- Nem, nem, nem… - lihegi az igazgató. – Ez meg mi?! Mégis mit képzelsz te magadról?!

- Elestem – mondom vállamat megvonva. – Nem nagy ügy. 

- Nem nagy ügy?! Láttad már a lábaidat mostanában, aranyom? Lógnak rajta a húscafatok! Mégis mit képzeltél, amikor így akartál színpadra állni?!

- Majd lealapozom és húzok egy harisnyát rá – mondom könnyedén.

- És az miben fog segíteni?! Eszednél vagy te? – tajtékozza. – Takarodj a szemem elől! 

- Enyém a főszerep – emlékeztetem felvont szemöldökkel. – Ez pedig csak egy kis karcolás… 

- Tudod aranyom a színpadi fényeknél egy kis karcolás is tömegbalesetnek néz ki! Most pedig el innen, majd beugrik helyetted az a másik… hogy is hívják?! Az a széles csípőjű kis szuka! 

- Carmen? – kérdem immár én is emelt hangon. - Ő még csak spiccelni sem tud!

- Te pedig járni nem tudsz, ahogy azt a mellékelt ábra is igazolja! Tipli van! 

 

A férfi mellkasához vágom törölközőmet, majd lerohanok a színpadról. A lépcsőn álló táncosok gúnyos mosollyal mérnek végig, én pedig cserébe lesodrom őket lefele menet. A háromból sajnos csak egyiknek sikerül végzetesen elvesztenie az egyensúlyát, hanyatt is vágódik a szerencsétlen. Fájdalmas nyögés kíséretében kap tarkójához, majd anyámat szidva kiabál utánam. Nem baj, most legalább megtanulja, hogy engem nem röhöghet ki senki, főleg nem ezek a kis agyonéheztetett csitrik!

 

- Hogy rohadnál meg, Elisa! – sírja a lány, majd hátulról elkapja vállam, visszafordít vele szembe – Törne ki a lábad, te kis kurva… 

- Még fél lábbal is letáncolnálak, Sara, minek erőlködsz még itt? – kérdem. – Hm? Nem találsz haza? 

- Te mocskos kis… 

- Mocskos kis mi? Nem is ismersz több szót, hagyjuk inkább, jó? 

- Nem lenne olyan nagy a pofám a helyedben, most vették el tőled a főszerepet… mire vagy oda annyira? Nem vagy jobb nálunk már!

- Nálatok kis ribancoknál mindig jobb leszek, mindig!

 

Sara meglendíti kezét, majd öklével akkorát suhint arccsontomon, hogy padlót fogok. Mikor minden porcikám kiterül a földön, hangos röhögésbe kezd a társulat. Bedomborítom hátamat, majd megpördülök Sara lábai felé. Elkapom mindét bokáját, majd lerántom magam mellé. Mikor ismét fölénybe kerül, gyorsan ráülök hasára. Mindkét tenyeremet arcára nyomom, hogy ne tudja megmozdítani fejét, majd hüvelykujjamat szeme alá helyezem. Körmeimet belevésem arcbőrébe, majd szája felé húzok egy véres kis csíkot. A lány felsikít kezeim közt, közben pedig untalan kapálózik lábaival alattam. 

 

- Hagyd! Engedd már el azt a lányt! Nem hallod?! Neked meg mégis mi bajod van?! – kiabálja valaki. - Ez a lány bolond… 

 

Két hangmérnök kell ahhoz, hogy leszedjenek táncos kollégámról, plusz még egy takarítót is hívni kell, hogy valaki Sarat is lefogja. A lány vért könnyezve sikít felém, majd az egész artikulátlan üvöltésbe torkollik. Mikor elindulok a kijárat felé, még utánam köp egyet. Lapockámhoz nyúlok, majd tenyeremmel letörlöm nyálát magamról. Kacagva nézek hátra felé, majd búcsút intek ennek az idióta bagázsnak. 

Bevágom magam mögött a színház flancos ajtaját, átbaktatok az utca másik oldalára. Hirtelen olyan felszabadult érzés tölt el, hogy akaratlanul is, de vigyorgáson kapom magam. Ez az öröm el is száll, mikor megszólal mobilom a táskám mélyén. Hamar felmérem a szomorú helyzetet, miszerint a véres ujjaimat nem fogja érzékeli a kijelző. Mérlegelnem kell, hiszen drága ruhámba azért mégsem törölközhetem meg, így hát zsepi hiányában kénytelen vagyok lenyalni két ujjamról a vért, hogy végre elcsitítsam az őrjöngő telefont.

 

- Tessék – mondom gyanakodva, nem szeretem az ismeretlen számokat. 

