I. fejezet: Szerelem és csalódás (2. rész)

Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

A fiú ezúttal díszes öltözékben jelent meg. Lábán fekete, lakkozott cipő, melyet a legnevesebb trisalion cipészek gyártottak¹, piros nadrágját aranycsíkok díszítették, felsője is módfelett díszes, mintha öltözékének minden darabja egy született nemesé volna, a fiú két kezén fehér selyemkesztyű, fején egy fekete kalap, azon színes tollak. Mi tagadás, valóban nemeshez méltó öltözék volt ez, hisz a trisalion földesurak viselete is efféle ruhadarabokból állt.

– Üdvözletem, aranyhajú hercegnőm! Volna kedved...sétálni egyet? – hajolt meg mélyen Alzeiron, s úgy tűnt, mintha hátul összekulcsolt kezei egy meglepetést rejtenének, melynek kiléte egyelőre titok maradt hősnőnk előtt.

– Ó...ü...üdv! – felelt remegő hangon a leány. – Igen, volna kedvem hozzá, de te olyan...csinos vagy. Kár, hogy jó példádat nem tudom követni. Én sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen...csinosan öltözzek.

– Ne aggódj miatta! Már megoldottam a problémát – ekkor Alzeiron egy fehér dobozt nyújtott át Mitrixnek.

Eddig ezt rejtegette a leány elől, melyet Mitrix izgalommal telve nyitott ki, miközben arcára ismét az elfojtott vágy édes vöröse ült ki. Az ajándék egy elragadóan csinos öltözet volt, nem más.

– Ez az enyém? – derült széles mosolyra a leány.

– Nem is édesapádnak hoztam, bár igen remekül mutatna benne, azt hiszem – felelte Alzeiron, majd nagyot nevetett.

– Köszönöm neked...nos...engedelmeddel fel is veszem – mondta Mitrix.

– Nem tesz semmit. Gyönyörű leszel benne, ebben biztos vagyok. Szerencsére van még egy óránk az indulás előtt, bár attól tartok, az is kevés lesz.

– Jaj, Alzeiron! Sietek, ígérem – vonult el Mitrix.

Szobája felé vette az irányt. Alzeiron, mivel nem tartotta helyénvalónak, hogy öltözködés közben zavarja a leányt, a ház előtt várta meg őt.

Mitrix valóban sietett, ahogy csak tudott. Amilyen gyorsan tehette, magára öltötte először a felsőt, majd a szoknyát, végül a cipőket is, míg aranyhajába egy égszínkék pántlika került. Ezt is a dobozban találta. Az öltözködés és a nézelődés, bármilyen különös is ez, barátaim, nem tartott soká. Mitrix igen gyorsan letudta a dolgot. Vörös cipőibe bebújt könnyedén, épp jók voltak a lábára. Térdig érő szoknyája fehérnek, aranynak s ezüstnek színes kavalkádjában tündöklő virágként nyílt ki, mikor megpördült benne. A szoknya alapszíne fehér, szegélye arany, s e szegélyt mintha néhány ezüstös csík kötné össze a leány derekával, hol egy smaragdzöld szalag díszelgett. Dereka hátsó tájékán arra kötött masnit Mitrix, nehogy lecsússzon öltözékének alsó fele. Kínos volna, ha így történne, bárhová is viszi őt Alzeiron. Az öltözet fehér felsőjének mellkasán mély kivágás díszelgett, így a fiú bármikor ifjú hősnőnk csinos, kerek kebleire tekinthetett, persze csak óvatosan tehette azt, nehogy arcán pofon csattanjon. Elgondolkodott ezen Mitrix, mire jóízű kacagásban tört ki, mely mindössze néhány röpke percig tartott, majd észbe kapott a leány, s már sietett is csodálatos Vörös Lovagjához.

Alzeiron már várta, hisz türelmetlenül dobolt az ajtófélfán. Mitrix egy nagy sóhaj kíséretében lépett a fiúnak elébe, s megpördült előtte. Alzeiron elismerően bólintott. Minden készen állt az indulásra.

– Úgy látom, lesz egy igen szép leány ott, ahová menni készülünk – nevetett fel a fiú.

– Ki? – sápadt el Mitrix.

