Sóhajtva nyitok be az öltözőbe. A fogason lógó ruhák közt kezdek matatni, majd végre kezem közé kerül az almazöld szerkó, gyorsan magamra cibálom. Hirtelen olyan éhség kerít hatalmába, hogy megszédülök, sőt pár pillanatra még az egyensúlyomat is elveszítem. Ritkán, de azért elő szokott fordulni ilyesmi, amikor már nagyon kivagyok. Bekapok egy szőlőcukrot, csak hogy adjak egy pofont a vércukorszintemnek, majd kontyba formázom hajkoronámat. Felragasztom az ezüstösen csillogó műszempilláimat, majd kikenem számat a piros rúzzsal. Valószínűleg egy hadseregnek is elég lenne – na, nem mintha szükségük lenne rá - az a mennyiségű szemhéj- és arcpúder, amit arcomra nyomatok, de sajnos a színpad megköveteli az erős, messziről is látható sminket. 

Mikor felreppen a függöny, minden idegesség kiszáll a testemből. Már nem érdekel, hogy hazudok az egyetlen élő rokonomnak, ahogy az sem érdekel, hogy az éhség marja a gyomorfalam. Ilyenkor semmi sem számít. Csak az a lényeg, hogy csillogjak a színpadon, hogy én legyek a legfényesebb dolog, amit a közönség ma este lát. Azt akarom, hogy úgy menjenek haza a férfiak, hogy rólam fantáziálnak, a nők pedig érezzék mind azt, hogy olyanok akarnak lenni, amilyen én vagyok. Ilyenkor csak a tökéletességet látják belőlem, hiszen amikor itt fent vagyok, hibátlan vagyok. 

Két másik lány közt kezdem meg táncomat, mozdulataink teljes összhangban történnek, feszesen tartjuk magunkat. A fehér ruhás lányok kicsit hátrébb sodródnak, míg én a színpad eleje felé indulok. Kecses fordulatokkal haladok előre, kezemet s lábamat közben végig úgy tartom, ahogy a nagykönyvben írják. Mikor a szélhez érek, szépen sorjában végignézek a közönségen. Amíg csak ellátok, felveszem velük a szemkontaktust, majd egyszer csak megakad a szemem valami egészen sötéten. Ott a jobb szélén ül ő, teljesen feketében, arca alig látszik a tompa fényekben. Biztos direkt ült oda, hiszen azt a helyet mindenki utálja, olyan zord és messzi. Talán nem is ő az, nem lehet ifj. Phelan, biztos csak képzelem! Mégis mit keresne itt az a mogorva pasas? De, pedig más nem lehet. 

A következő pillanatban megtörténik az, ami eddig soha, rosszul lépek és olyannyira megfeszül bokám, hogy megbotlom, s majdnem elesem. Itt, mindenki előtt! Az én drága közönségem előtt… 

Balra billenek ki, csak úgy tudom megállítani testem, ha telitalppal érkezem meg a padlóra. Lábujjaimmal szorosan belekapaszkodok a talajba, de hiába próbálok megmozdulni, kővé dermedek. Itt állok és csak annyira vagyok képes, hogy bambán bámuljam a velem szemben ülő nőt. A vöröshajú hárpia férje füléhez hajol, majd belesúg valamit egy rosszalló pillantás kíséretében. A két másik táncos mellém fut, majd rögtönzött mozdulatokkal próbálnak visszarázni a darabba. Végre megmozdulnak lábaim, valahogy sikerül felvennem a két lány koreográfiáját, aztán levonulunk a színpadról. A zene fokozatosan halkul el mögöttünk.

- Ez meg mi a búbánat volt?! – kérdi az igazgató, miközben elkapja karomat és kegyetlenül megrángat. – Mit képzelsz te? 

