Azzal mindig is tisztában voltam, hogy az én életem kevés eséllyel fog rózsaszín tündérmesévé alakulni az évek során, de azt igazán nem hittem, hogy a rossz, még rosszabb lehet. 

Persze ez a mélyzuhanás is egy férfivel kezdődött, illetve inkább az én elcseszett személyiségemmel. Szinte azonnal elvesztettem mamát, ahogy tudomást szereztem a terhességemről. Ő még egy hangyát se ölt meg soha, inkább összegyűjtötte őket a házban és kitelepítette mindet a kertbe. Mégis hogy tudtam olyat tenni, amivel örökre elvágtam magam nála?

Ennyi baj mellett szinte már el is felejtettem, hogy kirúgtak a színháztól. Végül a türelmetlenül sorakozó sárga csekkek homályosítottak fel a munkanélküliségemre. Reagálni azonban nem tudtam rájuk, hisz nincs pénzem. Egy ideig lehet így éldegélni, aztán persze elvesztettem a lakásom. Igen, gondolhatnánk, hogy várható fordulat volt, hisz aki arról panaszkodik, hogy mindenét elvesztette, az akkor bukja már el az otthonát is. Nos, ezt is kipipáltam a hét elején. 

Egyedül a kis parazita maradt meg a hasamban, aki minden gond ellenére szorosan ragaszkodik valamiért a méhemhez. Sokszor gondoltam rá, hogy elmehetne ő is… Igen, ebből is látszik, hogy egy szörnyeteg vagyok. Szóval a gyerek megmaradt, ennek hála a Phelan család felajánlotta, hogy lakjak a birtokukon. Persze nem örökre, csak addig, amíg a gyereket szoptatni kell. Utána mehetek, amerre csak látok. 

Ha bárki azt hiszi, hogy rossz napja van, elég ha az enyémre gondol és máris jobb kedve lesz. 

 

- Kész vagy? – kérdi Clay, miközben a hatalmas kastély kapuja előtt ácsorgunk. – Bemehetnénk végre? 

- Félek a családodtól – ismerem be. 

- Nem kell, már mindent elintéztem. 

- Mindent? Azt is, hogy ne utáljanak? – kérdem reménykedve.

- Azon még dolgozok. 

- Bíztató… Legalább addig nem ölnek meg, míg terhes vagyok.

 

Végre rászánom magam, hogy belépjek a csodás házba. Mr. Phelan és felesége már várnak, szigorú arccal néznek rám. Mikor az apja tekintete gömbölyödő hasamra téved, egy fokkal meglágyulnak vonásai. Mrs. Phelan azonban tarthatatlan, ő minden porcikájával tiltakozik jelenlétem ellen. 

Amikor megtudta a hírt, hogy unoka érkezik, állítólag annyira tajtékzott, hogy beindult fényes nappal az átváltozása. Ez pedig elég ritka dolog… 

 

- Reméljük jól utaztál – szólal meg az anyuka. – Sarah vagyok. 

- Elisa Hay – fogok vele kezet. – Köszönöm, jól utaztam. 

- A fiam azt mondta, hogy az ő szobájában szeretnétek mindketten megszállni – mondja kimérten. – Ezért nem készítettünk elő külön helyiséget számodra. 

- Rendben, jó lesz így. 

- A gyerekkel minden rendben? – kérdi Mr.Phelan. – Megfelelő ütemben növekszik, megkap minden tápanyagot? 

- Igen, uram – bólintok. – Tökéletesen egészséges. 

- Örültem a találkozásnak – mondja a férfi, majd sarkon fordul. – Viszlát. 

 

Megkönnyebbülten indulok meg Clay szobája felé, mindig is utáltam ezeket a kötelező jellegű beszélgetéseket….pláne, amikor mindenki utál mindenkit. Na, ez legalább rövidre sikerült.

Mikor belépek leendő szobámba, kissé megdöbbenek. Az eddigi komor, lehangoló szoba most valahogy másként fest. Egy pillanatra meg is zavarodok az új látványtól. 