– Jaj, ne légy butus! Rólad beszélek, aranyhajú virágszálam – cirógatta meg a leányt Alzeiron.

– Ó, bocsásd meg tudatlanságomat! – mosolyodott el a leány.

– Ideje indulnunk. Tudod, nő létedre elég hamar elkészültél.

– Nem minden nő olyan, mint...Geldryenn. Jut eszembe...ugye...hát...nos...tudod – kezdte Mitrix, de kérdését nem tudta megfogalmazni, szíve túl hevesen dobbant ahhoz.

– Aranyhajadnak egyetlen tincse ezerszer többet ér, mint az ő torzult lényének egésze – mosolyodott el Alzeiron.

– Ez azt jelenti...

– Ő és én...ezer dologban különbözünk. Való igaz, hogy a gazdag Nesorus vagyonos és maga módján szép leánya ő, ám hiába minden bája testének, lelkénél torzabbat soha nem ismertem még. Bevallom, volt idő, mikor tényleg úgy hittem, szeretem, de nem, az nem volt igaz szerelem. Ő és én külön utakon járunk már hetek óta, hát nincs okod az aggodalomra – nevetett fel a fiú.

Mitrix arcán szelíd mosollyal bólintott, mire Alzeiron a kezét nyújtotta, míg a leány kissé remegve követte példáját. Tudta, mit kell tennie, szívében mégis ott rejtőzött a félsz.

– Ne félj tőlem, Mitrix! A világért sem ártanék neked – szólt Alzeiron.

– Bocsáss meg...én... – akadt el Mitrix szava, ahogy a fiú végigsimított az ő hófehér kezecskéjén, majd finoman, mégis határozottan megszorította azt. A leány halk mosolyra fakadt hirtelen. Kéz a kézben haladnak majd végig Werglanius utcáin! Csodálatos lesz, ezt szentül hitte.

– No, jöjj! Ideje indulnunk. Inkább korán érkezzünk, mint későn! – jegyezte meg Alzeiron, majd útnak indult, s keze el nem engedte Mitrixét.

A leány hagyta, hogy a fiú vezesse, de nem szólt, míg az út tartott. Lelkébe utat talált a bizonytalanság s a kétség. Első fellángolása ez szívének, s nem tudta még, hogy öröm vagy csalódás várja az út végén.

– Mi baj, Mitrix? Olyan...szótlan vagy – jegyezte meg a leány némaságában rejlő keserűséget érzékelve Alzeiron.

– Én...nem is tudom, Alzeiron...olyan furcsa ez az egész. Valamit érzek szívem mélyén, de nem tudom, mi lehet az, s mindez oly kétségbeejtő – felelte búsan a leány.

– Ne aggódj! A nap végére minden kétséged elszáll majd.

– Bocsáss meg! Nem akartalak ezzel terhelni...én...

– Jaj, Mitrix! Semmi baj. Én is éppoly bizonytalan vagyok, mint te, mégis azt kell kérnem tőled, hogy bízz bennem. Nyugi, Mitrix! Lebetűzöm: NY U G I. Jó?

– Igen, igen...jó – felelte a leány, majd lesütötte szemeit. Alzeiron szabad keze válaszképpen Mitrix arcához simult.

– Bízz bennem, bízz bennem! – szólt a fiú gyöngéden, s ifjú hősnőnk rögtön jobb kedvre derült.

Most már nyugodtabban haladtak tovább. Mitrix sem volt oly néma, mint azelőtt. Jót beszélgetett Alzeironnal, míg el nem érték úti céljukat.

– Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, csak...tudod, még nem nagyon jártam...így...fiúval – magyarázta a dréoniai leány.

– Hát lánnyal? – nevetett fel Alzeiron.

– Attól tartok, a saját nememhez aligha vonzódom.

– Nos, el kell, hogy keserítselek, mert ez az én esetemben is így igaz.

– De rossz neked! – nevetett fel Mitrix, majd a fiú is, és nemsokára egy emberként kacagtak bugyuta tréfájukon.

– Na, látod? Mondtam, hogy nincs ok az aggodalomra. Nézd csak! Meg is érkeztünk – bökött egy hatalmas épületre Alzeiron.

