Zúgó-búgó fejjel térek magamhoz. Felülök, hátam mögé nyomok egy nagy párnát, majd megkapaszkodom a bársonyos ágytakaróban. Hiába ülök mozdulatlanul, olyan érzésem van, mintha forogna alattam az egész ágy. Hirtelen Claytonnal találom szembe magam. 

- Olyan a szemed, mint egy farkasnak – mondom halkan, miközben azt a vakító, világító szempárt nézem. Te jó ég, ebbe bele lehet halni… 

- Jól vagy? – kérdi rekedten. Hangjából esélytelen megsaccolni, hogy éppen milyen kedve van.

- Tisztában vagy vele, hogy Rick barátod elmeháborodott? – érdeklődőm. - Már értem, hogy miért tartájtok itt a háznál, biztos nincs hova mennie… de szerintem kezeltetni kéne. 

- Sok hibája van, de nem bolond. 

- Nem? Hallottad már a meséit? 

- Hallottam – mondja halál nyugodtan. – Nem hazudott neked. 

- Te is hülye vagy, oké. 

- Akkor se lenne hihetőbb, ha az én számból is hallanád, tudom. Majd megemészted idővel… vagy sem, ez a te bajod már. 

- Apa leszel – vetem oda neki. – Ez meg a te bajod. 

- Ahogy megláttalak, tudtam, hogy csak bajt hozol a fejemre – mondja fejcsóválva.

- Tessék? Szerintem nem a te testedben növekszik valami… 

- Ez igaz, elismerem. De ahogy a te életed sem lesz ugyanaz már, úgy az enyém sem. Engem például kitagad a családom, arról meg aztán fogalmam sincs, hogy a gyerekkel mit tesznek, az biztos, hogy maguknak akarják majd. Neked van esélyed visszamenni a régi az életedhez, de nekem nem lesz hová mennem. 

- Szerinted odaadnám a gyerekem nekik? – kiáltok rá. – Normális vagy?!

- Rick szerint nem akarod megtartani. 

- Még nem döntöttem el! – csattanok fel ismét. – Én vagyok az anyja, az én döntésem! 

- Bocsáss meg. 

- Felborult az életem teljesen, aztán ide jövök segítségért, erre valami tündérmesét nyomtok az arcomba… Aztán a következő pillanatban már ott tartunk, hogy elveszitek tőlem a még meg sem született gyerekemet! Miféle átkozott bolondok vagytok ti? 

A férfi szótlanul figyel, addig bűvöl szemeivel, míg le nem nyugszom végre. Amikor már zihálás nélkül is kapok levegőt, az ölembe fektet egy hatalmas könyvet. Soha életemben nem láttam még ekkorát, ahogy megérintem a sötét borítót, rájövök, hogy ez igazi bőr. Felnyitom, majd ámulva nézem a benne lévő képeket és írásokat. Régi, megtépázott papírok néznek velem szemben, a többség olyan nyelven íródott, amit nem is értek, azt azonban még sikerül kivennem így is belőlük, hogy a két bolond fickó sztoriját próbálják alátámasztani. Orvosi papírokat is találok, melyek szerint ilyen farkasember szerzetekkel kísérleteztek, de még ezek az orvosok is úgy döntöttek inkább, hogy eltitkolják ezt az emberiség elől. Egy kisebb könyvet is a kezembe helyez, amolyan fotóalbumnak tűnik. Néhány lapon csak neveket vannak, kicsit odébb lapozva pedig már fotókat is láthatok. Az egyik oldalon emberi arc, a másikon farkasról készült kép található. 

- Ők a családom – szólal meg végre. – Némelyikről már emberi és állati alakban is készülhetett kép. Láthatod, hogy milyen régre nyúlik vissza a történelmünk. Az azonban nem változik, hogy minden generáció titkolja és takargatja ezt a képességet. Ha kiderülne, azonnal kivégeznének minket. 

- Ez komolyan igaz? – kérdem hitetlenkedve. – Nem lehet igaz… biztos csak szórakoztok velem! 

- Nem tennék ilyet. 

- Szóval akkor… te képes vagy átváltozni farkassá – jelentem ki. – Éjszaka? Mint a filmekben? Vagy teliholdkor? 

- Minden éjszaka képesek vagyunk átváltozni. Ha álomba merülünk, akkor átváltozunk. 

- Ezért nem aludtál el nálam? 

- Igen… három-négy napig kibírom alvás és átváltozás nélkül, utána viszont elájulok és megtörténik a dolog, akkor is, ha nem akarom. 

- Ez úgy hangzik, mintha nem akarnád. 

- Szeretnék én is normális lenni, tudod? Normális életet élni. 

- Normálisat? Ugyan mi abban a jó? 

- Szerethetsz és szerethetnek szabadon… nem kéne attól tartanom, hogy valaki megsérül miattam. 

- Ez nem a farkasléten múlik, Clayton – tájékoztatom. – Tegyük fel, hogy megharapsz… átváltozok farkassá? 

- Nem! – mondja sértődötten. – Ez az ostobaság a filmekben és a könyvekben működik csak… a valóságban nincs ilyen. Vagy így születsz, vagy nem. 

- Oké, világos – törődőm bele. - Szóval te voltál az a fekete farkas? 

- Igen – mondja. – Sajnálom, ha rád ijesztettem. 

- Emlékszel rá? Mármint amikor átváltozol akkor… akkor is te vagy? 

- Nagyjából emlékszem, de máshogy. Inkább szagok maradnak meg, mint képek. Az állatok máshogy látnak és máshogy dolgozik az agyuk. Azt viszont tudom, hogy te voltál ott akkor este velem. 

- De nem öltél meg. 

