A gyerekek nagyon elemükben érezték magukat. Az utolsó cseppig kiélveztek minden napot, a meséket és a nagy hancúrozásokat. Fergeteges tűzlabda meccseket játszottak: lányok a fiúk ellen, nagyobbak a kicsik ellen, felnőttek a gyerekek ellen. Csaga és Kul-Anni állandóan valami pajkosságon törték a fejüket, rendszerint túljárak a fiúk eszén. Azzal szórakoztak, hogy fehér haguri nyelven beszéltek, és nagyokat nevettek a  fiúkon akik egy kukkot sem értettek. Aztán Karra megelégelte a dolgot és megkérte Messzenézőt, hogy ugyan tanítsa meg őket is a fehérek dialektusára. Gyorstalpaló tanfolyam indult, s a két fiú hatalmas szorgalommal, rövid idő alatt elsajátította a hasonló, ám mégis különös nyelvet. Azonnal sikerült kifürkészniük a két kislány minden titkát, és nagyokat szórakoztak bosszús döbbenetükön, mikor azok rájöttek hogy a fiúk már mindent értenek.

A gyerekeknek szigorú program szerint folyt az életük. Bartos kemény szabályokat, nehéz feladatokat rótt rájuk, és minden nap sokat kellett tanulniuk. A fiúk egyre vadabbak lettek, állandóan verekedtek egymással, és minden percen rosszalkodtak. Bartos és Messzenéző napja nagyrészt azzal telt, hogy Karrát és Kevit rendszabályozták, fegyelmezték. A kislányok is megérték a pénzüket, mert folyton kitaláltak valami csintalanságot, bevonták a fiúkat is és a végére jó kis kalamajka keveredett. A büntetés persze nem maradt el, csakhogy a fiúk mindent magukra vállaltak, s a lányokat nehéz volt bármin is rajtakapni. Csaga volt a legravaszabb, mert ha Bartos mégis valami csalafintaságon érte, a kislány azonnal Messzenézőhőz szaladt és a karjaiban keresett menedéket. Mire Bartos utólérte, már a fehér gerrel kellett farkasszemet néznie, aki természetesen nem adta ki a kezeiből a kicsit, viszont megígérte hogy maga vonja felelősségre, a saját szabályai szerint. Ez úgy folyt le, hogy mikor már senki nem látta, Messzenéző alaposan leszidta a kislányt, aki bűnbánó arcot vágott, de szája szegletében ott bújkált a hamis kis mosoly. Pontosan tudta hogy Messzenéző sosem büntetné meg igazán. Odabújt a fehérhajúhoz, hízelgett neki és teljesen az ujja köré csavarta. Messzenéző nagyokat nevetett, rákacsintott, magához szorította a kicsit és eljátszadozott vele.

            De Messzenéző nem csak azért szerette Csagát mert ügyesen tudott hízelegni, és mert vér volt a véréből. Hanem mert Kul-Annin kívül, Csaga volt az egyetlen akinek nem voltak előitéletei a férfi mellére sütött jellel kapcsolatban. Egyszerűen nem törődött vele hogy a fehér ger áruló-e vagy sem, feltétel nélkül szerette, első pillanattól kezdve elfogadta olyannak amilyen, és egy percre sem akart tőle leszakadni. Csaga úgy követte Messzenézőt mint az árnyék, és mindent megjegyzett amit a fehérhajú mondott neki. Őszinte gyerek volt, amit gondolt azonnal ki is mondta. És mindemellett nagyon okos, megfontolt kislány is volt. Bár nem ő volt a legidősebb, volt benne valami ami tiszteletet ébresztett másokban, még a felnőttekben is. Nyugodtan rá lehetett bízni a legkissebbeket, mert a többi gyerek egyszerűen hallgatott rá, és megfogadta a tanácsait. Csaga afféle védőangyaluk volt, fogadatlan prókátor, aki folyton kitalált valami elmés magyarázatot a csínyekre és kihúzta őket a csávából. Bartos nagyokat szórakozott ezen, és Messzenézővel kitalálták hogy nehéz szituációk elé állítják a kislányt, csakhogy próbára tegyék éleslátását. És Csaga mindig jól teljesített, minden helyzetből frappánsan kivágta magát.