Keveseket ejtett ámulatba az, Mitrix sem csodálkozott rajta. Egy hatalmas, már-már egekig nyúló építmény volt az, való igaz, de minden fala, sőt még teteje is fából készült, mely néhol korhadt már. Ha a fiú tehette volna, biztosan keres egy valamirevaló helyet az első randevúhoz, de Werglanius ennél jobbat aligha tudott nyújtani. Sebaj, hisz Mitrixnek nem hangzott még panasza a választott helyszínt illetően.

Az épület rozoga ajtaja mellett egy kövér férfi állt őrt díszes öltözékében. Ő köszöntötte a leányt s Alzeiront, mire a fiú pénzt nyújtott át a férfinak, ki azt zsebre vágva hamar be is tessékelte a párost az ajtón. Alzeiron azon át egy hatalmas terembe vezette Mitrixet.

Mikor beléptek oda, a leány előtt lehullott a lepel. Ez egy színház volt, más aligha lehetett, hisz középen egy kör alakú színpad állt, melyet egy nézőtér ölelt körbe. A világításról az épületen belül mindenütt fáklyák gondoskodtak, még a kissé kihaltnak tetsző nézőtér körül is. Kevés volt a tehetős ember Werglaniusban, nem mindenki engedhette meg magának a belépő árát, így a színház nézőterének közel a fele üresen maradt aznap este, ám ez szemernyit sem faragott le a meglepetés okozta örömből.

Többek között ezt is sugallta a sok-sok derű Mitrix csinos orcáján. Mikor helyet foglaltak, a leány kissé gúnyosan szólt Alzeironhoz:

– Miről szól a darab?

– Egy szerelmes párról.

– El fogsz aludni rajta.

– Ezt mégis miből gondolod?

– Minden fiú ilyen.

– Dehogy!

– De!

– Hát...lány létedre te is elég hamar elkészültél az öltözködéssel.

– Az meglehet, de...

– Csitt, ne szólj, kérlek! Kezdődik – zárta le a vitát Alzeiron. Ami a darabot illeti, nem tévedett.

Valóban kezdetét vette az előadás, s (mint az lenni szokott a színházakban) ilyenkor nem illő megszólalni, így Mitrix sem felelt Alzeironnak. Feledték is játékos vitájukat, balga tréfáikat, hisz tekintetüket le nem vették a színpadról egészen a darab végéig. A komikus történet két olyan szerelmesről szólt, kik tudták, hogy ott lappang az érzés szívük mélyén, de nem merték bevallani egymásnak. Gúnnyal leplezték érzéseiket, ám eltúlzott tréfáikkal egymás lelkébe tiportak egy napon, útjaik pedig elváltak egy rövid időre, majd rájöttek, hogy hiába is rejtegetik szívükben, a szerelem nem múlik. Csókjuk csattant a darab végén, aztán valami egészen váratlan dolog történt.

A főszereplők (a leány s a fiú) táncra perdültek hirtelen, fellökték a kellékeket, majd a közönségre tekintettek. A nézők megilletődve néztek vissza a színészekre.

– Na, mit bámulnak? Táncra fel! Nem ússzák meg szárazon, de nem ám! – mondta a főszereplő fiú, mire a színpadra vonult szinte minden néző, majd táncra perdültek. Vígan szólt a lant s a hegedű. Nagy ünnepség kerekedett hirtelen; együtt ünnepelte színészek, zenészek, illetve nézők parányi társasága eme igen rövid s egyszerű kis komédia hőseinek váratlan győzelmét.

Alzeiron sem kívánt kimaradni az ünneplésből, de Mitrix megszeppent. Hősnőnk kicsit tartott attól, hogy elbotlik a saját lábában a víg tánc közepette. A fiú erről persze mit sem sejtett. Kezét nyújtotta a leánynak, míg arcán lelkesedés s egy boldog ifjú széles mosolya jelent meg.

– Hölgyem, szabadna egy táncra? – kérdezte végül.

– Én...én igazából nem tudok táncolni.

– Ó, nem az a fontos.

– Hát mi?

– Hogy jól érezd magad. Na, gyere! Nem bánod meg, ígérem – ragadta meg finoman a leány puha kezecskéit Alzeiron.

– Jól van hát, de te akartad. Ó, és bocsáss meg, ha a lábadra lépek! Szándékos lesz – nevetett fel Mitrix.

