Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

I. fejezet: Szerelem és csalódás (3. rész)

Alzeiron a nadrágzsebébe nyúlt, s egy gyűrött papírt húzott elő onnan. Térdelve olvasta fel a papírra vetett szöveget. Mitrix is letérdelt, mikor füleit láthatatlan kezükkel cirógatni kezdték a fiú édesen bókoló szavai:

– Rengeteg lány volt már életemben,

Mégis úgy éreztem: elveszek a végtelenben.

Vártam már azt a percet,

Mikor megismerem az igaz szerelmet.

Senkit sem szerettem úgy, mint most őt,

Ő az, ki végleg szívemhez nőtt.

Tudtam, hogy ma este eldől a sorsom.

Most tán az egészet elrontom,

De szeretlek téged, hisz ajándék vagy,

Kit nekem szánt az élet,

Szíved pedig hatalmas nagy,

Mitrix, én szívből szeretlek téged – olvasta fel Alzeiron, majd felállt, akárcsak a leány, ki aztán vígan karolta át a fiú erős nyakát.

– Igazán elragadó, akárcsak költője – így dicsérte Mitrix Alzeiront s költeményét egyaránt.

Ilderoniában kevés szabály kötötte a költőket. A versalkotás egyetlen törvénye csupán, mely megszeghetetlen, hogy rímeljenek a sorvégek, a többi kötöttségnek sokan rég búcsút intettek már. Alzeiron nem értett különösebben a költészethez, ezért is alkotott ilyet kedvesének. Nem is számít, miféle vers volt az, mellyel Mitrix kegyeit elnyerte, szándéka nemes, s csak ez a fontos.

Kétségtelen, hogy ennyi báj s természetes varázs után immár sosem feledi e szép napot sem Mitrix, sem Alzeiron. Első csókja csattant a dréoniai leánynak, melynek íze éppoly fenséges és feledhetetlen, akár az isteni nektáré. Mitrix szívébe véste a pillanatot, mikor csókot váltott hőn szeretett kedvesével. Véget ért az ötödik dal, véget ért az ünnepség, s míg a közönség, illetve a színészek, végül a zenészek elhagyták már a termet, Mitrix önfeledten ringatózott Alzeiron ölelésének édes béklyójában. Csak akkor kaptak észbe ők ketten, mikor a színház ajtaját őrző férfi belépett a terembe, majd egy keserű sóhaj kíséretében szólt hozzájuk:

– Hé, ifjú pár! A bulinak vége. Ideje hazatérnetek. Lehetőleg otthon háljatok! Rendben? – mondta.

– Ó...igen...persze – engedte el Alzeiron a leányt, mire mindketten halk nevetést hallattak. Szívesen maradtak volna még, de menniük kellett, hát mentek.

Mikor kiléptek az épületből, Darannos otthona felé vették az irányt. Mint azt illő, Alzeiron felajánlotta a leánynak, hogy elkíséri hazáig. Mitrix bolond lett volna visszautasítani e nagylelkű ajánlatot, különben is beszéde volt a fiúval. Útközben különös ajánlatot tett Alzeironnak.

– Remekül éreztem magam – mondta mosolyogva a leány.

– Én is – felelte a fiú.

– Tényleg nagyon jól szórakoztam, de...tudod...fiatal még a kikelet, és takaróm vékony.

– Veszek neked újat, ha akarod.

– Ó, nem, nem azért mondom. Nehogy venni merjél nekem bármit is!

– Mitrix, nagyapámtól, Lodériustól rengeteg aranyat s ezüstöt örököltem. Egy új takaró igazán nem...

– Nem, Alzeiron, ezt...a szó átvitt értelmében értettem...csak...azt akartam mondani, hogy hiányozni fogsz, s kedvemre volna, ha átölelnél egy mámorító éjjelen, ha együtt merülnénk édes álomba, ha együtt repülnénk az égen, ha egy szabad sárkány vinne hátán, s lábaink előtt heverne a gaz, gonosz világ mindensége. Álmot láttam, Alzeiron: egy sárkány repített álmomban, de nyergében van hely még egy utasnak, s szeretném, ha...te lennél az.