- Helló, Rick vagyok!

- Hogy ki? 

- Rick Conall – mondja vidáman, mintha örülnöm kéne. 

- Mit akarsz tőlem? Honnan van meg a számom? 

- A társulat adta meg – mondja. – Figyelj, beszélnünk kéne. 

- Mégis miről? 

- Tudom, hogy mit láttál reggel az istállóban – mondja halkan. – Hallasz? Itt vagy még? 

- Ide hallgass, Rick! – rikkantom idegesen. – Nagyon hálás vagyok, amiért megmentettél aznap este, de egyáltalán nem szeretnék beszélni azokról a dolgokról, oké? Nem tudom, milyen elmebeteg emberek vagytok ti, de esküszöm, hogy felnyomlak titeket a zsaruknál, ha nem hagysz békén! Sőt, lehet, hogy amúgy is szólok nekik… nem normális ez az egész! Mégis hogy ölhetitek meg azokat a farkasokat? Direkt csaljátok a házhoz, hogy aztán kitömjétek őket a falra?!

- Nem, félreérted az egészet! – tiltakozik. 

- Tényleg? Nehogy azt mondd, hogy maguktól haltak meg ilyen formában… 

- Nem… figyelj Elisa, pont ezért kéne beszélünk személyesen! Kérlek, adj egy esélyt! 

- Miért kéne? Egy jó okot mondj! 

- A vendégszobában hagytad a gyűrűdet – mondja fölényesen, mintha megnyerte volna a csatát. – Az van a belsejébe vésve, hogy „kislányomnak”. Gondolom, szükséged lenne még rá. 

- A rohadt életbe… mikor és hol? – nyögöm vesztesen.

- Az istállóban, amikor neked jó. 

- Nem, szó sem lehet róla! – förmedek rá. – Én nem megyek vissza arra a helyre!

- Volt gyűrű, nincs gyűrű – dalolja. – Várlak!

 

Nagyon sóhajtva vágom be a táskába a telefont, majd kiállok az utca végére. Kezemet kitéve intek le egy taxist, puffogva ülök be mögé. Olyan dühösen mondom el neki a címet, hogy kétszer is meg kell ismételnem, mire megérti. 

 

- Tyű, az aztán messze van! – mondja nevetve. – Biztos, hogy oda akar menni? 

- Kösz a kérdést, de biztos. – morgom.

- Van magánál ennyi pénz? 

- Van, csak menjen már! 

- Jó-jó… nem kell ilyen harapósnak lenni… - mondja felemelt kezekkel.

- Nem én szoktam harapni… 

- Hogy mondja? – értetlenkedik. 

- Semmi, mehetnénk végre? 

 

Egy igazi örökkévalóságnak tűnik, mire letelik ez a majdnem két órás utazás. A taxis nem viccelt, tényleg drága egy kör volt. Udvariasan megkérdezem, hogy esetleg megvárná-e, míg felveszem a gyűrűm és visszavinne-e esetleg, de elég határozottan elutasítja, mondván, hogy egyéb beígért fuvarjai is vannak a városban, különben sem akarja sokáig magára hagyni a jól bevált helyét. Hát jó, mégis mit tehetnék ellene? Hagyom, hogy elhúzzon a fenébe. 

Egyenest az istállóba megyek, nincs kedvem tovább húzni az időt. Jobban túl akarok lenni ezen a találkozáson, mint általában egy fogorvosi vizsgálaton. 

 

- Rick? – kérdem, mikor belépek az épületbe. – Itt vagy? 

- Itt, szia! – jelenik meg a férfi. – Örülök, hogy eljöttél! 

- A visszautat te állod, ugye tudod? – tájékoztatom ingerülten. 

- Hogyne… - neveti. – Kicsit hosszú az út, igaz? 

- Jah… hol a gyűrűm? 

- Gyere kicsit ide! – mutat maga mellé. – Na, gyere! 

 

Gyanakodva állok Conall mellé, félve nézek fel a fejem fölött lógó halott állatra. Velem ellentétben, Rick olyan csodálattal nézi, hogy még a gyomrom is felkavarodik a meghitt pillanattól. Elképzelni sem tudom, hogy milyen szépséget láthat bennük… 

 

- Mit látsz, ha rá nézel? – kérdi, majd a nagy szürke fejre mutat. 

- Egy farkast?!

- Ennyi az egész? – kérdi döbbenten.

- Egy nagy, szőrös farkas. Hatalmas fogakkal és fülekkel. Mi mást kéne látnom rajta? 