            Bartos és Messzenéző sokszor rettenetesen elfáradtak. Nem gondolták hogy a kölykök gondozása ennyi nehézséggel, soha meg nem szűnő odafigyeléssel jár. A nevelésen kívül vadászniuk, kereskedniük is kellett, és a napi betevőről gondoskodni. Emellett folyton figyelniük kellett az útirányt és a körülményeket, hogy nehogy valami veszedelembe szaladjanak. Ilyenkor nagy segítséget jelentett nekik Csaga, aki fontoskodva elvállalta hogy vigyáz a többiekre és féken tartja őket, amíg a felnőttek mással vannak elfoglalva.

            A napi edzésprogram részét képezték a navigációs tanulmányok, és a repülési ismeretek. A gyerekek beültek a siklókba és próbaköröket tettek a jugra körül. Bonyolult manővereket kellett gyakorolniuk. Azután a jugrát is vezetniük kellett. Szépen sorban beültek a pilótaülésbe, Bartos szigorú felügyelete alatt, és mindenféle problémákat, feladatokat kellett megoldaniuk. Eljátszották hogy a Szabadító egy kumla támadó hajó amely őket üldözi, s nekik el kell menekülniük, be kell csapniuk, vagy éppen le kell győzniük. A nap végére már nagyon fáradtak voltak, a legkissebbek akárhol, akármilyen pozicíóban képesek voltak elaludni, úgy kellett őket ölben ágyba vinni.

            Néhány hét elteltével furcsa, idegen naprendszerekbe érkeztek. Sürgősen húsra volt szükségük, így le kellett szállni valamilyen lakott bolygón és vadászni vagy kereskedni. Messzenéző megvizsgálta az összes számbajöhető planétát, és arra jutott hogy csak egyet-kettőt tudnak észrevétlenül megközelíteni, a többi erős kumla fennhatóság alatt állt. Izgatott lett a fehérhajú, mert a Rimtől lopott csillagtérkép szerint, mind fontos katonai bázisok voltak, és kacérkodott egy rajtaütés gondolatával. Bartosnak is viszketett a tenyere, de tudta hogy a kicsikkel szemben felelősségük van. Meghányták-vetették a dolgot és arra az elhatározásra jutottak, hogy egyszerre mind a ketten nem kockáztathatják hogy elkapják őket. A kicsiket biztonságba helyezték néhány eldugott, lakatlan bolygó takarásában, a jugrát láthatatlan üzemmódba állították és kinevezték Karrát főnöknek. Szigorúan a gyerekekre parancsoltak, hogy el ne mozduljanak a rejtekhelyről, amíg ők vissza nem térnek. Bartos és Messzenéző elvitték a Szabadítót, és úgy okoskodtak, hogy amíg Bartos beszerzi ami kell az egyik bolygón, addig Messzenéző körbekémlel a másikon, és kifigyeli hogy mennyire nehéz aláaknázni a kumla bázisokat. Ebben megegyeztek, s egy napot adtak maguknak az akcióra.

            A gyerekek egyedül maradtak, és Karra meg Kevi azon nyomban össze is verekedtek, mert Kevi nem bírt belenyugodni abba, hogy Bartos a bátyjára bízta a parancsnokságot. Nagy nehezen lehetett csak rendet teremteni közöttük, s Csaga szikrázó szemekkel lehordta őket a sárga földig. Legfőképpen Karrát fenyegette meg, hogy ha már egyszer ő lett a parancsnok, viselkedjen is rangjához méltóan. A fiúk szégyenlősen behúzták a nyakukat, és Kul-Anni mellé somfordáltak, hogy segítsenek neki a radar figyelésében és a hajónapló vezetésében. Lustálkodva lézengtek, és Kevin kívül senkinek sem volt kedve tűzlabdázni. A jugra békésen lebegett a két kopasz, halott bolygó között. Amerre a szem ellátott nem volt semmi, csak lakatlan naprendszerek, élettelen planéták, és végtelen aszteroidamezők. Karra a radart figyelte de csakhamar beleálmosodott. Semmi nem mozdult, egyetlen veszélyes meteorit sem tartott feléjük. Kicsit bánta is hogy nem kell káprázatos elhárító manővereket bemutatnia, vagy megvédenie a kis csapatot valamiféle komoly veszélytől. Ahogy erről álmodozott hirtelen meghallott egy halk kis pittyegő hangot. A szenzorok jelezték hogy valami mozgás támadt az űrben. Rászegezte a szemét a radarra és lélegzetvisszafojtva figyelt. A másodpercek óráknak tűntek és a pittyegés erősödött. Hamarosan beúszott a radar képernyőjére az a bizonyos valami. Hajó volt, és feléjük közeledett. Abból az irányból jött ahol a kumla világok elterültek, s a semmi felé tartott. Ha így tarja az iramot, pár percen belül eléri és le is hagyja őket. Karra nagyot kurjantott, s kölykök összeszaladtak. Rémülten néztek össze. Most mi legyen? Mi van ha kumla hajó és beméri őket?