– Elismerem: gyönyörű álom lehetett. Nos...holnap meglátogatlak, s részt veszek az utazásban, ha szüleim is beleegyeznek, de csak álmodozunk, nincs semmi huncutság. Jó?

– Fiatalok vagyunk még ahhoz.

– De még mennyire! No, megérkeztünk. Nemde? – bökött Darannos házára Alzeiron.

Nem tévedett. Valóban megérkeztek. A holdfény világította meg a rozoga építményt, így (akárcsak a fiú) Mitrix hamar fel is ismerte, mire keserű sóhaj hagyta el ajkait. Borzasztóan fájt most a búcsú, a fiúnak nem kevésbé, de aznap még nem maradhatott éjszakára.

– Igen, megérkeztünk. Gondolom, hiába marasztalnálak éjszakára – ült ki némi bánat Mitrix arcára.

– Attól tartok, de elhiheted, hogy várom már a holnapot, kedvesem. Én...tudnod kell, hogy...igazat mondtam. Szívből szeretlek, Mitrix. Mint a közhely tartja, tengerkék szemeid tükrök, lelked gyönyörű tükrei. Én egy tengert látok bennük: annak kéjes kékjét s e kékségnek tisztaságát. Tudod, mindaz, ki elveszik benne, partra többé sosem lel. Szíve nincs annak, ki gyűlöl téged, hisz lelked tisztaságát, szíved jóságát irigyli tőled, úgy ám, de én...én megóvlak tőlük. Egy nap elhagyjuk ezt az átkozott földet, egy nap sárkányháton repülünk majd a szabadba, s álmunk így válik majd valóra. Addig is...hadd esküdjek meg neked, hogy...én szeretni foglak mindörökké – felelte Alzeiron, miközben tenyere simult Mitrix arcához, s lágy szellőként cirógatta a leányt.

– Én pedig – ragadta meg a fiú kezét Mitrix. – szeretnék édes csókommal jó éjt kívánni neked. Útra-való ez, hogy ne halj éhen, ha szíved szerelmem kívánná – ragadta magához Alzeiront a leány, majd édes csókkal illette ajkait.

– Én öleléssel búcsúzom, mely tán nem oly laktató, de remélem, megteszi – ölelte át Mitrixet a fiú.

– Ó, mindjárt meg is pukkadok tőle! – mosolyodott el a leány.

– Nos, minden jót, Mitrix! Holnap délben ellátogatok hozzád, ha megfelel.

– Ó, az nagyszerű volna! Akkor hát...neked is minden jót, Alzeiron! Aludj jól! – kulcsolta össze két kezét mellkasán Mitrix. Azzal a fiú elment, s hazáig meg sem állt.

A leány egy keserédes sóhaj kíséretében lépett be a bejárati ajtón. A konyhába érve evett néhány falatot, majd a fürdőszoba felé sietett. Levetette ott öltözékét, aztán hosszan zuhanyozott. Trisaliában Tharémius király óta ismerték a higiénia fogalmát. A víz elvezetése és tisztítása már évezredek óta zökkenőmentesen működik az egész országban. Ennyi idő alatt bizony nem egy betegség és nem kevés mocsok tűnt el a falvakból, városokból. Kár, hogy a nemzet tudósai ma már gyilkos fegyverek tervezésére használják tehetségüket.

Nem szolgálják úgy a hazát, mint a Tharémius korában élt bölcsek, pedig jobb, hasznosabb szolgálat volt az, hisz a múlt nagy tudósainak jár a hála, amiért sok millió trisalion – köztük hősnőnk – a mai napon is tiszta testtel (s tiszta lélekkel) térhetett aludni.

Mitrix nemsokára el is merült édes álmaiban, közben folyton-folyvást a nap barnította arcra, a zöldesbarna szemekre és az édes ajkakra gondolt, mely utóbbiak lágyan simultak az övéihez a mai napon. Immár csak Alzeiron járt a fejében, semmi és senki más.

Hősnőnk várta már a holnapot, várta már a holnapi éjjelt. Már most hiányzott neki kedvese. Érezni akarta ölelését, hallani akarta hangját, mámor édes borára szomjasan kívánta gyöngéd csókját.