 

- Rossz szobába jöttem be? – kérdem. 

- Nem, csak kicsit átrendeztem – újságolja vidáman Clayton. – Beraktam neked egy plusz szekrényt, egy fotelt és vetettem az inassal függönyt. 

- Függönyt… - hebegem a napsárga anyagot fogdosva. – Ez már valami… 

- Ja, és vettem új kislámpát, mert a régi sajnos eltört. 

- Igen, arra még emlékszem. Az is sárga… micsoda összhang! 

- Próbáltam kicsit nőiesebbé tenni… - mondja zavarában. - Hogy kényelmesen érezd itt magad. 

- Igazán nem kellett volna, hisz láttad az előző lakásomat… 

- Pont ezért szerettem volna, ha végre valami normális helyen lakj – tájékoztat.

- Ja, kösz… 

 

Lehuppanok a vadi új fotelembe, majd szépen felpolcolom lábaimat a kis puffra. Olyan undorítóan vizesek a bokáim, hogy egyetlen cipőmbe se férek már bele… a hasam? Na, a pufók hasam miatt úgy nézek ki, mint egy afrikai éhező kisgyerek… Nagy pókhas, vékony végtagok… 

Szuper dögös kismama vagyok, tudom. 

 

- Örülök, hogy itt fogsz lakni – szólal meg a farkas. 

- Komolyan? – kérdem döbbenten. – Azt hittem te amolyan… magányos farkas vagy. 

- Ez nem rólam szól – szögezi le. – Az a fontos, hogy itt biztonságban lesztek. 

- A régi lakásom se volt veszélyes… csak a fogas, az néha kiesett a helyéről. 

- Eddig még nem beszéltem neked valamiről… - mondja komolyan. - Pedig fontos lenne tudnod erről is. 

- Mégpedig? 

- Azt már mondtam, hogy több falka létezik, igaz? Ezek a falkák különböző helyen állnak a hatalmi létrán, a tiszta vérvonalak a vezetők, míg a kevertek… nos, ők sajnos nem olyan fontos tagok. 

- Aha… 

- De mindig van egy, ami még a vezető falkák közül is kiemelkedik. 

- A legnagyobb főnök? 

- Igen, valahogy így – bólint. – Jelenleg az én családom foglalja el ezt a helyet. 

- Azta… ez… nem semmi! 

- Sőt, elég régóta vagyunk ebben a szerencsés pozícióban. Ez persze sok felelősséggel és munkával jár, hiszen mi döntünk a többi falka dolgairól is. Nehéz elmagyaráznom, mert teljesen más, mint az embereknél, de lényegében mi vagyunk a bíróság, a rendőrség és az ítéletvégrehajtó is egyben. 

- Aha… 

- Ez a vezető falka az ősi, tiszta vérvonalú farkasok közül kerülhet csak ki. Ha többen pályázzák meg, akkor egy harc dönti el, hogy ki lesz a végső győztes. Sokszor hívnak ki minket, hogy elfoglalják a helyünket, de eddig mind próbálkozást levertünk. 

- Oké, akkor bizonyára nagyon ügyesek vagytok… – nyögöm zavartan.

- A probléma most jön… mégpedig az, hogy ha a többi falka fülébe jut, hogy te csatlakozol hozzánk, ráadásul lesz egy nem tiszta vérvonalú gyerekünk… Akkor ez arra fogja ösztönözni őket, hogy harca hívjanak ki minket. Ahogy gyengeséget szimatolnak, bepróbálkoznak. Apám után én fogom örökölni a vezetői helyet, utána pedig az én gyerekem. 

- Csakhogy a gyereked nem fajtiszta, igaz? 

- Ezt inkább a kutyákra mondjuk, de igen… ez a lényeg. 

- Most azt akarod mondani, hogy a gyerek veszélyben lesz? Meg akarják majd ölni vagy mi? – kérdem hitetlenkedve. – Hiszen még meg sem született! 

- És sokan nem is akarják, hogy megszülessen. 

