egy pillanat alatt. Tán ez volna életünk, ennyi csupán? Bár ne kellene e keserű kérdésre igennel felelnie aranyhajú hősnőnknek!