Mikor reggel felébredt, úgy érezte, mintha napokig várná Alzeiron érkezését, pedig hat óra volt csupán. Hat hosszú óra telt el, s ezeket Mitrix mind rajzolással töltötte. Lerajzolta a smaragdzöld sárkányt, lerajzolta Tűzgolyót, hisz most nem szakíthatta félbe sem Geldryenn, sem a galád tanító, ki oly vakbuzgón követte Nesorust. Hősnőnk gyorsan feledte is a fájó emlékeket, s – amint elkészült – művében gyönyörködött. A szelíden mosolygó teremtményre aranypáncél és nyereg került, melyben ott ült Alzeiron, karjai közt az aranyszőke dréoniai leány, ki Tűzgolyó aranysárga szarvaiba kapaszkodott éppen. Mitrix idővel úgy elmerült az alkotásban, majd a gyönyörködésben, hogy észre sem vette, milyen gyorsan elrepült az idő.

Alzeiron, mint azt megígérte, délben megjelent Darannos háza előtt. Sajnos nem kínálkozott alkalma korábban jönni, de sebaj. Tudta, mily nagy lesz majd az öröm, ha megérkezik, kopogtatott hát a bejárati ajtón. Mitrix erre felpattant székéből, s kitárta otthonának ajtaját a fiú előtt. A leány néma csókkal köszöntötte Alzeiront. Pár mámoros percig tartott ez, akárcsak a legelső, majd mikor már levegőt is kapott a szegény fiú, ő is köszöntötte Mitrixet.

– Nos, szép napot neked is, Mitrix! – mondta.

– Üdv neked is, Alzeiron! Nos...hogy határoztak? – fordította oldalra fejét a leány.

– Nehéz meggyőzni a szüleimet, de...

– Mitől tartanak? Nem huncutkodunk mi az éjjel, nem ám!

– Ó, dehogy! Szó sincs erről. Ha hagytad volna elmondanom, akkor közöltem volna veled a jó hírt, hogy ellátogathatok hozzád, amikor csak szíved kívánja – ölelte át Mitrixet Alzeiron.

– Ez esetben bocsásd meg türelmetlenségemet! Ha igazat beszélsz, hát jöjj, fáradj csak beljebb! – súgta a fiú fülébe a leány.

– Köszönöm – lépett be Darannos szerény hajlékába Alzeiron.

Mivel a bejárati ajtó a konyhába nyílik, a fiú orrát nem kerülte el az onnan eredő, ínycsiklandozó illat.

– Nocsak, nocsak, mintha...valaki mérget kotyvasztana – jegyezte meg gúnyosan Alzeiron.

– Nem tévedsz. Valóban méreg ez, de erős ám, hisz a férfiszívet támadja, melyhez a pocakodon át vezet az út – paskolta meg a fiú hasát Mitrix.

– Még kényszerítesz is rá, hogy lenyeljem? Ám legyen! Mind egy szálig eltüntetem ízletes mérgedet, ígérem – ölelte magához a leányt Alzeiron, majd letette holmijait, s a konyhaasztalhoz ült. Türelmetlenül várta már az ételt.

Mitrix rögtön eloltotta a tűzhely lángját, melyen egészen idáig ízletes húslevese főtt, s feltálalta az ételt. Trisaliában sok-sok leány tanulta el a főzés mesterségét édesanyjától. Ifjú hősnőnknek ez nem adatott meg, de szerencsére Darannos is értett a dologhoz. A leány minden elsajátított főzőkészségét neki köszönheti, s levese (ahogy általában kapitányé is) módfelett ízletesnek bizonyult. Miután megebédeltek, majd együtt elmosogatták az edényeket, Mitrix s a fiú azon törték a fejüket, hogy vajon mivel üssék el az időt, míg leszáll az a várva várt, az a mámoros, az a csillagos tavaszi éj.

Végül egy furcsa játék mellett döntöttek. Darannos szobájába rohantak, ahol magukra öltötték a kapitány régebbi páncéljait, fegyvereit, illetve egy-egy sisakját, miközben próbálták hitelesen eljátszani, hogy gonosz trisalion katonák ők.