- Tessék?! 

- Én csak azt mondom, hogy a gyerekben ők egy lehetőséget fognak arra látni, hogy megszerezzék a falkájuknak a hatalmat. Hiszen egy kevert soha nem lehet olyan erős, mint egy erős vérvonalú farkas. Könnyen legyőzhető egy hatalmi harcban. 

- Jó, akkor legyőzik és nem lesz belőle vezető… na és? 

- Kitaszított lesz. 

- Nem lesz! – tiltakozom hevesen. - Akkor majd elviszem máshova, hogy normális életet éljen… egek… Bőven elég, hogy engem mindenki kitaszít, nem hagyom, hogy vele is ez legyen! 

- Hova vinnéd? A nagyvárosba? – förmed rám. - Hogy egy diszkó közepén változzon át? 

- Inkább az, mint hogy megöljék!

- Amíg én élek, nem eshet baja – szögezi le sziklaszilárdan. 

- És ha téged is megölnek? 

- Engem nem olyan egyszerű megölni, Elisa – biztosít rejtélyesen. – Sokszor megpróbálták már, mégis itt vagyok! 

- Igen, csak eddig nem volt egy gyereked még pluszban… igaz? 

- Felesleges aggódni, nem lesz semmi baj. Csak elmondtam, hogy tudj róla. A következő években több kihívásunk is lesz, ami sok harccal és vérrel fog járni. Megpróbálom majd úgy intézni, hogy a lehető legkevesebbet láss ebből. 

- Szerinted nem erről szólt az eddigi életem? A balett táncosok nem pont ezt csinálják? Kikaparják a másik szemét, ha ezzel megkaphatják álmaik szerepét… Minden percben azt várták, hogy elbukjak és végre letaszítsanak a trónomról. 

- Látod? Mind harcosok vagyunk, nem lehet bajunk. 

- Jah, majd letáncolom őket – vonom meg vállam. – Megnéznék egy csapat farkast tüllszoknyában! Különben is, mindenről tudnia akarok, ami a gyerekemet érintheti! 

- Rendben, megegyeztünk.

 

A férfi lábaim alá nyúl, felemeli őket a puffról, majd leül. Fájó végtagjaimat ölébe fekteti, majd jól nevelt kispapaként masszírozni kezdi a sajgó pontokat. Az örömtől csak nyöszörögni tudok. 

 

- Van egy másik dolog is, amiről még beszélnünk kell – mondja komolyan. 

- Pont most? – kérdem jajgatva, hisz pont most kezdtem jól érezni magam. - Ne már! 

- Fontos – szögezi le. – Különben is tudok masszírozni és beszélni egyszerre, csak figyelj ide valahogy, jó? 

- Oké, mondjad. 

- Szóval az átváltozások… Akárhogy is küzdök, négy napnál tovább nem bírom ki alvás nélkül. Ha pedig elalszom, beindul a folyamat. Mivel itt laksz a szobámban, éjszakánként elvonulok majd máshova, hogy neked biztosan ne essék bántódásod. 

- Engem nem zavar, ha itt változol át – mondom. – Egyszer úgyis látnom kell, nem? 

- Túl veszélyes – jelenti ki. 

- Miért? Eddig se bántottál, farkasként sem. 

- Fáradtan nincs akkora agykontrollom, mint alapjáraton. Ez nem vita tárgya, elmegyek és kész!

- Jó – vágom rá. 

- Tehát éjszaka maradj ebben a szobában, jó? Ne császkálj, ne mászkálj odakint… ugyanis lehet, hogy nem csak velem futnál össze. 

- Oké… 

- A szobád biztosítva lesz, nem juthat majd be ide senki. Olyan zárakat szereltettünk fel, amiket farkasokkal és egyéb állatokkal teszteltek… elvileg nem tudják áttörni. 

- Szuperül hangzik! Most pedig egy újabb fontos témát kell, hogy bedobjak – mondom terelve, majd megsimítom hasamat. – Nincs egy kis kajád? 