- Egy fenséges lényt, aki dicső életet élt – mondja, majd a következő fej alá lép. – Ő itt nőstény volt, igazi védelmező anya. 

- Te bolond vagy? – kérdem aggódva. 

- Nem! Mindegyiknek saját személyisége volt! Ha rájuk nézel, még most is fel kell ezt fedezned bennük! 

- Ha ennyire szereted őket, miért kellett meghalniuk és itt lógni a falon? 

- Természetes halált halt mindegyik. Ez a hely az ő sírjuk, ide eljárhatunk leróni tiszteletünket. 

- Nem hiszem, hogy ez normális dolog lenne… - motyogom, majd elkezdek szemezni a kijárattal.

- Ez a család más, mint a többi, Elisa. Ha tetszik, ha nem… belecsöppentél valami olyasmibe, amiről eddig még csak elképzelésed sem volt! Láttál egy farkast közelről, sőt még hozzád is ért. 

- És ennek örülnöm kéne? 

- Örülj neki, kérlek – suttogja.

- Nem értem ezt az egészet, de szeretnék hazamenni végre! Odaadnád a gyűrűmet? 

- Az a farkas nem bántott téged, azért közeledett feléd, mert érezte, hogy megsérültél. Tudod, hogy hogyan gyógyítják magukat és egymást az állatok? Nyalogatással, mivel másként nem tudják megoldani. Ha megsérül a lábuk, napokig nyalják a sebet. 

- Nehogy kitaláld, hogy meg akart gyógyítani… 

- Ezek nem szokványos farkasok, Elisa – tájékoztat.

- Igen, ők ilyen kitömnivaló szentek, ja. – gúnyolódom. 

- Az élet nem csak annyi, amennyinek most látod. 

- Hanem? Léteznek tündérek és az ördög is? 

- Miért nem akarsz többet látni? 

- Hol a gyűrűm? – kérdem összehúzott szemekkel.  

- A vendégszoba asztalán. 

 

Futva veszem célba a házat, a már jól ismert hátsó bejáraton vetem be magam. Elrohanok a színpad mellett, de még mielőtt elérnék a titkos folyosóra, valaki elkap hátulról. Az idegen két kézzel karolja át hasamat, majd felemel, hogy egyik lábam se érje a földet. Innen nincs menekvés. 

 

- Már megint maga?! – kérdi Phelan, majd letesz a földre. – Mi az ördögöt keres megint a házamban? 

- Ez a hobbim, bocsi. 

- Most már kihívom a rendőrséget, elég volt ebből az őrületből – mondja, majd telefonjáért nyúl hátsó zsebéhez. 

- Én nem tenném… ha nem akarja, hogy megmutassam nekik az istállónak álcázott kis temetőjüket! 

- Miről beszél? - kérdi rácsodálkozva.

- Miről, miről… arról a nagyjából tizenöt farkasfejről, amit illegálisan kitömtek és morbid dísznek kitűzdeltek az épületben! 

- Maga meg… honnan tudja ezt? 

- Vajon honnan?! – nyögöm. – A saját szememmel láttam mindent! 

 

Clay láthatóan pánikba esik, ezt kihasználva én pedig futásnak eredek. Sikerül akkora előnyt szereznem, hogy eljussak a vendégszobába. Azonban ekkor a férfi is beér, hatalmas lendülettel taszít meg hátulról, ennek hála mindketten a bársonyágyra esünk. Kilapult kis palacsintaként fekszek a hatalmas ember alatt, összenyomott tüdőmből csak szivárogni tudnak a nyöszörgések. A pasas végre fejéhez kap, rájön, hogy így nemsoká megöl. Könyökeire támaszkodik, hogy levegye rólam súlyának nagyját, majd egy apró mozdulattal megfordít az ágyon, így szemtől szembe fekszünk immáron. Fekvőtámasz pózból bámul azokkal az ijesztő, léleklátó szemekkel, melleim minden egyes levegővételnél mellkasához préselődnek. Minden különösebb megfontolás nélkül emelem meg fejem, majd tapasztom számat az övére. A férfi teste megfeszül, ismét rám nehezedik felsőtestével is. Mikor nyelvemet átfúrom ajkain, felnyög és ellöki magát tőlem. Olyan sebesen pattan ki az ágyból, amit igazán nem várnék egy ekkora embertől. Kezét felém nyújtva segít talpra engem is, majd egy kis ideig még zihálva nézzük egymást. 

 

- A gyűrűm – szólalok meg hebegve.

- Mi? 

- Az asztalon van a gyűrűm, visszakaphatnám végre? 

- Ó, hogyne. 