– Ádáz küzdelmet vívtam ám a múlt éjjel egy rühes sárkánnyal, mely halálában rám is lehelt, noha nem tűz, inkább bűz tört elő torka mélyéről. Én mondom, fogat nem mosnak ezek, nem ám – mondta Mitrix.

– Nem hát! Sárgák az irigységtől, hisz irigyelnek minket, trisalionokat – szólt büszkén Alzeiron.

– Mert mi vagyunk a legszebbek...

– a legerősebbek,

– a legokosabbak,

– a legaljasabbak...

–...meg a legönteltebbek. No, jöjj, barátom, igyunk Nesorus tiszteletére egy kis sárkányvért! A szőlő úgyis háborútól rohad már! – nevetett fel Alzeiron. Így játszadoztak, így gúnyolták Trisalia vakbuzgó harcosait s vezéreit, valamint az elvakult nemzetet, de most nem látta, most nem hallotta azt se fehér lovag, se főtanácsnok, se senki más. Most nem léteztek eme aljas gonosztevők, mély álmukat aludták, míg hősnőnk és imádott szerelme nagyokat kacagtak furcsa, ámde annál szórakoztatóbb játékukon.

A játszadozásnak csak akkor szakadt vége, mikor végre leszállni látszott az éj. Mitrix ekkor gyorsan megszabadult a gyűlölt páncélzattól. Mire azt arra a gyönyörű, hófehér öltözékére cserélte, melyet tegnap kapott a fiútól, Alzeiron már meg is ragadta a leány hófehér kezecskéjét, s menten ki, a bejárati ajtó elé vezette őt.

– Most meg hová megyünk? – kérdezte Mitrix.

– Mindjárt itt a naplemente. Mutatni szeretnék valamit – felelte a fiú.

A leány vállat vont. Nem bánta, hisz jó pár órát elbohóckodtak Darannos régi páncélzataival s egyéb öltözékeivel. Unalmas is volt már, noha Alzeiron (a sisakot leszámítva) nem vált meg furcsa jelmezétől, mikor leültek a bejárati ajtó elé. Az arra tévedt falusiak tartották a tíz méter távolságot, ahogy az a fehér lovagok esetében is lenni szokott. A pár ezúttal nem is bánta. Egyedül szerettek volna maradni, hogy egy gyönyörű tavaszi alkonynak lehessenek szemtanúi. Alzeiron átölelte Mitrixet, majd kezeinek egyike a leány vállához, míg a másik a hátához simult, s zöldesbarna szemeit közben le nem vette a nap álmos sugarairól.

Most a leányon volt a sor; kinyújtotta hófehér karjait, s Alzeiron teste köré fonta azokat, majd behunyta szemeit. Mintegy válaszképpen hősnőnk testén az előzőhöz képest valamennyire szorulni látszott az erős karok béklyója, de a fiú két keze még mindig lágy bársonyként simult Mitrix puha, hófehér bőréhez. A lány szíve torkában dobogott már, arcán fuvallatot érzett, de nem lágy tavaszi szellő volt az. Kinyíltak Mitrix tengerkék szemei, mire egy kerek arc tárult eléje: Alzeiron kerek arca, ahogy a fiú ajkai csókra készen közeledtek a leányhoz. Miért is álljon ellen a mi aranyhajú hősnőnk? Tengerkék szemeinek ragyogó párosát újra elrejtette a gonosz világ elől, miközben nap barnította ujjak simultak homlokához, majd aranyhajához, végül piros arcához. Ajkain hirtelen ott termett a csóknak édes íze, mellyel szíve könnyedén jóllakott, éppoly könnyedén, mint legutóbb. Kinyíltak ezek után mind a leány, mind a fiú szemei. Mind Mitrix, mind Alzeiron mosolyra fakadt hirtelen, miközben elszürkült az ég, a nap nyugovóra tért már, majd rövidesen a holdak s a csillagok vették át a helyét az égbolton.