- Mindig tudnom kell, hogy hol vagy, hova mész és mit csinálsz. Jó? Ha a városba kell menned, mindenképpen elkísér valaki. 

- Mondjuk Rick? 

- Mondjuk ő… vagy valaki izmosabb.

- Jó lesz Rick is, nálam van elég izomerő – mondom büszkén. – Tudtad, hogy minden erőlködés nélkül szemöldökön rúgok egy nagyon magas férfit is! 

- Lenyűgöző… igazán hasznos tudás - mondja őszinte csodálattal, vagy olyasmivel. – Hozok kaját, addig nyugodtan öltözz át. Ja és az anyám bevásárolt neked ruhaügyileg!

- Anyád? – kérdem gyanakodva.

 

Feltápászkodom, majd a szekrényemhez lépek. Még a kinyitás előtt elkap a rossz előérzet. Egy rakat fehér, rózsaszín és barack színű ruhával találom hirtelen szembe magamat. Ahogy szétválasztom őket egymástól, észreveszem, hogy mindegyik egyberészes, amolyan hercegnős ruha. Oké, hozzá vagyok én szokva a fellépőruhákhoz, na de otthon minek ilyet hordani? 

 

- Ezek csak ruhák – nyögöm. – Mármint… hol vannak a nadrágok?

- Úgy gondolta, hogy ezek kényelmesebbek lesznek. 

- Nekem a bőrnadrágom és a bőrkabátom is kényelmes lenne – mondom elhalva. – Egy mamusszal. 

- Na, jól van… 

- Amúgy vicces, mert mamám nagyon örülne, ha ilyen ruhákban járnék… - szólalok meg hirtelen.

- Tényleg? 

- Aha, ő mindig is szerette ezeket a királylányos ruhákat… amikor kicsi voltam sok ilyet varrt nekem. 

- Ez kedves tőle. 

- Aztán elmentem egy másik divatirányba, amihez már nem tudott hozzászólni – mondom mosolyogva. – Tudod, nagyon hiányzik. 

- Idővel úgyis kibékültök, ne izgulj ezen. 

- Gondolod? Elég határozottnak tűnt, amikor azt mondta, hogy többé nem akar látni. 

- Te vagy az egyetlen unokája, majd megbékél. 

- Ugyanolyan elcseszettnek lát, mint anno anyámat… és még a gyűrűmet is elvette! A csodaerővel bíró gyűrűt, amiről mindig azt mondta, hogy ha anyámon lett volna aznap, meg se halt volna! Ezt ő erővel elvette tőlem, érted? Mintha ezzel azt mondaná, hogy dögöljek meg szépen! 

- Ugyan már, mamád nem mondana ilyet soha… és nem is gondolna! – próbál győzködni. – Különben meg nem létezik csodaerővel bíró ékszer! 

- Én vagyok élete második legnagyobb csalódása. 

- Tudod mit? Majd a gyerekünk kijavítja a hibáidat! – kacsint felém a férfi. 

- Ezt te se gondolhatod komolyan… hiszen már most mínusszal indul… - sóhajtok csalódottan.

 

Clayton felém villantja díjnyertes fogsorát, majd elidézünk egymás szemeiben kicsit. Beleborzongok a kékségbe, de hasam hangos korgása elsőbbséget kíván minden más éhséggel szemben. Kiveszek egy csipkés fehér ruhát, majd könnyedén beleugrom. Ha nem veszem figyelembe azt a tényt, hogy milyen nevetségesen nézek ki, akkor be kell valljam, hogy egészen kényelmes… végre nem szorítja a nadrág dereka a pocómat. 

 

Mikor kinézek a terebélyes ablakon, hirtelen elfog ez a bizonyos „királynő vagyok” érzés. Itt állok egy palotában, fehér hercegnő ruhában. Még a hajam is göndör a hormonoknak hála… mi kéne még? Bizony királynő vagyok, a vártoronyba zárva. Egy kis ablakkal a világ felett állva, alattam véres szájú farkasok csatájával.