- Ez nem kumla gép. Azok sosem járnak egyedül, hanem flottában. Azonkívűl láthatatlanok vagyunk. Csak szépen lapuljunk, és akkor nem vesznek észre. – mondta Karra.

            Okosan beszélt, és a többiek kicsit megnyugodtak. Karra hidegvérrel ellenőrizte a fegyvereiket, utasításokat adott a hajónak hogy kapcsolja le a fűtést, nehogy a másik gép hőérzékelői kiszúrják őket. Mindenre gondolt. Azután nem maradt más semmi, csak az hogy várjanak. Lassan vánszorgott az idő, és minden másodperccel egyre türelmetlenebbek lettek. Azután végre közelebb jött az a másik. Nem gyorsított és nem is lassított. Haladt a maga iramában. „Hová megy ez?”, gondolták egyszerre a gyerekek. Aztán egyszercsak nagyon közel ért és már szabad szemmel is megláthatták. Egyszerre kiáltottak fel a meglepetéstől, mert az a másik hajó is egy jugra volt. Szinte lebénultak a döbbenettől. Elsőnek Karra jött magához, és azonnal a kommunikációs panelt kezdte nyomogatni. Kul-Anni odaugrott és lefogta a kezét.

-          Várj! Mi van ha ez valami csapda?

-          Miért, érzel valamit?

-          Nem...de pont ez a furcsa benne. Hogy nem érzek semmit.

-          Akkor nincs semmi veszítenivalónk.

-          De azért mégis. Előszőr próbáljunk meg gondolatban rájuk szólni. Hiszen közel vannak, meg kell hallaniuk.

-          Igen, Kul-Anninak igaza van. – vetette közbe Csaga.

Akkor elkezdtek mindannyian erősen koncentrálni, és gondolataikkal a másik hajót bombázni. Nem kaptak semmi választ. Még erősebben próbálták, egészen megfeszültek bele, de mintha a kőnek beszéltek volna.

-          Kul-Anni, mit érzel? – fordultak egyszerre a kicsihez.

-          Jaj, nem tudom, nem tudom. Olyan furcsa, mintha lenne rajta valaki, egy erős tudat, tele kíváncsisággal, de valahogy nem olyan mint mi... Mikor benneteket érzékeltelek, egyből tudtam hogy kik vagytok, mik vagytok. Hogy hagurik vagytok. De ezt itt nem is láttam előre, és most sem tudok beljebb hatolni az elméjébe. Mintha valamilyen páncél fedné.

-          De azt mondod intelligens?

-          Igen.

-          És ha maga a jugra az amit érzel? Képzeljétek el, lenne még egy jugránk! – lelkendezett Csaga.

Tanácstalanul bámultak, és a másik hajó lassacskán már lehagyta őket. Karra nem bírt tovább uralkodni magán, kapcsolatba lépett. Minden frekvencián elküldte a haguri köszöntést: „Hega-te!” Továbbra sem jött semmi válasz. Karra egészen nekitüzesedett az izgalomtól, s egyszerre elvesztette a fejét. Kikapcsolta a láthatatlan páncélt és megmutatta magukat az ismeretlen jugrának. Még hangosabban kiáltozta, küldözgette a köszöntést. De a furcsa, néma hajó már el is hagyta őket, és nem fordult hátra. Sőt, még mintha kicsit gyorsított is volna.

-          Ó, te jó ég, de hát miért nem válaszol? – dohogott Karra.

-          Ez nagyon gyanús. Hagyjuk inkább a csudába, kapcsold le a frekvenciákat. – mondta Kul-Anni.

-          De az is lehet hogy elromlott a kommunikációs egysége. Nem hallott és nem is látott minket. – vetette közbe Kevi

-          Utána megyünk, eldöntöttem. – mondta Karra.

Kul-Anni felfortyant.

-          Azt nem teheted! Bartos azt mondta hogy nem szabad innen elmozdulnunk.

-          De most én vagyok a parancsnok. És vészhelyzet van!

-          Miféle vészhelyzet? Mi nem vagyunk veszélyben!

-          De azon a másik hajón lehet hogy sebesültek is vannak!

-          Akkor érzékeltem volna őket.

-          Lehet hogy hibernált hagurik vannak odaát. Azokat meg nem érzékelheted. Te sem tudhatsz mindent.