Akadt vagy száz holdja Ilderoniának, de minden éjjel másik ragyogott az égen. Néha kettő is, három is felbukkant egyszerre, ám ritka csoda az. Százévente egyszer vagy tán kétszer fordul elő, s ilyenkor minden hold más színekben tündököl. Az ilderoniai teremtéstörténet úgy tartja: az istenek a holdak s a csillagok nászából születtek. Hullócsillagok ezrei érték a holdak felszínét, így eme égitestek mágikus erejükkel lenyűgöző, halhatatlan teremtményeket alkottak meg: az istennőket s az isteneket. Elgondolkodott ezen mind Mitrix, mind Alzeiron. Ismerték a teremtés kezdetét, szüleik megtanították nekik, még Darannos is tudta, hogyan születtek az istenek, de a történet több száz fejezete, mi az után következett, már homályba veszett rég. Hosszasan tűnődött ezen mind Mitrix, mind Alzeiron. Tán a leány lelke egy a sok száz ragyogó hold közül, s a fiúé tán földre hullott csillag? Akárhogy is, a dréoniai leány és Alzeiron még mindig egymás karjai közt hevertek, sőt csókjuk édes íze sem múlt el még.

Ez újra meg újra felderítette ifjú hősnőnk szívét, de hamar eszébe jutott a maga, majd a világ fájdalma, tanítójának s Darannosnak minden egyes kegyetlen, ócsárló szidalma. Immár hiába küzdött ellene, kiöntött kék szemeinek tengere, melynek minden cseppje gyönyörű gyöngyként tündökölt a holdfényben.

Alzeiron figyelmét nem kerülték el a fájó könnyek. Kár lett volna, ha Mitrix bús szürkére mázolja bájos, hófehér öltözékét.

– Mi baj, Mitrix? – kérdezte Alzeiron. – Na, ne sírj már! – simogatta meg végül a leányt.

– Bocsáss meg! – felelte Mitrix. – Csak...tudod...míg mi csókot váltunk, addig...maroknyi földért emberek milliói és sárkányok ezrei halnak.

– Igen, Mitrix...tudom.

– Gyermekek maradnak árván, hősök pusztulnak hiába, s én mit sem tehetek, pedig szeretnék...de hogyan? Hogyan állíthatnám meg őt...Nesorust?

– Egy nap módot találunk rá, de most megfontoltnak, most nyugodtnak kell lennünk. Ne hamarkodd el, Mitrix! Ne indíts háborút egymagad a világ ellen, még ne! Jóformán gyermek vagy még. Tested már egy elragadó, ifjú asszonyé, de lelked egy gyermeké. Hagyd most a világ nagy baját, inkább gyere ide, hadd öleljelek át! Tudom, ezzel nem győzzük le Nesorust, de tán reményt adok fájó szívednek, ha megesküszöm, hogy örökké melletted állok, édesem – szorította magához gyöngéden a leányt Alzeiron.

Mitrix a fiú karjainak béklyójában zokogott tovább, míg könnyeit fel nem szárította az éjszaka hírét hozó, hűs szellő. Nem csupán hírt, annál jóval többet hozott magával. Mikor Mitrix lesütötte szemeit egy röpke pillanatra, Alzeiron vidáman kiáltott fel, mire – szemeit kinyitva – Mitrix rögtön a mennyboltra szegezte könnyfátyolos tekintetét.

– Nézd, hullócsillagok! – tekintett az égre a fiú, hol száz meg száz ragyogó hullócsillag repült a messzeségbe. A remény csillagai voltak ezek Ilderonia világában. Ott íratlan szabály, hogy amíg látni hullócsillagokat, addig van remény, hisz azok mind az égről jönnek, hogy segítsék a halandókat, értük zuhannak le onnan, értük áldozzák fel égi létüket. Alzeiron is ezt bizonygatta Mitrixnek.

– Az istenek reményt adnak kettőnknek. Ők küldték a csillagokat...minekünk – szólt a fiú.

– Mind értünk zuhannának a mélybe? – kérdezte Mitrix a hullócsillagok színes záporát csodálva.