 

Phelan az ékszerért nyújtózik, majd tenyerembe fekteti. Kék szemeivel végigkíséri mozdulataimat, amíg felhúzom ujjamra, majd középre igazítom a zafír követ. Megnyalom szám szélét, majd teszek felé egy lépést, majd még egyet. 

 

- Ez egészen jól esett, ha nem veszem figyelembe, hogy több csontomat is eltörte – suttogom neki. – De ettől még nem felejtem el, amit odakint láttam. 

- Mit akar csinálni? 

- Még nem döntöttem – vágom rá. – Nem tudom miféle őrültek maguk és mit művelnek szerencsétlen állatokkal… de ezt nem engedhetem!

- Nem bántunk állatokat – állítja határozottan. 

- Ugyan már, ne etessen! Idecsalják őket, aztán kegyetlen módon kinyírják azokat a csodás lényeket! Mindegyiknek külön személyisége van, tudta? Ha nézi a kitömött fejet, még mindig lehet látni! – ömlenek ki Rick szavai a számon, közben fel sem fogom, miket beszélek. Conall valahogy kimosta volna az agyamat?! – Az a szerencsétlen farkas, az a fekete, akivel találkoztam… megölték már? 

- Miért kérdi? 

- Mert nem akart bántani! – magyarázom neki hevesen gesztikulálva. – A sérülésemet gyógyította, érti? Maguk meg… nem hagyhatom, hogy megöljék! 

- Azt hittem halálra rémült tőle – mondja értetlenkedve. – Most miért védi mégis? 

- Akkor féltem, de már nem. Most már csak sajnálom… ezek az állatok nem tehetnek semmiről, viszont maguk emberek… 

 

Még mielőtt végigmondhatnám állatvédő beszédemet, Rick betoppan a szobába, verejtékes arccal bámul felénk. Lihegéséből ítélve ő is futott idáig, bár úgy tűnik jelentősen lassabban, mint mi tettük. 

 

- Te… - sziszegi Phelan barátja felé. – Te mutattad meg neki! Te átkozott barom, mit tettél?!

- Clay, nem úgy van, ahogy gondolod… nem én vittem be oda! – védi magát Conall. 

- Tudod te mit tettél? Veszélybe sodrod az egész családot! Egy ilyen hiba miatt mind meghalhatunk!

- Na, álljunk meg egy szóra – szakítom félbe a gyerekeket. – Miről is van itt szó valójában? 

- Arról van szó, hogy a hölgy hazamegy – mondja keményen Clay. – Most indul!

- Hívok neki taxit – mondja Rick, lesütött fejjel. 

- Nem kell, majd én elviszem! – zárja le Phelan. 

 

Rick bűnbánó arccal ül le az ágyra, szegény annyira maga alatt van, hogy észre se veszi a gyűrött ágytakarót. Közben Clay és én elindulunk a kijárat felé. Mikor a ház elé érünk, a férfi tévesen egy motorhoz lép. Lekap az ülésről egy sisakot, majd egy másikat is előkeres a csomagtartóból. A hatalmas chopper mellé állok én is, hitetlenkedve nézem az eseményeket. 

 

- Ugye nem? – kérdem el-elakadó hangon. 

- Üljön mögém – mondja, miközben átlendíti lábát az ostromgépen. – Kapaszkodjon belém végig, jó? 

- Nem, kizárt! Nem! – sikítom. – Nem ülök motorra!

- Miért nem? – nyögi szenvedve. 

- Én táncos vagyok!

- És akkor? – érdeklődik. 

- Szerződésbe van foglalva, hogy nem sérülhetek meg! – oktatom ki. – Már azért elvették a főszerepet ma tőlem, mert lehorzsoltam a térdem! 

- Akkor már mindegy, nem? 

- Nem! Ezzel még nincs vége a karrieremnek! 

- Oké… akkor menjen gyalog. 

- Mekkora bunkó… - sziszegem.

- Szálljon már fel, az Isten áldja meg! 

- Nem. – jelentem ki, majd mellkasom előtt összefonom kezeimet. Sértődötten pislantok a férfi felé. – Á-á.

- Magában tényleg nincs kalandvágy? – kérdi óriási vigyorral. – Tudja mit, ha nem akar kicsit sem élni, akkor maradjon csak ez a begyöpösödött kis liba!

- Miiii? Mit képzel magáról?! 