Alzeiron egy szelíd mosoly kíséretében bólintott. A leánnyal szaporán járták a táncot, sebesen léptek egymás után hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra, ahogy azt a dallam kívánta. Bár sosem járt még ilyen táncot sem a leány, sem a fiú, legjobbnak mégis ők ketten bizonyultak a mai napon.

Mindeközben szívük mélyéről egyetlen édes szó kívánkozott előtörni, de nem volt még elég bátorságuk ahhoz, hogy kimondják, hogy érzelmeikről valljanak. Négy dalt táncoltak végig, tréfákat űztek egymással, víg csatákat vívtak szavaikkal. Jól érezték magukat, nagyon jól, jobban, mint valaha, de valami hiányzott még. Nem elég a szó, sem a sok ezer víg dallam, nem elég a tánc, ezeknél jóval több kellett ide. Mind Mitrix, mind Alzeiron szívének csücskén maradt még a jégből, s a tűz, mely tombolt már mélyen, legbelül, még nem elég erős ahhoz, hogy feleméssze azt. Még nem elég, még kell egy parányi szikra mind a leánynak, mind a fiúnak, hogy végre kimondhassák: szerelmük szent s igaz.

Négy dal hangzott el, s a muzsikosok már rá is zendítettek az ötödikre, de halkak most a hangszerek, lágyak, lassúak, édesek most a dallamok, nem oly hevesek s vadak, mint azelőtt. Mi az a kevés jég egy ekkora tűznek? Felemésztette, bekebelezte, örömöt ígérve mind a leánynak, mind a fiúnak. Mitrix s Alzeiron már nem járták soká a táncot, hiszen szívük megállást parancsolt fürge lábaiknak. E parancsra megálltak a tánccal, majd percekig bámulták egymást. Arcuk kipirult hirtelen, azelőtt soha pirosabb nem volt még talán, s a pír mellett széles mosoly tündökölt ott, a két arcon. Mikor Mitrix s Alzeiron egymásra tekintettek, szemeik minden csillagnál szebben ragyogtak. Testük megborzongott, mintha hideg szél söpört volna végig a termen, pedig meleg volt odabenn, kellemes meleg. A színház alkalmazottjai gondoskodtak a fűtésről, hisz ifjú még a kikelet, s az esték hidegek. Nemsokára Mitrix teste-lelke is felhevült, nem fázott már, ugyanis egy forró, lángoló érzés ragadta magával, mely erősebb bármely eddiginél. Valahányszor Alzeironra tekintett, hősnőnknek torkán akadt a szó, arca kipirult, szemei felragyogtak, teste megborzongott. Ez szerelem, igen, ez csak szerelem lehet. De vajon a fiú is így érez?

Alzeiron meghökkentő módon választ is adott e kérdésre. Hiába hallgatott Mitrix, a fiú némán is értette minden szavát. Megragadta a leányt, két keze hátán pihent már. Nemsokára magához szorította őt határozottan, mégis gyöngéden. Ajkai lassan közeledtek Mitrix ajkaihoz. Ez lehet a nagy pillanat, igen, ez az első csók pillanata lesz, nem más. Mitrix behunyta tengerkék szemeit, s várta, hogy csók csattanjon végre, hogy szerelmük megpecsételődjék vele örökre. Meg is történt az. Hosszú, hosszú percekig járták a táncot Mitrix s Alzeiron ajkai egyaránt. Tűzvész pusztított szívük mélyén, mely lerombolta a mélyen rejlő, rideg jégvárakat odabenn.

– Szeretlek – szólt halkan Mitrix, mikor lelkének nagy fájdalmára vége szakadt a heves csókolózásnak.

– Én is szeretlek...mindig is...szerettelek – térdelt le Alzeiron a leány elé, mire Mitrix arca fülig pirult. Miféle meglepetés jöhet még? Kíváncsian várta már.

Folyt. köv.

1 Trisaliában évezredek óta olcsó tömegárut termelnek a különféle műhelyekben, mely utóbbiaknak méretei a mi világunkból s korunkból ismert gyáraknak felelnek meg, noha az ilderoniai emberek otthonában középkori eszközöket használnak az árucikkek gyártására.