Alzeiron ekkor felállt a bejárat elől, akárcsak a leány, mire a fiú hirtelen megragadta Mitrixet, kissé hanyatt döntötte, majd szenvedélyesen csókolta. A leány behunyta szemeit, míg tartott ajkaik tánca, majd egy halk sóhaj kíséretében hajtotta fejét Alzeiron vállára.

– Kérek még! – kérlelte kedvesét Mitrix.

– Jól van, de csak egyet adhatok. Tudod, nem valami ifjú már az este – csókolta meg Alzeiron a leányt ismételten.

– Ez jólesett, köszönöm, ám abban egyetértünk, hogy...igencsak későre jár. Ilyenkor a hősöknek is pihenni kellene már – felelte Mitrix.

– Az aranyhajú hercegnőknek úgyszintén – vágott vissza a fiú.

– Jó, de előbb én megyek zuhanyozni. Leskelődni nem ér – rohant a fürdőszoba felé a leány.

– Ugyan! Elég, ha felragyog a tenger kékje szemeidben. Mást nem is kell látnom...igen, az épp elég – szólt szerényen Alzeiron, de kedvese már nem hallotta szavait.

Mitrix, miután betért Darannos házába, szélsebesen lezuhanyozott. Mihelyt végzett, Alzeiron is lemosta magáról a mocskot, majd mindketten pizsamát öltöttek, s bebújtak Darannos kétszemélyes ágyába. A kapitány az utóbbi években aligha vette hasznát a fekhely ezen adottságának, de sebaj. Fogadott leányának s Alzeironnak most épp kapóra jött.

Miután jól betakaróztak, kedvese a leány felé fordult, majd szelíden egymásra mosolyogtak. A fiú rövidesen Mitrix pocakjára tekintett. Alzeiron figyelmét nem kerülte el, hogy a leány pizsamája lyukas a hasán, így Mitrix pici, puha pocakja csupaszon virított az éj sötétjében. Hősnőnk sosem elégedett meg saját alakjával, pedig kissé gömbölyű hasán igazán nem volt mit szégyellnie.

– Hát ez itt? – paskolta meg finoman a leány pocakját Alzeiron.

– Ó! – pirult el Mitrix. – Ez az, ami ellen oly hevesen küzdök.

– A pocakod ellen? De hát...miért?
– Kövér vagyok.

– Dehogy!

– De igen! Egy csúnya, kövér tehén vagyok.

– Mitrix, csak az nem hiszi el magáról, hogy szép, ki gyönyörű – simult a fiú keze Mitrix hasához.

– Mi...mit csinálsz?
– Simogatlak – felelte egyszerűen Alzeiron, majd gyöngéden simogatni kezdte a leány pocakját.

– Ölni tudsz a szerelmeddel, de ez...csodálatos – hunyta be tengerkék szemeit Mitrix, majd hálásan sóhajtott fel.

– Na, és ez? – csókolta meg a leány gömbölyű hasát Alzeiron. – Hm, de finom vagy!

– Jaj, édesem, aludjunk már! Fáradt vagyok. Holnap a tiéd leszek, ígérem, de annyi mindent történt. Ne haragudj! Tényleg imádlak, csak...

– Semmi baj, hisz fáradt vagy, megértem. De jó éjt puszi nem lesz? – nevetett fel Alzeiron.

Mitrix ekkor gondolt egyet. Nagyszerű ötlete támadt hirtelen, melyet rögtön meg is valósított. Magához ragadta a fiút, s puszit adott a hasára, majd Alzeiron is így tett Mitrix pocakjával.

– Úgy tűnik, e zavaros időkben már hasra adják a „jó éjt” puszit, de nekem tetszik – mosolyodott el Mitrix.

– Na, gyere, gyere, nehogy megfázz nekem az éjjel! – tárta ki karjait egy halk nevetés kíséretében Alzeiron.

A leány nem vonakodott azok közé bújni. Ott, a fiú karjai közt hunyta be gyönyörű, tengerkék szemeit. Alzeiron követte példáját; a zöldesbarna szempár sápadt fénye sem ragyogott már az éjben. Eljött az alvás ideje. Mitrix s a fiú egymás karjai közt töltötték az éj hátralévő részét, miközben együtt álmodták kettejük szép jövőjét.

Folyt. köv.