 

Addig-addig vigyorog felém a pasas, míg el nem éri, hogy pusztán dühből kifolyólag, de felüljek mögé a veszedelemre. Felhúzom fejemre a sisakot, majd mutatóujjamat a férfi vállához nyomom. A fültorlasz miatt egy szavát sem hallom, de egyértelműen rosszallóan csóválja fejét. Rámarkol a vállánál tartott kezemre, majd maga elé húzza. Másik kezével is hátranyúl, majd hasára nyomja mindkét mancsomat. Olyan közel kerülök a hátához, hogy izmai valósággal dörzsölik a melleimet. Ezzel a kellemetlen közelséggel sincs időm megbarátkozni, ugyanis a férfi már el is indul. Életemben nem ültem még motoron, ezért már az első fél méteren felsikoltok és szorosan megragadom Phelan gyomorszáját. Olyan hirtelen gyorsulunk fel a poros úton, hogy a rázkódástól valószínűleg a maradék csöpp agyam is kizötyög a füleimen át, kebleim pedig csak azért nem borulnak ki tartójukból, mert Clay háta fogságban tartja őket. Már egy félórányi utazás után érzem, hogy belső combjaimban felsír a fájdalom. Annyira szorítom a motor testét, hogy mindkét lábam kezdi feladni a küzdelmet. Ráadásul zsibbadó ujjbegyeim is kezdik feladni az életemért vívott kapaszkodást… 

Magam sem tudom hogyan, de csodával határos módon végül is elérünk a lakásomig. Phelan motyogva parkolja le motorját az utcán, leveszi sisakját, hogy végre lássam túljátszott fintorgását. Biztos arra számított, hogy én is hasonló villában tengetem napjaimat, mint jómaga. Hiszen a táncosokat jól megfizetik, ugye? 

Hiába köszönöm meg a kellemetlen fuvart, ő ennyivel nem éri be. A nyomomba szegődve halad felfelé a kopott lépcsőkön. Mikor beérünk lakásomba, leveti cipőit, majd gondosan egymás mellé rendezi őket a padlón. Bőrdzsekijét levedli, majd kérdően néz rám. Elveszem tőle a súlyos darabot, majd felakasztom tükrömre. Remélem, nem szakad ki a falból az egész… 

Szegény kis lakásomat hamar körbejárjuk bemutató címen, aztán mire egyet pislogok, a pasi máris a konyhában tombol. Háromszor is kinyitja a hűtőt, de még így sem hiszi el, amit benne lát. 

 

- Hat darab tojás és egy ásványvíz? – kérdi hüledezve. – Ez valami tartalékhűtő? Hol az igazi?  

- Ez az egyetlen hűtőm van – tájékoztatom. – Talán éhes vagy? Tegezhetlek? 

- Te nem szoktál enni? – kérdi még mindig fennakadva. – Főzni? 

- Nem és nem. Tojást szoktam enni és vízzel öblítem le. 

- Komolyan? 

- Táncos vagyok – emlékeztetem. – Nem eszem szénhidrátot. 

- Hogy maradsz életben? – hitetlenkedik. 

- Tudod, néha beleszagolok egy hamburgergbe.

- Ennyi? 

- Fehérjeturmixokat szoktam inni étkezés gyanánt – mondom a szomorú? tényt. – Néha eszem tojást, húst és salátát. A próbákra mindig viszek valami pizzát vagy hasonló szemét kaját, had gondolják csak, hogy én még ezt is tehetem. Elég csak meglátniuk engem egy gyrossal, máris mennek hányni! 

- És ez neked szórakoztató? Nekem inkább beteges… miért élsz így? 

- Szeretem, érted? Ez az életem. 

- És boldog is vagy így, Elisa Hay? – kérdi hátborzongató hangsúllyal.

 

Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy a nagyon kék szemeit kezdem bámulni. Úgy várják a választ, hogy egyszerűen képtelen lennék hazudni. Sőt, nem hogy hazudni, de megszólalni sem tudok. Olyan mintha belém látna, egyenesen a lelkembe. Pedig én azt senkinek nem akarom megmutatni… 

Hirtelen gondolok egyet, majd a fickóhoz lépek. Becsukom a nyitva felejtett hűtőt, majd szájára tapasztom a sajátomat. Eleinte habozik, de kicsivel később azért viszonzásra nyitja ajkait. Még mindig ez a legkönnyebb módja, hogy elhallgattassunk egy férfiembert… 

Keze lassan derekam köré fonódik, én pedig izmos hátába csimpaszkodom. Phelan fenekem alá nyúl, majd a levegő kap. 

 

- Merre van a háló? – érdeklődik, akárcsak egy jó turista. 

- Balra – mondom. – Vagyis jobbra! 

- A hálószobát is annyira használod, mint a konyhádat? – kérdi gúnyosan. 

 

Azért csak megtaláljuk azt a fránya hálószobát és még az ágyat is. Jobbra…