- Én… - habogom zavartan. – Én csak… 

- Te mi? Te idióta liba! – üvölti, majd mindkét kezével megragadja vállaimat, s a falnak taszít. – Ki vagy rúgva! Többet ne is lássalak a színházamban! Hol van Monica? Neki kell letáncolnia a darab végét! 

Hátamat a falon csúsztatva huppanok fenékkel a padlóra. Egy ideig elücsörgöm a sötét sarokban, aztán muszáj összekapnom magam. Az öltöző felé vezető úton végig azt hallom, ahogy a többi lány rólam beszél. Mind örül, hogy végre kikerülök a képből, hiszen én voltam a legnagyobb ellenfelük mindig is. Egyikük sem tudott volna letáncolni engem, soha. Áldják az eget, hogy leégtem, szerintük megérdemeltem már. 

- Takarodj Prima, takarodj! – röhögik a hiénák. – Fuss anyucihoz, te bukott angyal! 

*

Végre eljött az a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, hogy öngyilkos akarok lenni. Igen, véget akarok vetni ennek a szar életnek végre. Nem csak a mai nap eseményei vezetettek ide, mint például hogy hazudtam mamának, aztán pedig az előadást, sőt az egész karrieremet is elbuktam… hanem az egész eddigi életem. Mindig is egy katasztrófa voltam, pedig szegény mama próbált helyesen felnevelni. Ő nem is tudja, hogy miket tettem magammal az évek során. Nem tudja a sok hánytatást meg a vágásokat, amiket a testemen ejtettem. Egyszerűen amióta csak az eszemet tudom, szükségem van a fájdalomra. Így érzem, hogy élek… ha nem fáj semmi, akkor nincs is mit éreznem. Ha pedig nem érzek, akár halott is lehetnék. 

A taxis először nem akar az általam kért címre elvinni, de egy kis plusz pénz megsuhantatása után azért beleegyezik, még ha nem is örömében. Mikor a Phelan birtokra érünk, már javában éjszaka van. Itt pedig olyan sötét minden az erdő miatt, hogy még annak is hátborzongató lenne ez a hely, aki nem tud a farkasokról. A sofőr kirak, majd azonnal el is illan. Nem szándékozok a ház közelébe se menni, igazság szerint teljesen más cél lebeg a szemem előtt. Megkerülök a csodás otthont, majd a jó öreg istálló felé indulok. Folyamatosan nézek körbe és körbe, eleinte csak remélem, hogy nem vagyok egyedül, később azonban már biztosan érzem, hogy a közelből figyel egy szempár. Mikor már eleget gyalogolok, leheveredek a tökéletes fűre. Még a fű, sőt még a kavicsok is tökéletesek ezen a helyen. Egy magamfajta fel sem foghatja, hogy hogyan élnek ezek az emberek az ilyen palotákban. Ők vajon boldogabbak, mint én? 

Törökülésben ülök, csöndesen nézem a fekete farkast. Tétova lépéseket tesz felém, látszik rajta, hogy nem tudja eldönteni, mik lehetnek a szándékaim. Gyanakodva közeledik, próbálja felmérni a helyzetet. Végül elég bátorságot vagy inkább kíváncsiságot gyűjt ahhoz, hogy elém álljon. Így ültömben látszik csak igazán, hogy mekkora teremtés valóban.  Olyan csodálatos látvány, ahogy a fekete szőrén megcsillan a hold fénye. Azok a szemek pedig… ó, ha beszélni tudnának! 

- Gyere közelebb – mondom neki halkan. – Ne félj, én nem foglak bántani. 

Az állat mintha csak megértené, közelebb jön. Kinyújtom felé jobb karomat, ő pedig megszaglássza ujjaimat. Remegő kézzel hagyom, hogy az állat feltérképezzen, de minél közelebb jön, annál inkább eltörpülök mellette. Szája felé nyúlok, mire ő kidugja érdes nyelvét. Ujjam végével megérintem agyarát, azonnal végigfut hátamon a hideg. Addig-addig barátkozunk, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy egész kézfejem a szájában van. Kicsit elfordítom a szóban forgó végtagom, majd csuklómat fogaihoz préselem. 