Azzal Karra már be is indította a hajtóműveket és az idegen jugra után iramodott. Kul-Anni szívébe most már befészkelte magát a félelem. Még próbálkozott hogy Bartos parancsa így meg úgy, de a fiúk teljesen lázba jöttek és megbolondultak. Csaga pedig tanácstalan volt, őt is rettenetesen izgatta a rejtélyes hajó, de úgy félt Bartostól és Messzenézőtől mint a tűztől. És azért az nagy dolog volt hogy elhagyták a rejteküket és ilyen könnyen megmutatkoztak.

-          Legalább a láthatatlan páncélt vond fel – kiáltott Karrára Kul-Anni.

A fiú ezt megtette, de másban már nem volt hajlandó hallgatni rá. Eszeveszetten üldözte a hajót. Az egyre csak gyorsított és egyre beljebb keveredtek az aszteroidák és különös, néma bolygók labirintusába. Már jó fél órája tartott az üldözés amikor a másik egyszercsak lelassított, majd véglegesen megállt. Egy közepes méretű bolygó előtt lebegett, és a gyerekek egészen közel nyomultak hozzá. A planéta rózsaszínes ködbe burkolózott, és az ismeretlen jugra fogta magát, beleugrott a különös atmoszférába, és eltűnt a szemük elől. Döbbent csend ereszkedett rájuk. Érezték hogy itt valami nem stimmel. Már így is túl messzire eljöttek, és Kul-Anni nyöszörögni kezdett hogy forduljanak vissza. Veszélyt szimatolt.

- Érzel-e valamit a bolygón?

- Innen nem. Ahhoz le kellene szállni. De ez az egész bolygó olyan furcsa. Félek tőle.

Karra gondolkozott. Aztán kiküldött egy kicsi szondát. A szonda megjárta magát a különös rózsaszín gázokban és visszaküldte az adatokat: víz és jég. Nagyon vékony, áttetsző jégréteg.

-Ez egy Maia! Tes istenre, egy igazi Maia! Megtaláltuk!

A fiúk kiabáltak és örömükben össze-vissza szaladgáltak. Kul-Anni bénult aggyal figyelte őket, és valamiért nem akarta elhinni hogy mindez ilyen egyszerű lehet. Csaga is óvatos volt. A következő javaslattal állt elő:

- Rendben, akkor most forduljunk vissza, és szóljunk Bartoséknak. Majd ők megmondják hogy mi legyen.

- Nem! Meg kell bizonyosodnunk. Mi van ha nem találunk ide másodjára? Kevi meg én lemegyünk egy siklóval, szétnézünk, s egy óra múlva visszajövünk.

- Nem tehetitek! Bartos világosan megmondta, hogy...

- Eh, hagyjál már Bartossal!

Karra Kul-Anniba fojtotta a szót. Hanyatt lökte, csak úgy mint játék közben szokás, és mire a kislány feleszmélt, már a siklóba ugrottak mind a ketten és elsüvítettek a jugráról. Csaga kétségbeesetten toporgott, és rákiáltott Kul-Annira:

-          Állítsd meg őket! Tudod, ahogy te szoktad. Hipnotizáld, kényszerítsd őket! Csináld gyorsan!

Kul-Anni koncentrálni kezdett, de valami zavart érzett. Valami blokkolta a tudatát. Egszerűen nem volt képes a gondolatait, az akaratát rájuk vetítetni. Mintha a bolygó maga akadályozta volna. S ahogy távolodtak a fiúk, egyre kissebbnek, egyre gyengébbnek érezte őket. Ijedten intette Csagának hogy nem megy. A fehérhajú kislány akkor a mikrofonhoz ugrott és a fiúkra szólt:

-          Gyertek vissza!

-          Nem te vagy a főnök Csaga. Nyughassatok már, minden rendben lesz.

-          Egy óra múlva ne felejtsétek el!

-          Persze hogy nem. Egy óra múlva.

Azzal a kapcsolat meg is szakadt, mert a sikló eltűnt a rózsaszín ködben. A lányok rémülten néztek össze, és reszketve bámulták az álmosítóan hömpölygő gázokat. Nem szóltak, csak ültek mereven, mozdulatlanul és várták hogy teljen el az egy óra. Letelt. Aztán még egy. És még egy. Csaga kétségbeesetten pislogott hol Kul-Annira, hol a radarra. Nem érkezett semmilyen életjel. És mindketten tudták már hogy baj van. Nagy baj.