- Nem, soha nem ölnék meg embert – jelenti ki. - Illetve mindig attól rettegek, hogy egyszer megteszem… Ezért van itt Rick, vigyáz rá, hogy minden rendben legyen. 

- Őt hogyhogy beavattad ebbe az egészbe? 

- Oh, mindig is tudott erről – legyint, végre kicsit felszabadultabban. – Rick is farkas, csak nem képes átváltozni. A dédapja volt az utolsó, aki még képes volt rá… 

- Akkor ő ezért néz fel ennyire a családodra? Mert ti valamiféle tiszta vérvonal vagytok és ő is erre vágyna? 

- Igen, mindig azt mondja, hogy bárcsak cserélhetne velem. Bárcsak farkasként szaladhatna az erőben, de igazából nem tudja, hogy mekkora teher így az élet. 

- A gyerekem… ő sem fog átváltozni?

- Nem hiszem. 

- Nem hiszed? 

- Attól függ, hogy mennyire erős a vérvonala… azt tudom, hogy az enyém az, a tiedről azonban sejtelmem sincs. 

- Én ember vagyok. 

- Nem vagyok ebben olyan biztos… - tiltakozik. 

- Ezt meg hogy értsem? 

- Noha egy farkas képes embert is teherbe ejteni, mégis az az érzésem, hogy most nem erről van szó.

- Ezt mégis mi a francra alapozod? – akadok ki. 

- Volt egy kis időm gondolkodni és sok minden értelmet nyerne azzal, ha benned is lenne gén. Például az, hogy miért vonzódtunk annyira esztelen módon egymáshoz, vagy hogy miért éreztél arra késztetést újra és újra, hogy visszatérj a birtokra – mondja komoly arccal. – Ráadásul nézz csak magadra… olyan vékony vagy, mégis hogy lehetnél képes teherbe esni? Ha jól sejtem, évek óta kínzod és éhezteted magad… egy farkas azonban sokkal erősebb, mint egy egyszerű ember. 

- Neeeem…. ez teljesen kizárt! Én tuti, hogy csak ember vagyok!

- Elisa, megvan rá az esély! – biztosít határozott hangon.

- Kizárt! – pattanok fel az ágyról. – Ezt már végképp nem adod be nekem! 

- Mit tudsz az őseidről? Soha nem hallottál egyiktől sem ilyen meséket? 

- Nem! Az én családomban senki nem volt bolond! 

- Mi értelme lenne hazudnom neked erről? Kiteregettem neked a családom titkát, hidd el, igazat mondok. Így áll össze a kép! 

- Ez undorító… 

Hasamhoz kapok, majd nyelek egy nagyot, hátha bennem marad mégiscsak a felfelé törekvő gyomorsav. Még soha nem küzdöttem a hányás ellen, de ennek is eljött az ideje. Teszek pár tétova lépést Clayton szobájában, közben félve nézek a falakat és ajtókat borító hatalmas karmolásnyomokra. Miféle szörny képes ilyet tenni… kicsoda vagy micsoda növekszik a méhemben? 

- Mit fogsz tenni a gyerekkel? – kérdi a farkas.

- Ahogy nézem, nem sok választási lehetőségem van, Clayton! – mondom mogorván. – Kinyomom magamból aztán a családod elragadja és valahogy felneveli… 

- Te vagy az anyja, részese lehetsz az életének! 

- A kis sztorid alapján nem ez az érzésem támadt… 

- El fog fogadni a falka, csak időt kell nekik hagyni – mondja határozottan. – Nem is rád lesznek mérgesek, hanem rám. Én szegtem meg a családi törvényt, nem te. 

- De rám fognak korcs, félszemű kutyaként tekinteni – nyögöm csalódottan. – Az apád eddig csodált… alig tudtam lemosni a kézfejemről csókját. 

- Látod, máris jó ponttal indulsz nála a tánc miatt!

- Kirúgtak. 

- Oh… hát akkor… 

Elkeseredetten huppanok vissza Clayton mellé, sóhajtva süppedek bele a puha ágyba. Úgy érzem, kikészítenek ezek az állandóan gyötrő gondolatok. 

Ösztönösen a férfi keze után nyúlok, majd arcomhoz húzom. Kézfejéhez simulok, szőrszálai huncutul csiklandozni kezdik orromat. 

- Nem véletlen találkoztunk, Elisa – töri meg a csendet. – Ahogy az sem véletlen, hogy nem tudtam ellenállni neked, pedig próbátam. 

- Persze… hisz mindketten szép emberek vagyunk! – mondom vigyorogva. – Főleg én… 

- Nem csak erről van szó… 

- Jó, inkább ne menjünk bele abba, hogy a titkos farkasgénjeink hogyan hoztak minket össze… Erről egyszerűen hallani sem akarok, jó? Enélkül is elég nehéz megemésztenem!

- Figyelj csak, vannak még élő rokonaid? 

- Csak a mamám, miért? 

- Érdemes lenne elbeszélgetned vele erről, hátha kiderül, hogy tud erről a dologról… 

- Kizárt! – tiltakozom. – A mamám nagyon földhöz ragadt és egyszerű ember… semmi ilyen hókuszpókuszban nem hisz! Már attól elvinné a szívbaj, ha ilyen ostobaságot kérdeznék!

- Lehet, hogy sokkal többet tud erről, mint azt te hinnéd… - mondja sejtelmesen. – Megérne egy próbát, nem? 

- Nem is tudom – vonakodok. - Jó… akkor vigyél el hozzá, jó? De te nem jöhetsz be!

- Rendben – bólint. – Akkor most kocsival megyünk, jó? 

- Hála a jó égnek!