- Szép farkas, jó farkas… - mondom. – Gyerünk, egyél meg! Kérlek, légy jó és egyél meg! 

A farkas ezt már nem érti, ahelyett, hogy megharapna és széttépne egy pillanat alatt, békésen tűri, hogy szájában matassak. Hiába mozgatom kezemet, hiába nyomom nyelvéhez magamat, ő az istenért sem akar megkóstolni. 

- Milyen farkas vagy te?! Rossz farkas! – kiáltok rá, de ő csak néz szúrós szemeivel. – Gyerünk már! Biztos nem ettél még balerinát! 

Mikor odáig fajulok, hogy már üvöltve kérlelem az állatot, hogy vegye el az életem, megjelenik Rick. Eszét vesztve kezd rohanni felénk, miközben kezében egy fegyvert tart. Kicsit közelebb érve, a farkasra szegezi azt. Áll dermedten a történések előtt, de hosszú percek elteltével sem képes meghúzni a ravaszt… 

- Ne! – kiáltok fel, majd a fegyveres férfi felé fordulok feltett kezekkel. – Nem bántott! Tedd le a fegyvert, Rick! 

A hatalmas állat megriad a puska láttán, szélsebesen a fák közé veti magát. Rick végre leereszti a fegyvert, majd karomnál fogva felhúz a földről. Csöndben indulunk el, remegő térdeimmel csak bizonytalan léptekkel tudok vele tartani. Mikor a hátsó bejárathoz érünk, elfog valamiféle rossz előérzet. Ez az érzés néha felüti fejét az emberben, s jól gyomron vágja. Aztán ha még ilyenkor sem térünk magunkhoz, egy újabb csapást kaphatunk. 

Egyenesen Rick szobájába megyünk, gyorsan kényelembe helyezem magamat a már ismerős ágyon. Békésen nézem a tajtékzó megmentőt, majd mikor a férfi kissé lenyugszik, egy pohár vizet nyom markomba. Tanácstalanul nézek a pohár fenekére. 

- Te megőrültél? – kérdi rekedten. – Elment az eszed, vagy mi?!

- Nem ismerjük egymást, nem tartozom neked magyarázattal – közlöm vele kimérten, hercegnősen.

- Tényleg? Miket nem mondasz… Azt hiszem van közöm ahhoz, hogy mit keresel a Phelan birtokon éjszaka! Szóval… áruld el szépen, hogy mi hozott ide és mit kerestél egyedül kint a sötétben!

- Meg akartam ölni magam – jelentem ki halkan. 

- Mi van? – hökken meg. - Mégis hogy? Itt a birtokon? 

- Én…

- Jesszusom… te direkt a farkast kerested? – kérdi, közben hátrébb lép egyet. Döbbenetét meg sem próbálja leplezni – Te teljesen bolond vagy! Mégis kinek jut ilyen eszébe? 

- Én csak… nem mindegy neked?! 

- Nem! Képzeld, hogy nem! Bemocskoltad volna a barátom nevét, ha itt tép szét egy farkas! Idecsődültek volna a rendőrök… nem gondoltad végig a következményeket, igaz? 

- Hát nem… - vonom meg vállam. – Bevallom, hogy nem gondoltam végig! Hirtelen csapott belém az érzés, hogy nem akarok élni, érted? De gyáva voltam, hogy felvágjam az ereimet! Igen, ez van… egy gyáva alak vagyok, aki hazudik és másnak adja ki magát! Erről szól az életem, nem érted? Azt akarom, hogy legyen már vége! 

- És úgy gondoltad, hogy ehhez a legjobb út egy farkas? Egy ártatlan állat, akit ezért kilőttek volna? 

- Én nem akartam a farkast bántani – szögezem le. – De nem értem, hogy miért nem bántott… azt hittem ezek vadállatok! 

- Az állatok sokszor értelmesebbek, mint az emberek – mondja, majd nyomatékosan rám mutat. - Nem ölnek kedvtelésből. 

- Nekem még ez sem jön össze – hitetlenkedem. – Egy egyszerű végjáték is olyan nagy kérés lenne?!

- Mi borított ki ennyire? – kérdi lágy hangon. – Mi történik veled, kislány? 

- Utálom az életem – jelentem ki. – Ennél a halál is jobb lenne. 

- Mi olyan rossz az életedben? Sikeres táncos vagy, nagyjából egészséges is vagy. Lehetőséged van egy normális, hétköznapi életet élni… Úgy alakíthatod a sorsod, ahogy csak akarod. 

- Nem! Nekem semmi nem kell, ami hétköznapi! Hát nem érted? Én nem akarok halovány fény lenni csak! Pont az a problémám, hogy el akarnak törölni! 

- Szóval mi borított ki ennyire? – kérdi ismét. 

- Kirúgtak a társulattól – mondom elcsukló hangon. – Elrontottam az egész előadást… vége a karrieremnek, vége mindennek. 

- Nem csak ebből áll az élet, ezt ennyi idősen már meg kéne értened! – oktat ki. – Ha valami nem jön össze, akkor találsz egy új célt… 

- Nekem megvolt a célom, csak éppen nem volt elég éhes hozzá a farkasom. 

Rick a hajába túr, majd nagyot sóhajt. Fejét csóválgatva nézi szemeimet, közben értelmezhetetlen hangokat ad ki. Hosszas gondolkodás után úgy dönt, hogy az éjjelből maradt pár órácskát a házban tölthetem, de erről senki más nem tudhat. Mikor finoman rákérdezek, hogy mégis mi van Clay-el, csak annyi választ kapok, hogy ő különösképpen nem tudhat arról, hogy itt tartózkodom. Sőt, kifejezetten javasolja, hogy többet ne is kerüljek a pasas szeme elé, jobb lesz így mindenkinek. Hálótársam elfoglalja a kanapét, nyögdécselve próbál elhelyezkedni. Lágy, doromboló hangon szólítom magamhoz, ám nem is figyel rám. Ekkor muszáj bevetnem a síró üzemmódot, s ezzel el is érem célom. Elfészkelem magam a hatalmas ágyban, Rick félénken kuporog be mellém, próbál a lehető legmesszebb feküdni tőlem, s még csak véletlenül sem hozzám érni. 

- Hallod ezt? – kérdi. 

- Mit? A vonyítást? 

- Igen – bólint. 

- Rengeteg farkas lehet a közelben – állapítom meg. – Soha nem hallottam még ilyesmiről… azt hittem csak az erdő mélyén élnek. 

- Rengeteg dolgot nem tudsz, Elisa – mondja sejtelmesen. – Ez egy veszélyes hely, nem szabad kint lenni éjjel. Remélem egy életre megjegyezted te is!

- Már csak az érdekelne, hogy te mit csináltál kint. 

- Hallottam, hogy bajban vagy – állítja. 

- Kizárt! Nem voltam olyan hangos… 

- Elég annyit tudnod, hogy én azért vagyok itt, hogy ne történhessen semmi baj. 

- Ez meg mit jelent?

- Pont elég ennyit tudnod! Így se kéne semmit mondanom neked! Aludj már végre!

Hiába hunyom le szemem, képtelen vagyok kizárni elmémből a távolban egymással kommunikáló farkasok hangját. Akárhányszor felszólal egy újabb üvöltés, tetőtől talpig kiráz a hideg, és biztosan megáll pár pillanatra bennem az ütő. 

Nem foglalkozom vele, hogy tolakodó vagy sem, Rick keze után nyúlok, majd szorosan átkulcsolom ujjaimmal. A férfi némán, de egész testben megfeszülten tűri az érintést.